Csöppnyi cseppben a boldogság

Csöppnyi cseppben a boldogság.

Te boldog vagy? – kérdezte a soványka fűgyerek a katicát.

Azt hiszem, hogy igen – nézett rá nagy szemekkel – persze nem is tudom, mi a boldogság.

De, biztosan tudod – hisz látom, milyen vidáman repkedsz a rózsa szirmai közt.

Már napok óta figyellek és én is majdnem boldog vagyok, attól, amit látok.

Tudod, a boldogság nem akar eljönni hozzám, valahogy nem szeret engem. Az öreg nyárfa azt mondta, hogy van, aki nem érdemli meg, hogy az legyen. Biztosan így van velem is, hisz haszontalan kis senki vagyok – sírta el magát – még csak szép sem és jó sem és…

Hallgatott egy ideig és nézte az égen szaladgáló felhőket.

A katica is felemelte fejét az ég felé, majd körözött néhányat a rózsa körül és ráült egy fiatal levélke karjára.

Boldogság! – sóhajtotta a fülébe.

Köszönöm! – hajtotta meg magát a levélke. Még senki nem nevezett ennek.

Akkor te nagyon boldog lehetsz – boldog lehetsz – ismételgette a száraz fűgyerek és letörölt egy könnycseppet aszott kis arcáról.

A levél tán meg sem hallotta a szavakat olyan halkan súgták. A szél éppen arra járt, ő meghallotta.

Mindenki boldog ma – szólt oda a nyárfának. Én tettem azzá valamennyit.

Míg ezt mondta, csókot lehelt a rózsa homlokára, megsimogatta a katica szárnyát, majd az aszott füvecske mellé térdelt.

Anyád nem tanította meg neked, hogy milyen a boldogság? – kérdezte.

Látod, én mindig az vagyok, ha csavaroghatok a fák közt, vagy a tópartján ülhetek és játszhatok a levelekkel. Akkor is, ha a vízen bukfencező hullámok hátán ülök. Ha esik az eső és a huncut kis cseppeket fújom szét, akkor is. Igazából mindig az vagyok.

Mindenki boldog – gondolta és még szomorúbb lett. Egyre sápadtad, egyre vékonyabb, már ereje sem volt a fejét magasra emelni.

A Nap magasan járt az égen, forró sugarai égették az udvar lakóit. Már hetek óta nem esett, a felhők valahol messze jártak, földanya is alig kapott levegőt.

Lassan mindannyian belehalunk a mába – szólt át a nyárfának a napraforgó, aki az udvar végében látta meg a napvilágot és mosolygós tavaszi reggelen. Eleinte szépen cseperedett, zöld leveleit csodálta az udvar minden lakója. Annyira boldog volt, hogy éppen itt ejtette ki csőréből az a lopós szarka. Nem is vágyott el innen, hiába hívták magukkal az égi madarak.

Maradok! – mondta nevetve és még inkább kapaszkodott elérni a kerítést.

Olyan nagyra akarok nőni, mint te – súgta neki egy reggel.

Majd megnősz, csak igyál eleget – hallotta a választ.

Ivott, amennyit csak tudott.

Aztán egyszer csak elfogyott a víz, a felhők nem akartak adni többet, ő meg egyre fáradtabb és gyengébb lett. Nem nőtt, ereje végkép elhagyta. Sárga fejdísze elvesztette színét, karja már nem érte el a kerítés vállát.

Már nem beszélgetett a nyárfával, csak állt szótlanul egész nap.

Talán nem boldog ő sem – nézett rá a fűgyerek, de nem tudta sokáig tartani fejét és eldőlt a kavics oldalához.

Boldogság! – ismételgette magában szakadatlan. Minél többször mondta, annál szomorúbb lett. Úgy érezte, hogy soha nem tudja meg mi az, soha nem látogatja meg az érzés.

A tegnap elköltözött az udvarról, átadta helyét a mának. A ma nem hozott magával meleget, még a Napot sem engedte az élők közé. Nehéz, fekete felhőkkel érkezett és a hideg szelet is magához hívta. Azok meg csavargatták a fák karját, térdre parancsolták a bokrokat, megtépték a rózsa arcát, űzték – zavarták földre a leveleket.

Ma sem lehetek boldog! – sírta a satnya füvecske. Fázom és fáradt vagyok. Szomjam sem olthatom. Mi lesz velem? Mi lesz velünk?

Ahogy így szomorkodott észre sem vette, hogy a szél elszaladt az udvarról. Olyan nagy lett a csend, hogy hallani lehetett a fák sóhaját.

Ma boldog leszel – hajolt közelebb hozzá a liliom. Nézz fel az égre! Mindjárt elsírják minden könnyük a felhők. Még végére sem ért mondandójának, mikor egy esőcsepp hullt a satnya-száraz füvecske arcára.

Sokáig esett. Puha esőcseppek siettek a földre, hogy boldoggá tegyék az udvarlakókat. Lágyan mosdatták testüket, kényeztették őket és eközben halk dalocskákat dúdoltak.

Boldog vagy végre? – kérdezte egy szeleburdi cseppecske a füvet, miközben egy pillanatra karjára ült.

Ha ez a boldogság – kezdte – akkor nem adnám senkinek!

Óvatosan emelte fejét, hagyta, hogy arcát mossa az eső. Érezte visszatér ereje, háta kiegyenesedik, szája sarkába egy mosoly lopakodott.

Boldog vagyok végre! – kiáltotta bele az esőbe.

Hm! Milyen hihetetlen, hogy milyen kevés is elég a boldogsághoz. Vagy inkább milyen sok az, amit csöppnyinek hiszünk.