A kis Moha nagy kalandjai

A kis Moha nagy kalandjai.

A kis Moha egy kerti, nagy fa alatt meghúzódó, kis háznak volt a lakója.  Egy varázslatos kert, tele volt színes gombákkal és a pázsit egyszerűen illatos és élettel teli volt, csak úgy ragyogott a smaragd zöld színe.  A kertben volt még egy kis tó is, aminek a felszínén vibráltak a fények  napos időben. A Kis Moha harmóniába élt itt mindenkivel, a madarakkal, gyíkokkal, virágokkal, pillangókkal, és legjobban a gomba barátaival.

Ebben a kertben mindenki nagyon udvarias volt. A gombák minden nap üdvözölték egymás. Reggelente lehet hallani, ahogy köszönnek egymásnak.

-Jó napot! -mondja az egyik gomba, miközben megemeli a piros, fehér pöttyös kalapját.

-Szép napot! -jön a válasz a kis lilakalapos gombától.

Mindannyian szeretnek itt lakni, ebben a varázs kertben, nagy a páratartalom, süt a nap és senki nem zavarja őket.

Tehát itt lakik a Kis Moha, aki gyakran áthívja a barátait teadélutánra, megvendégeli őket, és beszélgetnek. Mindig nagyon lelkesen készül ezekre a vasárnapi délutánokra, de egyik vasárnap mikor a kis gombák elindultak zöld barátjuk vendégségébe, senkit nem találtak otthon. Egy cetli volt kiakasztva az ajtóra, és ez állt rajta: -„Kedves Barátaim, ne haragudjatok, de nem tudlak titeket fogadni, ugyanis elmentem a nagy utazásomra, amit már régóta tervezek. Most van itt a lehetőség, míg vígan tart a nyár, mert utána már beköszönt az ősz, majd a hideg tél. Ha haza érkezem beszámolok a kalandjaimról, és szívesen látlak titeket, addig is szép napokat! Aláírás: A Kis Moha.”

Mind ezek után a gombák visszafordultak, hazafelé tartottak és azon tanakodtak, vajon milyen izgalmas kalandokban lehet része a zöld barátjuknak.  És itt kezdődik el a Kis Moha nagy kalandja.

Azon a napon, mikor elindult a Kis Moha, nagyon meleg volt. Szinte perzselt a nap, ezért úgy gondolta a vízen lesz a legjobb helye, jó lesz hajózni, és kicsit hűsölni.  Így elővette a nagypapájától örökölt vitorláshajóját, majd elindult vele. Először leereszkedett a kerti tóból, és a sodrás egyenesen bele vitte az ismeretlenbe, az új kalandok felé, mígnem kiért a tengerre.

A nagy vízen csodás idő volt és csendesen hullámzott. A Kis Moha hanyatt feküdt a vitorláshajó aljába és az égboltot kémlelte, majd a víz sodrása álomba ringatta.

A csendes hajózásból hirtelen felébredő Kis Moha, nagy viharfelhőre lett figyelmes. A mérges felhő, óriási szelet hozott magával, ami olyan nagy hullámokat kavart a tengeren, amelyek majdnem felértek a vitorla csúcsáig.  A Kis Moha próbálta egyenesen, tartani a vitorla ponyvát, de a nagy hullámzás miatt nehezen ment neki. Ekkor eszébe jutottak nagypapája szavai, mikor vitorlás leckéket adott neki és elmondta, hogy ilyen nagy viharban mi a teendő.

Egyik lábát nekitámasztotta a vitorlát tartó rúdnak és minden Kis Moha erejét összeszedve, megfogta a biztonsági kötelet.  Feszesen tartotta, hogy a vitorla teljesen megfeszüljön, és a szél belekapjon. Ahogy a kis zöld kalandor ezeket a mozdulatokat véghez vitte, szinte abban a pillanatban  egy nagy fuvallat, belekapott a kifeszített vitorlába és elvitte a hajót, elmenekült az óriási hullámok elől, kijutva a viharból.

Ahogy a szél elcsendesedett és alábbhagyott, a Kis Moha úgy döntött, hogy kiköt egy lakatlan szigeten és megpihen.  Mikor a szigetre lépett, sehol senki nem volt, csak pálmafák, homok és egy szivárvány.  Ahogy beljebb ment, valami neszt halott és látta, hogy bennszülött kukacok jönnek felé. Nagyon vendégszeretők voltak, virágfűzérrel és kókusztejjel fogadták a kis zöld kalandort.

 A kukacok körbe vezették és mindent megmutattak neki. A Kis Moha izgatottan várta, hogy megismerje a szigetet, és ezt a kultúrát. Elfogadta a kukacok vendéglátását és úgy döntött, hogy egy-pár napot a szigeten marad, míg nem folytatja a nagy utazását. Nagyon élvezte a szigeten töltött időt, mikor eltelt egy – pár nap, és semmi viharfelhő nem látszott az égen, felkerekedett, megköszönt mindent a bennszülött kukacoknak és elköszönt tőlük. Belökte a vízre a vitorlást, és tovább állt, vitorlázott az ismeretlenbe, az új kalandok felé.

 A hajó szépen hullámzott tovább a tengeren, mikor a Kis Moha, egy nagy zöld tájra lett figyelmes, amely dimbes-dombos volt. Látni lehetett egy nagy szirtet, amin egy világító torony állt, a kis kalandor először azt vette észre a hajóból. Eltökélten úgy döntött, hogy kiköt és megnézni közelebbről ezt a vidéket.  Mint kiderült ez egy Ír felföld, ami nyáron a legszebb. A zöldellő rétek, a dombok, a tenger, és a virágok teljesen varázslatossá teszik. A felderítő sétát későbbre tartogatta, mert nem messze a kikötőtől látta, hogy van egy nagy könyvtár. Ez a volt a vidék legnagyobb könyvtára és  a Kis Moha nagyon intellektuális volt. Szerette az irodalmat, a könyveket, főleg a kalandregényeket és szeretett olvasni. Így első útja a könyvek birodalmába vezetett.

Ahogy belépett a könyvtárba nem hitt a szemének.  Rengeteg könyv volt, olyanok is, amiket még csak hallásból is alig ismert, és eddig csak képzeletében látott. Nem is habozott tovább, leült és elmerült az olvasásban. Nagyon sok dolgot olvasott, és tanult a világról, főleg az ír kultúráról, rengeteg útikönyv szólt erről a szigetről és úgy döntött, hogy felfedezi ezt a vidéket, megismeri a történetét és a könyvtárát. Így addig maradt, amíg nem érezte úgy, hogy elég könyvet olvasott.

Egyik nap, ahogy befejezte a kutakodást és az olvasást, már másra is vágyott. Érezte, hogy mindent, amit olvasott a vidékről itt az ideje, hogy fel is fedezze. Így elindult, tett egy sétát a felföld leghíresebb és legszebb pipacsmezőjére. Itt megpihent a pipacsok között, hallgatta a tücskök ciripelését és csodálta a világítótornyot, a szikla szélén nagyon szép látványt nyújtott.  Enyhén fújt a szél, a napsugarak élénken kuncogtak a zöld pázsiton, mikor a virágok közül kis lépteket, vihorászást és csilingelést hallott.  Fogalma sem volt róla, hogy mik lehetnek azok a hangok, de fülelt és jobban szemügyre vette a virágok közötti területet, ahol kis apró lábnyomokra bukkant.  A kis Moha tündérekre gondolt, akik virágokat gyűjtenek, mert olvasta, hogy erre felé igencsak elterjedtek. Nem is tévedett sokat, mert tündérek helyett manók voltak a virágok között.  A manókkal még felbukkantak kis gombák, méhek, és pillangók is. A Kis Moha csodálkozva kérdezte, hogy „- Kik vagytok?” Erre a kis manók és a barátaik bemutatkoztak, és elmondták, hogy mi járatban vannak itt.  Azt mesélték, hogy ilyenkor rendezik meg az ír karnevált a szirt alatti barlangban és ahhoz jöttek virágokat szedni, hogy szép díszletet tudjanak majd készíteni.  Ez nagyon tetszett a Kis Mohának, és ő is segített a többieknek virágokat gyűjteni, hogy minél díszesebb legyen a barlang. A manók köszönet képpen illedelmesen meghívták a Kis Mohát, a karneválba, mulatozni és ismerkedni a többiekkel. Nem is kellett több noszogatás kis zöld kalandornak, egyből igent mondott, nagyon örült a meghívásnak. –„ Végre tánc, végre zene!” – mondta vidáman.

Mikor minden kosár megtelt virággal, elindultak a barlang felé. A Kis Mohát bevezették, és közösen feldíszítették a karneváli barlangot, lámpásokkal és virágokkal.  Mindenki kitett magáért, nagyon kis pofás lett a helyszín.  Lassan beesteledett, a barlangban feloltották az összes lámpást, és megérkeztek az ír felföld lakói is.  A kis Moha nagyon sokat táncolt, ráadásul még több barátra tett szert az este folyamán.  Nagyon jó érezte magát mindenki, egész éjjel tartott a mulatság.  –„ Nagyon barátságosak a felföldi népek” – gondolta magában a Kis Moha, és teljesen átadta magát az ír banzájnak.

Másnap reggel, mikor a Kis moha felkelt a többiek, már reggelivel várták őt. Együtt ettek és a kis zöld kalandor elmesélte eddigi kalandjait. Mindenki csodálkozva, hallgatta és nagyon tetszett nekik s felajánlották, hogy elcserélik a Kis Moha vitorláshajóját, egy sárkányrepülőre, hogy még több izgalmat és kalandot tudjon megélni. Így útját a levegőben tudja folytatni. Már járt a vízen, a föld alatt, épp itt az ideje, hogy a felhők közt is még több izgalomra tegyen szert. Így szívesen fogadta a cserét az ír barátaitól.

Sajnos a reggeli elfogyasztásával a Kis Mohának már tovább kellett indulnia. Kalandok sora várta őt.  Nagyon izgalmasnak találta a sárkányrepülővel való tovább utazást, hogy azzal hagyja el az Ír felföldet, és a magasból is láthatja a zöldellő tájat.  Így ki is mentek a szirtre, amin a világító torony állt. Mindenki kikísérte a Kis Mohát és nagyon kedvesek voltak, a gombák, a lepke, és a méhecske mind - mind ott voltak, és megköszönték egymásnak az élményeket.  Útravalónak almás pitét és teát pakoltak kis zöld barátuknak.  Jó utat és jó szelet kívántak. Ahogy elbúcsúztak a Kis Moha belekapaszkodott a sárkányrepülőbe és egy bátor nekifutással leugrott a szirtről, abban a pillanatban, már a levegőben is volt. Egy fuvallat bekúszott a sárkányrepülő szárnyai alá és a Kis Moha, abban a pillanatban repült. Annyira tisztán látott minden a magasból, és hirtelen szabadság, és ami ennél is fontosabb, izgalom fogta el. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy repül. Nagyon élvezte és csodálkozva töltötte el, hogy fentről milyen picinek tűnik minden.

A Kis Moha első repülésén minden rendben zajlott, egészen addig, amíg figyelmes nem lett arra, hogy egy kósza, erősebb fuvallat miatt a sárkányrepülő egyik oldala megsérült.  A jobb felöli oldalán kiszakadt a ponyva rész.  A Kis Moha hirtelen pánikba esett, de szerencsére a vitroláshajón szerzett tapasztalatait tudta használni és elkezdte navigálni a repülőt amennyire még tudta.  Nem hagyta el a bátorsága. Tudta, hogy le kell ugrania, és hogy el kell hagynia a sárkányrepülőt, amint kicsit közelebb kerül a földhöz. Mikor érezte, hogy készen áll az ugrásra, egyszer csak elengedte a repülő kart, amivel navigált és teli bátorsággal repült, zuhant a föld felé.

Szerencsére nem zuhant sokat és egy puha, poros felületen landolt. Ahogy magához tért, tapogatózott és érezte, hogy egy süppedős, puha, nagy porfelhőt kavaró gombakalapra érkezett. Nem messze, hirtelen csodálkozó és felkiáltó hangok hallatszottak.  A Kis Moha azon nyomba odafordult és látta, hogy egy idős Hernyó Úr aggódva kiabál - Jaj, fiatalúr, jól van?  Mi történt? Nagyon kedves és egyben aggodalmas volt a Hernyó Úr, így a kis zöld kalandor gyorsan megnyugtatta és tudtára adta Hernyó Úrnak, hogy minden rendben, majd elmesélte a landolást megelőző eseményeket. Az idős hernyó ennek hallatára, szerencsésnek mondta a zuhanó mohát, hogy egy nagy pöfeteg gombára esett, és így már a Kis Mohának is világossá vált, hogy honnan jött az a nagy porfelhő, mikor lezuhant.

Hernyó Úr és a kis zöld kalandor sokat beszélgettek, nagyon kellemesen érezték magukat egymás társaságában, ebben a gomba és virágillattal teli erdőben, amely lágyan keringett a levegőben. Az idős hernyó rengetek történetet mesélt, olyan dolgokról, amelyek itt történtek és ellátta bölcs tanácsokkal, majd  bemutatta az erdőben lakóknak.   A Kis Mohát  körbe vezette a területen, és ahogy egy tisztásra értek, a kis kalandor orrát hirtelen enyhe cukorillat ütötte meg. Nagyon kellemes volt, de elképzelni sem tudta, hogy vajon minek lehet ilyen illata.  Ahogy mentek a tisztáson tovább és a fenyőfák teljesen eltűntek, a zöld kalandor megpillantott egy cukrosüveghegyet. A csúcsát vattacukor felhők borították, a hegy tövében nyalókák, virágok és gombák voltak. Nagyon szép napos idő volt, annyira, hogy az erdei csigák is kijöttek a hegyhez. Hernyó Úr elmosolyodott és barátságosan megjegyezte, a Kis Mohának, hogy 

- mindenki aki erre jár, így elvan ragadtatva a cukorsüveghegy láttán!  A kis zöld kalandor kihúzott egy nyalókát a hegy lábánál és egy gombán elnyalogatta a csigák társaságában.  Nagyon kedvesek voltak és örültek a vendégeknek a Hernyó Úr és a Kis Moha személyében. A csigák mindig szívesen látták az új kalandorokat. Ahogy a vendégszeretetet élvezték, elment az idő és az idős hernyó lassan elbúcsúzott mindenkitől és tovább állt. Elindult vissza a nagy pöfeteg gombára, elszívni egy pipát és olvasni, ugyanis az ő korában ez már mindennapos tevékenység.

A Kis Moha még eltöltött egy kevés időt a hegy lábánál a csigákkal, nyalta a nyalókát, és majszolta a vattacukrot.  A csigák még sokat csevegtek a kis zöld kalandorral, és mesélték neki, hogy fel lehet menni a hegy csúcsára, fel a vattacukor felhők fölé, és ott a tetején látni lehet, hogy mi van a hegy másik oldalán. Ez nagyon felkeltette a Kis Moha érdeklődését és kíváncsivá tette. Nem tagadás, hiszen a mohák kalandor természetűek.  Kis zöld barátunk nem habozott tovább és feltette a kérdést

 - Mi van a hegy másik oldalán? A csigák csodálkozva néztek egymásra és megszólaltak - Nem, sajnos nem tudjuk, még senki nem ment fel a vattacukor felhők fölé.

-Komolyan? Én megpróbálom – mondta a Kis Moha és büszkén felállt a gombára, egy utolsót nyalva a nyalókájából.

A kis zöld kalandor összeszedte magát elbúcsúzott a csigáktól és lassan, de biztosan elindult a cukorsüveghegy felé. Ment, ment felfelé a hegyen és útja közben találkozott több hegyi állattal. Színes lepkékkel és csigákkal. Ahogy feljebb ért találkozott gombákkal és más hegyi mohákkal is. Ott kicsit megpihent és ismerkedett a többiekkel.  Gyorsan elment az idő, mindenki arra lett figyelmes, hogy lassan lement a nap és elkezdett sötétedni. A Kis Moha úgy vélte, hogy a sötétben már nem indul tovább. A hegyi élőlények felajánlották neki, hogy éjszakázzon náluk és majd holnap kipihenten és megreggelizve folytathatja kalandos útját.

Este a Kis Moha izgatottan feküdt le és csak arra tudott gondolni, hogy vajon mi lehet a cukorsüveghegy másik oldalán, a vattacukor felhők felett.  Másnap reggel a kis zöld kalandor kipihenten és még annál is izgatottabban ébredt. Megreggelizett. Összepakolt. Elbúcsúzott vendéglátóitól és elindult felfelé a cukorsüveghegyen, annak is a legtetejére melyet porcukor borított.

Nagyon boldog volt, hogy ismét egy kalandos nap elé néz. Felfelé menet a hegyre, útja során látott csokipatakokat, cukorvirágokat, és még több nyalókát. Mikor elérkezett az éjszaka, megpihent, a csillagokat kémlelte és eszébe jutott az otthona. „ –Vajon mi lehet most ott?” - gondolta magába. Olyan rég óta elhagyta már az otthonát, elfogta a honvágy, viszont a kalandvágya erősebb volt mindennél. Látni szeretett volna még többet, és sok barátot szerezni. Ezekkel a gondolatokkal, hamar álomba szenderült.

Másnap arra kelt a Kis Moha, hogy hasára süt a meleg, sárga napsugár. Hopp, hamar fel is ébredt, összeszedte magát, és nosza, útnak indult. A cukorsüveg hegy igazán, meredek és magas volt. A Kis Moha eltökélten ment, hajtotta a kíváncsiság. Ment, ment és egyre közelebb került a csúcshoz, és a rejtélyhez, hogy vajon mi lehet a túloldalán?

Nagy megkönnyebbülésére, két napos hegymászás után felért a cukorsüveghegy tetejére és mikor ott volt a hegytetőn, megpillantotta az örök, rejtélyekkel teli, soha véget nem érő Óceánt. A minden kívánságot teljesítő, végtelenség Óceánját.  A Kis Moha hallott már erről az Óceánról, de soha, még álmában sem gondolta volna, hogy egyszer kalandjai során saját szemével tekintheti meg.  Azt is hallotta a végtelenség Óceánjáról, hogy hullámai bárhová elviszik az illetőt, ahová szeretné, ha van olyan bátor, hogy a hegy tetejéről beleugorjon a vízbe. A Kis Moha, igazán fontolóra vette ezt az információt, de hirtelen nem tudta eldönteni, hogy készen áll-e erre a merész vállalkozásra.  Nagyon meredek a cukorsüveghegy, viszont a kilátás is nagyon szépvolt innen, úgy döntött, hogy megvárja a naplementét, és itt a hegy tetején megcsodálja.

Így is tett, megvárta az aranylóan fénylő esti órákat.  Lehengerlő látvány volt, ahogy az Óceán hullámain a sugarak táncoltak. A Kis Moha ehhez fogható szépséget még soha sem látott.   És ez a szépség meggyőzte arra a bátorságra, hogy beleugorjon az Óceánba.

Másnap reggel, minden kalandvágyát összeszedte és felmászott a hegycsúcs leges legmagasabb pontjára.  Vett egy nagy levegőt és zsupsz, beleugrott az Óceánba.

Ahogy belezuhant a vízbe érezte, hogy nagyon sok buborék csiklandozza, olyan buborékok, melyek sietnek fel a vízfelszínére.  Nagyon tetszett neki, ez a merész, bátor ugrás, és ahogy körbenézett a víz alatt, még jobban örült ennek a bátor tettnek.  Ugyanis az Óceán alatt még sosem járt, nem gondolta, hogy ilyen mesébe illő kép fogadja.

Nagyon tetszettek neki, a színes halak, a kagylók és a tengeri növények.  Sokat úszkált és szinte minden fajta kagylóból gyűjtött egy – egy darabot. Ahogy úszott és gyönyörködött, ezekben a színes tengeri állatkákban találkozott egy csikóhallal.  A csikóhal először nagyon félénk volt és nem tudta mire vélni a Kis Moha érkezését és mivoltát, de a kis kalandor közvetlen kedvessége meggyőzte arról, hogy barátságos. Összeismerkedtek, és a Kis Mohának megmutatta a legszebb kagylólelő helyeket, és azt, hogy merre a leggyorsabb a sodrás. A Kis Moha nagyon élvezte ezt a víz alatti napot a csikóhallal.

Nem sokkal a csikóhal megkérdezte a zöld barátját, hogy hová szeretne menni. Erre a Kis Moha csodálkozva kérdezte:

– Hát, akkor ez valóban igaz! ? Az hogy, ennek az Óceánnak a hullámai bárhová, elvisznek?

-Igen, -válaszolta a csikóhal. – Csak annyiban más, hogy én viszem el a hátamon azt a bátor illetőt, aki a cukorsüveghegyről leugrik az óceánba.

Kis Moha nagyra nyitott szemekkel ujjongott…- Hurrá! Hurrá!  Soha nem utaztam még csikóhal hátán. Induljunk is el, gyerünk!  Azzal felugrott a csikóhal hátára és elindultak.

-S tudod hová szeretnél menni? – kérdezte a csikóhal.

- Hmmm, aj, jaj! Ezt nem is tudom!

- Nem baj, majd idővel kitalálod, hidd el! Addig is bőven van látni való.

Míg utaztak a Kis Moha sokat gondolkodott és töprengett, hogy mégis hová menne a legszíveseben, mi lenne az a hely, ahová elvihetné a csikóhal barátja.  Ahogy mentek, a Kis Moha meglátott egy barlangot az egyik korálokkal borított sziklába.

-Állj, állj! -kiabált a Kis Moha. - Milyen barlang van ott?

-Az a barlang egy édesvízi folyóba vezet, a folyó egyik ágazata belevezet egy kis patakba és a kis patak pedig belecsordogál a kerti tavakba.

-Aztaa! -csodálkozik a Kis Moha, -ahonnan én jövök, és ahol vannak a gomba barátaim és a kis földalatti kuckóm, abban a kertben is van egy tó.  A Kis Mohának, hirtelen nagyon nagy honvágya lett, és kezdtek hiányozni a barátai, az otthona, a kert, a saját ágya. Ekkor rádöbbent, hogy ideje lenne lassan hazatérnie, ennyi kaland után, ennyi élménnyel meggazdagodva és biztos volt benne, hogy még hazaút is tartogat izgalmakat. Így már tudta, és biztos volt benne mi lesz, az a kérés ahová szeretné, hogy elvigye a csikóhal. Ekkor megszólalt a Kis Moha - Csikóhal barátom, kérlek, vigyél át engem azon a barlangon, hogy onnan átjussak az édesvízi folyóba, onnan a patakba és lassan hazafelé.

A csikóhal máris teljesítette kérését a kis zöld barátjának, de sajnos nem tudta teljesen átvinni a barlangon, ugyanis a csikóhalak csak az óceán sós vízéhez vannak hozzászokva, így ameddig tudta bevitte a barlangba a Kis Mohát. A csikóhal megmutatta hol a leggyorsabb a sodrás, ami segítségével a Kis Moha átjut a barlangon és elviszi az édesvízi folyóba, majd onnan a patakba és onnan hazafelé.

Mikor már a Kis Moha mindent tudod, leszállt a csikóhal hátáról, és elbúcsúztak egymástól. Mindent megköszönt és örült, hogy ismét egy ilyen jó barátra lelt.

-A kagylókat, amiket gyűjtöttünk becses helyre fogom kirakni otthonomban. – mondta.

-Nagyon bátor voltál barátom és örülök, hogy megismerhettelek!- mondta a csikóhal. Elköszöntek egymástól és a csikóhal elindult visszafelé, a végtelenség Óceánjába.

Ezután a Kis Moha fogta magát, beleúszott a sodrásba és suttyyyy… hirtelen be is szippantotta. Forgott és úszott a buborékokkal, a sordással, amely csak vitte, és húzta át a barlangon.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a szép világoskék, sós óceán vize, már zöldes édes vízé változik, ekkor már tudta a Kis Moha, hogy át ért a folyóba, és azt is tudta, hogy egyre közelebb van az otthonához. Itt már a sodrás lelassult, és kiúszott a partra megpihenni.

Csak pihent és élvezte a napfényt, rég járt már a szárazföldön. Hallgatta a méhek zümmögését a madarak csicsergését, a zöld fűszálak körbe ölelték és megszárították. Érezte a virágok illatát, a simogató lágy szellőt. Nagyon kellemes volt, és el is bóbiskolt.

Tán egy- pár órát aludhatott a parton, mikor egy szitakötő rá szállt az orrára. Ez csiklandozta és mocorogni kezdett, majd felébredt.

 -Jaj! Elnézést! Bocsánat! Ne haragudjon, nem figyeltem, csak itt repdestem, össze -vissza! Te meg beleolvadsz a környezetbe!- mondja a Szitakötő Hölgy.

- Semmi gond! Örülök, mindenkinek, akivel összetalálkozom. Talán tudsz nekem segíteni, hogy merre is induljak el hazafelé!

-Oh!- kedves Kis Moha, én nagyon szívesen segítenék neked, de nem tudhatom, merre felé laksz!

- Elmondom, neked szívesen, hátha már jártál ott! Abban a kertben lakom, ahol van kettő kertihinta, egy piros csúzda, egy kerti tó és egy nagy üvegház, ami tele van növényekkel. Jártál már abba a kertben? Tudod, hogy merre lehet?

- Igen, így most már tudom, jártam ott. Nagyon kedves az a kert, azok a szép virágok! ... Jaj! Kis Moha, de hisz az még nagyon messze van innen. Ennek a folyónak az egyik mellékágán kell elindulni, majd a kis patakon végig kell haladni, körülbelül egy napi hajózás után érsz oda, annak a kertnek a végébe, ahol a kis patak elfolyik és belefolyik a kerti tavakba, köztük abba is, amelyik a te kertedben van.

 A Kis Moha ennek hallatán ugrálni, és ujjongani kezdett.

-Jupppi! De jó, hogy tudod az utat hazafelé Szitakötő Hölgy! Köszönöm az információt!

- Nincs, mit!

Azzal a lendülettel a Kis Moha, keresett egy tutajt, hogy tovább mehessen a folyón, ami majd hazaviszi.

Gondolkodni kezdett, miből építsen tutajt, mellyel folytatni tudja az útját.  Elindult jobbra, aztán balra… tekergett a parton, gondolkodott, nézelődött mi lenne a legmegfelelőbb. Már felfelé az égre is nézett, mikor megpillantott egy nagy levelű növényt. –Ez, az!- kiáltotta! -egy ilyen nagy levélben fogok hazamenni. Ráteszem a vízre és mintha tutaj lenne, beleülök.

Felmászott a levél szárán és az szépen, lassan meghajlott majd egy nagy RECCCSSSSENÉS hallatszott.     A Kis Moha súlya alatt, egyszer csak letörött a nagy levél. Szépen, lassan ráhelyezte a vízre, majd beleült és egy hosszabb ággal evezni kezdett, be a folyó sodrása felé.

Szép, fülledt, késő nyári délután volt, mikor a Kis Moha lefelé csordogált a folyón és ekkor látta, hogy csatlakozott hozzá egy útitárs, a Szitakötő Hölgy. Rá szállt a tutaj szárára.  

-Kedves Kis Moha, csatlakozom hozzád, elkísérlek téged haza, a kertbe, úgyis régen jártam arra felé, azon a szép környéken, legalább te sem leszel egyedül az úton. Így mentek a kalandorok lefelé a folyón, majd a sodrás átvitte őket a kis patakba. Egyre közelebb a kerthez, az otthonhoz.

Lassan beesteledett és a kis vándorok úgy döntöttek, hogy nem állnak meg aludni, hanem felváltva vigyáznak egymásra, és a tutajra. Míg az egyikük alszik, a másik ébren lesz. A Kis Moha kezdte az őrködést, amúgy is nagyon izgatott volt, mert tudta, hogy nemsokára otthon lesz, így nem igen tudott elaludni. Mellesleg az éjszaka a patakon csodás és gyönyörű volt, ugyanis mikor besötétedett, a tücskök elkezdtek ciripelni a parton.  A Horizont teljesen összefolyt. Egybeért, nem lehetett tudni, hogy hol az égbolt alja és a víz felszíne.  A hold és a csillagok tükörképe tündökölt a víz felszínén.  Majd a Kis Moha valami repülő, sziporkázó fénypöttyökre lett figyelmes.  A csillagok nem lehettek, mert nem voltak olyan magason. Nem tudta mire vélje, de az biztos volt, hogy egyre közelebb jöttek és mikor a kis sziporkázó fények teljesen elérték a patakot és a tutajt, akkor látta csak, hogy ezek Szentjánosbogarak. Csodás kis bogarak, akik a zöldes- sárga fényükkel bevilágítják az éjszakát, és biztonságot nyújtanak az úton. Végig kísérik a tutajt és a kalandorokat az éjszakában. A Kis Moha örült a társaságnak, és közben gyönyörködött is bennük. Így már nem is ment aludni, mikor a Szitakörtő Hölgy megébredt és váltotta volna az őrködésben.

Pirkadatig beszélgettek. Majd mikor kezdett világosodni, a Szentjánosbogár raj, elbúcsúzott a kalandoroktól és tovább álltak. Nemsokkal később az útitársak narancssárga, és aranyló reggelre lettek figyelmesek, látták, ahogy a nap lassan előbújik a Horizont mögűl és érzik, ahogy eléri a meleg napsugár a tutajt, és lassan ők is át melegszenek. A Kis Moha egyre jobban örült, érezte, hogy már nincs messze az otthona.

-Mit gondolsz Szitakötő Hölgy, messze vagyunk még?

- Nem, nem hiszem, ugyanis itt már nézd csak, kezdődnek a kis kertek és egyre jobban keskenyedik a patak, mert belefolyik már a kerti tavakba.

Talán, még ha egy fél napot utaztak, mikor a Kis Moha arra ébredt, hogy Szitakötő Hölgy csiklandozza, és mondja.

- Nézd, csak ott van! Látom a piros csúzdát, és a fák mögött a hintákat! Juj! Ott van az üvegház is! Itt vagyunk, megérkeztünk Kis Moha! Itthon vagy!- kiabálta a Szitakötő Hölgy.

- Juppi! Aztaa!- ujjongott a Kis Moha! Mikor megpillantotta a kertet, csodával töltötte el, hogy milyen szép helyen lakik.

Lassan becsordogáltak az elkeskenyedett patak ágán, ami belefolyik a kerti tóba, ahol a Kis moha lakik. Meg álltak a levél tutajjal a tó partján, és a Kis Moha kilépett a fűre.

-Hazai területre érkeztem! –mondta.  Annyi szép helyen jártam és sok barátra leltem, de ez, hogy itthoni fűben lépkedem, ez nem fogható semmihez.

- A kert másik végében lakom, a nagy tölgy alatti üregben, ott van az otthonom. Mire oda érek, át kell sétálnom a kerten keresztül, így szépen meg tudom nézni a rég nem látott pázsitot és az üvegházat is, szemügyre veszem mi változott és mi nem. Izgatott vagyok, még nincs vége az útamnak -mondja a kis Moha a szitakötőnek.

-Még szívesen veled tartok!  Nagyon kíváncsi vagyok a kertre, mindig csak épp beröppentem ide, de soha nem voltam még teljesen a végén, sőt még az üvegházban sem!- mondja a Szitakötő Hölgy.

-Naná, gyere csak velem! Szívesen körbe vezetlek a kertbe, így nem egyedül kell bejárnom! Társaságban, mindig sokkal jobb.

 Azzal elindultak, a Kis Moha utolsó útjára.

Csak ámuldoztak mennyire szépek a virágok a kertben, rózsák illata keringett a levegőben. A saláta, a répa és a rebarbara csodás látványt nyújtottak a konyhakert ékességeiként.  A Kis Moha nem bírt betelni a látvánnyal, a Szitakötő Hölgy pedig minden virágra rá szállt, amire csak lehetett.   A kert végében már látták a nagy tölgyet, mert azt szinte mindenhonnan lehet látni, annyira nagy, de még bőven van sétálni valójuk, míg oda érnek.  Beljebb mentek a kertbe és odaértek az üvegház bejáratához. Elől - hátul, volt egy ajtó rajta, így csak végig kell menniük és ott is vannak a kert végében.

Az üvegházban nagyon fülledt, párás volt az idő, de a Kis Moha ezt nagyon szerette. Mint köztudott a mohák nagyon szeretik a párát, így még örült is ennek az éghajlatnak. Az üvegház tele volt, minden féle növénnyel. Voltak pálmafák,  színes virágok, egzotikus növények, mindent, amit csak ellehet képzelni. A Szitakötő Hölgynek rettenetesen tetszett minden, össze – vissza repdesett,  mikor  megszomjazott rárepült a nagy  kék hordó szélére, és óvatosan ivott belőle, és kiáltotta- „ Ez nagyon finom, ez esővíz, milyen édes, milyen lágy! Hmmmm, nyamm- nyamm!- majd tovább szürcsölt, és a vízfelszínén visszaverődő tükörképével játszadozott.

 Eközben a Kis Moha minden virágot szemügyre vett, egyesével köszönt mindegyiknek.

-Jó napot! Üdvözlöm! - tisztelettudóan, ahogy a Kis Mohához illik. Nagyon szépek és nagyon finom illatjuk van, dicsérte meg őket! A virágok meg csak rezzentek, hajladoztak és kuncogtak a bókokra.

Jól elvoltak az üvegházban a kalandorok. Nagyon jól érezték magukat, belefeledkeztek a játékba, de egyszer csak a Kis Mohát elfogta a honvágy, és remélte, hogy ma már a saját ágyában fog aludni, így szólt Szitakötő Hölgynek, hogy indulhatnak tovább, mert már nincs sok hátra!

Elbúcsúztak az üvegháztól és a hátsó ajtón távoztak. Ahogy kiléptek ott termett a Kis Moha a nagy tölgy előtt. Közvetlen a nagy, piros fa ajtónál, ami egyenesen levezet a tölgy alatti kuckójába. Állt és csak csodálta.

–  Ez lenne az, itt kell bemenni a nagy tölgybe? -kérdezte a Kis Szitakötő.

-Igen, ez az! -itthon vagyok, hangoztatta a Kis Moha.

Lassan kezdett esteledni,  a tücskök ciripelni kezdtek, a békák brekegni,  elkezdődött a nyár esti koncert a kertben.  A kalandorok leültek még a tölgy tövébe és megvárták, míg a csillagok az előbújnak az égen. Hallgatták a békák kuruttyolását.  A Szitakötő Hölgy, elálmosodott így azt mondta a Kis mohának.

-Köszönöm a kalandokat, a barátságot és azt, hogy megmutattad a kertet, nagyon jól éreztem magam, hazarepülök, mielőtt teljesen besötétedik.

-Aludj jól Szitakötő Hölgy! Köszönöm az útbaigazítást, és a barátságot! Ha erre felé jársz, szívesen vendégül látlak a lombalatti kuckómba! Gyere máskor is!

Azzal a Szitakötő Hölgy, elreppent az estébe, a sziporkázó csillagos ég alatt.

A Kis Moha rátette a kezét a piros ajtó kilincsére, és lenyomta.  Az ajtó kinyílt, és a Kis Mohát elárasztotta az otthon melege, a lakás illata, a zsálya illat, amit mindig is imádott annyira, hogy a paplanja és a párnája is azzal van megtömve. Az utazásai során, akárhányszor zsálya illatot érzett, mindig honvágya lett, mert az otthonára emlékeztette.

Nagyot szippantott a levegőbe, és elindult lefelé a lépcsőn a tölgy alatt, amely egyenesen levezette a földalatti kuckójába.  Ott volt az ágy a konyha, a könyvek, amiket annyira szeret, nagyon rég olvasta már ezeket a könyveket, de lassan jön az ősz és olyankor a Kis Moha már nem nagyon merészkedik ki a kuckójukból, így lesz ideje olvasni.

A nappaliba a vázában lévő virágok elhervadtak, - holnap az lesz az első dolgom, hogy szedek friss rózsacsokrot a vázába. Utána meg áthívom gomba barátaimat teázni, és mesélek nekik a kalandos utazásomról. Be kell pótolni az elmaradt teadélutánokat - gondolta a Kis Moha. Mindent szemügyre vett, az otthon érzése, és melege teljesen elragadta. Már csak egy vágya volt a napi napra, hogy bebújjon a paplan alá és az az ágyába aludhasson.

Nem is habozott tovább, lefeküdt és magára húzta a friss, ropogós paplant. Mélyet szippantott zsálya illatból. Keveregtek az illatok, az emlékek, a barátok, a helyek, amiket látott, a kalandok, minden kavargott az emlékeiben, mielőtt álomba szenderült volna.

 -Hálás vagyok, hogy ennyi kalandot megéltem és ilyen sok barátra leltem a nagy utazásom során.  Rengeteg emlékkel gazdagodtam - mondta magába a Kis Moha. Boldog volt, és várta a holnapi napot, milyen izgalmakat, hoznak neki a nyár utolsó napjai.

Ezekkel a csodás, és jó gondolatokkal, a piros, fehér kockás paplanját teljesen magára húzva, a Kis Moha álomba szenderült.