A két szamár

A két szamár.

Szentiványi Mária:     A KÉT SZAMÁR

Volt egyszer egy özvegy ember, három apró kis gyermekkel, éjjel-nappal csak dolgozott, maga főzött, maga mosott, a kenyerét is ő sütötte, hogy ha volt egy kicsi lisztje.Két szamár volt a vagyona, így hárman mentek a dologba. Szántottak vagy fuvaroztak, fzetséget alig kaptak. Bánatosan ült a bakon, vacsorára mit is adjon? Mára semmi munkanem volt, ilyen rossz nap már régen volt. Eszébe jutott a háza, fala csúnya, eső marta, tetejét szél meg nem hagyta.Itt-ott befolyt a víz rajta. A kis kert a háza körül, nem földből volt, hanem kőből. Kő között a fű megterem, krumplit, babot hol ültessem. A három kicsi gyermek, gyakran mondta, hogyéhesek. Özvegysége is bántotta, hiányzott a házból az anya. Az éjjel azt álmodta, szólt hozzá az asszony, s mondta:-Oh, ha szellő lehetnék, megsimogatnám arcodat. Szélvihar szárnyán repülve, vinnék napsugarat. A kicsik fejüket ölembe hajtanák, bánatodat nekem elpanaszolnád. Vagy már elfeledtél, nem emlékszel rám?Újból megrázkódott, mint azon éjjel, mikor azt álmodta. Akkor is ijedten felébredt, körülnézett, körülötte mélyen aludt a három kicsi gyermek. Újból elvetette azt a gondolatot, hogy ne maradjon özvegy, a háznál legyen asszony. Nem, nem kell, hogy mostohájuk legyen, az én gyermekeimet ne bántsa senki sem!

Elmúlt a tavaszi szántás, a betakarítás ideje még nem volt. Most mi lesz? -törte a fejét az özvegyember.Ha megnősülnék, dolgozni messzebbre is elmehetnék. Felöltözött ünneplőbe és felült az öreg szekérre. A két szamár trappolt-trappolt, szőrük fényesre kefélve, mint drága lovak, úgy kezelve.Megállt a szamár fogat egy tetszetős nagy kapu alatt. A ház is nagy és szép volt, ki benne lakott, egy özvegy volt. Özvegy ember bement hozzá kezében kalapját szorítva.Zavarban volt nagyon-nagyon, ily nagy dolgot, hogyan mondjon? Adjon Isten, adjon Isten!-Így köszöntik egymást rendben. Széket húz elő az asszony, üljön le már, hogyha mondom. Bort tesz fel az asztalra, friss pampuskát egy nagy tálba. Az asszony tölt a két pohárba, s a vendéget megkínálja. Igyunk jötte áldására! Isznak is mind a ketten. Özvegy ember szorongása már felenged, most már érzi, elmondhatja, hogy mint kéri.

 -Megnősülnék-mondja szegény. Három árva, az az enyém, nagy vagyon az, hidd el nékem; legyél anyjuk, feleségem!Felugrik a helyéből az asszony, s ajtót nyit a kérő előtt. Ahogy torka megengedi, úgy ordít az özvegy felé.Három gyermek a vagyonod, szamaraid nem is mondod; ilyen hazug vagy, letagadod! Feleséged én nem leszek, neveld magad a gyerekeket. Ajtó nyitva, most mit tegyen? Szegény ember tovább megyen. A szegénység a házában hű társa maradt csak továbbra!A tél is közeledett nagyon, enni majd ő miből adjon? Gondok gyötörték, éjszakákat ült az ágyon, s ha mégis elaludt, álma nagyon furcsa volt. Feleségemmel álmodtam, panaszkodott-panaszkodott, s láttam őt ki örökre elhagyott. Előttem, mint a fátyol lebegett, az arca szebb volt, hangja szelídebb. Álmomban a fantáziám messzire elvitt, hintón jártam, kereke nem volt, nem húzta se szamár, sem négy táltos ló, repültünk együtt; három gyerek és én, előttünk lebegett fátyol enyhén.Szép arcát kedvesen felénk fordította, intett, elég volt, forduljunk már vissza! Mikormagamhoz tértem, csupa víz volt a fejem, ágytakaróm földön volt mellettem.A három kicsi gyermek szólt, éhesek, reggelit kérnek. Jöttek gondok és örömök. Újból ünneplőbe öltöztem, hogy a másik özvegyet is megnézzem. A két szamaram befogtam, s a bakra ültem egymagam. Az özvegy háza nem volt messze, mg is ismert hát íziben. Behívott és széket adott, asztalra tett egy kulacs bort, friss kenyeret és szalonnát. Kínálgatott, hogy egyem! Ettem-ittam, s úgy éreztem, itt az idő, hogy megkérjem. Felállt és kalapját szorongatta, megnősülnék-mondta szegény. Ez a két szamár az enyém. Nagy vagyon ez, hidd el nékem, legyél az én feleségem! Száját nyitná újból szóra, deaz asszony letorkolja. Szamarakat azt elmondod, a gyerekeket letagadod.

-Nem leszek a feleséged, hazugságban én nem élek!Ajtó nyílik, most mit tegyek? Szegény ember tovább megyen...Hazafelé a szamarak nem trappoltak csak ballagtak. A fejüket összedugták, mit gondolnak halkan súgják: Segíthetnénk tán a bajon, udvarában ott a sok kő, ő eztet meg nem látja, pedig roskad már a háza. A két szamár alig várja, hogy elaludjon a gazdája. A patájuk megpatkolva, rúgják a követ jobbra-balra, villámot szór a nyolc pata. Felrúgták jól magasba, mikor onnan visszaesett, mint egy mennykő, olyat dörrent.

Mikor felébredt a gazda, a kövek már nagy halomban álltak. A két szamár mélyen aludt. Özvegy ember csodálkozik, szemét kezével dörzsöli, mit lát tán nem jól látja. Eszébe jut végre, villámlott és dörgött az éjjel, s rázza fejét, még nem lehet, az nem verné ki a köveket. Hogyan történt, már nem bánta, tudta mi lesz a kő sorsa! Felrakta a szekérre, két szamarát felköltötte. Nem trappoltak, csak ballagtak. A gazda nem ült a fent a bakon, nehéz volt az úgyis nagyon! Piac téren mondta: gyí, állj meg! Megállott a két szép szamár, a kő hamar gazdát cserét, ki házat épít annak megért. Helyébe kapott búzát, zabot, mi szekérre fért, mindent kapott. Nem lesz gondja, nem lesz baja, tele lesz az éléskamra. A két szamarat nógatta, siessetek most már haza. Ám azok már nem trappoltak, lassan-lassan csak cammogtak. Gyakran megtörtént, hogy éjjel dörgött, villámlott az éjjel,mire felébredt a gazda kertnek köve már halomban. A két szamár mélyen aludt. Kőre vevő mindig akadt, s a gazda hasa csak úgy dagadt. Szamarai csonttá lettek, pedig mennyi zabot esznek! Haragudott rájuk az özvegy. Egyik éjjel a pénzét számolta, régen szép volt már a háza. Pénze annyi, mint a pelyva. Eladom a két szamarat, s veszek inkább két szép lovat. Szégyenlem én a csontokat, zabot esznek a hálátlanok, késő reggelig alusznak. Csontjuk zörög, már nem trappolnak. Kabátot kapott magára, kiállt háza ajtajában szépen csendben meghúzódott, úgy gondolta, most meglesi a köveket mi verik?

Elámult a gazda nagyon, a két szamár úgy dolgozott, villámot szórt a nyolc pata, kövek röpültek magasba, menynydörögve estek vissza. Szégyellte magát a gazda nagyon, ily jószágot ő eladjon?...Megölelte mind a kettőt, sovány csontot, a vékony bőrt simogatta és úgy kérte: Ne haragudjatok rám igaz barátaim! Nagyon szégyenlem magam a gondolataim miatt.

Majd halkan a fülükbe súgta: egy nagy szamár a gazda!