A kislány és a madárijesztő

A kislány és a madárijesztő.

Garay Zsuzsanna: A kislány és a madárijesztő

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy falu határában egy gazdag ember. Szép piros tetős, tornácos háza volt, az udvarában tyúkok kapirgáltak egy hetyke kakas mellett, a kacsúsztatóban sárgacsőrű kacsák úszkáltak, az ólban hízott disznó heverészett. Istálló is volt, három lóval, a ház mögött hatalmas kert, szőlő, gyümölcsös terült el. A gazda féltékenyen nézte, ahogy a seregélyek, rigók lakmároznak a szőlőből, ezért egy késő nyári napon fogott egy rojtos szélű zsákot, kitömte szalmával, madzaggal megkötötte, ez lett a madárijesztő feje, ebbe beleszúrt egy göcsörtös villás botot, ez lett a teste, keresztbe rákötözött egy másik, rövidebb nyelet, ez lett a két karja. Elővett egy rongyos inget, egy lyukas nadrágot, ezzel öltöztette fel a madárijesztőt. Aztán leakasztotta a fogasról a régi kabátját, amin folt hátán folt volt, még ezt is ráadta, majd a szekrényből előkotort egy lyukas kalapot, azt a fejére tette, és kivitte a szőlőbe. Ott a nyelet ráerősítette az egyik szőlőkaróra.

– Na, majd ez elűzi a madarakat – mondta a gazda, és mint aki jól végezte a dolgát, hazament.

Élt a faluban egy kislány, akinek nagyon szegények voltak a szülei. Az apjának már évek óta nem volt munkája, segélyből éltek. Négyen voltak testvérek, a kislány, akit Flórának hívtak, hét éves volt, az első osztályt fejezte be. Szép, szőke haja volt, és kék szeme. Szeretett a határban sétálni. Ilyenkor hallgatta a madarakat, néha virágot szedett, de leggyakrabban csak futkározott a kutyájával, Bundással.

Az út éppen a módos gazda szőleje mellett vezetett el. Egyik augusztus végi nap, amikor a tikkasztó hőség elől Flóra a szabadba menekült, ahogy kiért az útra, rögtön észrevette a madárijesztőt.

– Nézd csak, Bundás, micsoda szerzet van itt. Gyere, nézzük meg közelebbről! – Azzal átbújt a kerítésen, és megállt a madárijesztő előtt.

– Formás legény vagy, nem mondom. De elfelejtettek neked szájat, szemet rajzolni. – Flóra gondolkodott egy darabig, majd felkiáltott:

– Van egy ötletem. Az iskolai felszerelésből maradt festék. Majd én rajzolok neked olyan arcot, hogy csudájára fog járni a világ.

Sarkon fordult, hazafutott, Bundás lelkesen csaholt a nyomában. Otthon előkereste a festéket, az ecsetet, és már szaladt is vissza. Igen ám, de a madárijesztő olyan magasan volt, hogy nem érte el a fejét.

– Hát most mitévő legyek? – töprengett Flóra. – Végig ment a szőlőn, de nem talált semmit. A szőlős kertet a gyümölcsöstől csak egy kis alacsony sövény választotta el, volt egy kis rés rajta, azon átmászott, és a fák között egyből megakadt a szeme egy kisebb létrán. Megpróbálta megemelni, de nem bírta el. Szomorúan indult vissza, amikor megpillantott egy üres ládát.

– Ez éppen jó lesz nekem – gondolta, és elcipelte a ládát a madárijesztőig. Felállt rá, de akárhogy nyújtózkodott, ágaskodott, nem érte el a fejét. Ekkor újból keresésbe fogott, és talált egy sárga műanyag vödröt. Azt is odavitte, rátette a ládára, majd felmászott rá.

– Egy kicsit inog, de én ügyes vagyok – kiáltotta oda Bundásnak. Piros színnel széles mosolygós szájat festett a madárijesztőnek, barnával pedig két szemet. Nem feledkezett meg az orráról és a szemöldökéről sem. Szép lett.

– Már csak nevet kellene adni neked.

Flóra leült a vödörre, és törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi. Miközben visszacipelte a helyére a vödröt meg a ládát, támadt egy jó ötlete.

– Előveszem otthon az olvasókönyvemet, hátha abban találok valamit.

Így is tett. Otthon lapozgatta a könyvét, és rábukkant erre a névre: Benő.

– Elnevezem Szalma Benőnek.

Este, lefekvéskor is a madárijesztőre gondolt.

– Viszek neki valamit, és tartunk egy kis keresztelőt.

Másnap délelőtt Flóra a szekrényben keresgélt. Talált egy szép kék szalagot.

– Tavalyelőtt ezt viseltem az óvodai évzárón, de ez nem jó. Ez lányoknak való. Mit adjak neki? Kalapja, kabátja van. Inge is és nadrágja is. Tudom már. Sálat viszek neki.

Addig kutakodott, amíg talált egy régi, kötött, piros-sárga csíkos sálat. Egy kis kosárba tett egy zsemlét, meg egy kis teát, azt is kivitte.

– Szervusz, Benő – köszönt Flóra messziről. – Ja, te még nem is tudod, ez lesz a neved. Várj, csak, hozok még valamit.

Gyorsan szedett pár szál virágot, azt letette az oszlop lábához, és ünnepélyesen így szólt:

– Én, Flóra a Borostyán utca 23-ból, ezennel megkeresztellek téged. Legyen a neved mától fogva Szalma Benő. Éljen, éljen, éljen!

Tapsolt egyet, majd letelepedett és megette a zsemléjét.

– Holnapután évnyitó. Majd elmesélem, milyen volt.

Így is tett. A kislányt nem zavarta, hogy a madárijesztő nem válaszol neki. A következő héten iskola után rögtön kiszaladt meglátogatni újdonsült barátját.

– Képzeld, megdicsért a tanító néni. Azt mondta, szép a füzetem. Nagyon boldog vagyok.

Másnap azonban, amint kiért a szőlőbe, sírva ült le a madárijesztő lábához.

– Megint csúfoltak a többiek. Mert nekem nincsenek olyan szép ruháim, márkás játékaim.

Éppen akkor röppent arra két virágtündér. Ők ugyanis, nemcsak tavasszal és nyáron járják a világot, bár akkor lényegesen több dolguk akad.

– Hallgasd csak! Kihez beszél ez a kislány?

– A madárijesztőhöz.

– De hiszen az nem is hallja.

– A kislány talán azt képzeli, hogy igen.

– Meg is érdemelné, hogy valaki megvigasztalja.

A két virágtündér elővette a varázspálcáját, és miközben három kört rajzoltak a levegőbe, elsuttogták a varázsigéket. Flóra álomba merült. A tündérek ekkor csillogó port hintettek szerteszét, és láss csodát, a madárijesztő egyszer csak megrázkódott és kinyitotta a szemét. Flóra is abban a szempillantásban ébredt fel.

– Nahát, elaludtam.

– Jó reggelt, vagy jó napot.

– Ki szólt? – pattant fel Flóra.

– Hát én. Ki más? Nincs itt senki rajtunk kívül.

– Te… te élsz?

– Igen, élek. Te ki vagy?

– Flórának hívnak.

– Nekem sajnos nincs nevem.

– Dehogynem – nevette el magát Flóra. – Én kereszteltelek meg a múlt héten. Benőnek hívnak. Szalma Benőnek.

– Jaj, de boldog vagyok.

– Én is. Tudod mit? Legyünk barátok.

– Jó. De én nem tudom, mit csinálnak a barátok.

– Őszintén beszélgetnek, elmondják egymásnak még a legtitkosabb gondolataikat is.

A madárijesztő bólintott, mert nem akarta bevallani, hogy neki nincsenek titkai.

– Sajnos, már mennem kell – mondta Flóra. – Anyukám vár otthon, és segítenem kell neki. Tudod, van még három kistestvérem.

Ám alig hogy elindult, a madárijesztő kiáltása megállította.

– Hát te mit csinálsz?

– Hogyhogy mit csinálok?

– Arrébb mentél.

– Ja, hát persze, az emberek sokszor mennek, gyalogolnak, bandukolnak. Ha sietnek, akkor futnak, rohannak.

– Taníts meg engem is – kérte Benő.

– Jó - felelte Flóra. – Holnap is eljövök, és majd megtanítalak.

Flóra sétálni tanította a madárijesztőt, aki azonban eleinte állandón összecsuklott, ha pedig meg tudta magát tartani, jobbra-balra dülöngélt.

– Milyen nehéz mesterség ez – sóhajtott fel Benő.

– Majd belejössz – biztatta őt Flóra. – A legkisebb testvérem is most tanul járni, neki is fogni kell még a kezét. Inkább gondolj arra, hogy ha te elesel, akkor nem horzsolod fel a térded.

Egyik nap Flóra egészen későn érkezett meg.

– Már úgy vártalak – mondta neki a madárijesztő szemrehányóan. – Hol voltál?

– Szavalóversenyt rendeztek az iskolában. Én is indultam.

– Milyen az a szavalóverseny? – kérdezte kíváncsian Benő.

– Mindenki megtanul egy verset kívülről, és kiáll a többiek elé, és elmondja, pontosabban elszavalja.

– Mi az a vers?

– Ó, az valami gyönyörűséges dolog, a szavak összecsengenek a végén, van ritmusa, és…

– Mondj egy verset, kérlek.

– Jó – mondta Flóra és felállt. – A verseket legjobb állva mondani, mert akkor van elég levegő, hogy szépen hangozzon.

Ahogy Flóra befejezte, Benő azt kérte, hogy mondja el még egyszer. Másodjára már egy-két szót ő is tudott, harmadjára meg már egész jól ment neki az első két sor. Ahogy így együtt szavaltak, lassan alkonyodni kezdett.

Egyszer csak lábak dobogtak, majd két fiú hangja hallatszott.

– No, nézd csak, ki van itt?

– A kis Flóra.

– Mit akartok?

– Hallom, nyertél ma valamit a versenyen. Ide vele!

– Nem adom! Az az enyém.

– Nézd már, milyen szemtelen vagy!

– Mi majd móresre tanítunk.

Ekkor azonban megszólalt a madárijesztő:

– Nem szégyellitek magatokat? A kisebbet bántjátok?!

A sötétben úgy magasodott feléjük, mint egy felnőtt férfi. A kalapja eltakarta az arcát, a sál csapkodása feledtette, hogy mozdulatlan.

A két fú hátrálni kezdett.

– Mi csak, mi csak… Nem akartunk semmi rosszat.

– Tűnjetek el innen gyorsan!

A két fiú szót fogadott, és elszaladt.

– Milyen bátor vagy – dicsérte meg Flóra a madárijesztőt.

– Te pedig okos vagy. Milyen jó neked, hogy tudsz olvasni, és olyan sok szót ismersz.

– Majd én olvasok neked – ígérte meg Flóra és innentől kezdve minden alkalommal kihozta az olvasókönyvét, és felolvasott Benőnek. Így ő is gyakorolt.

Ha elfáradtak, akkor Flóra hanyatt feküdt, nézte a bárányfelhőket, azt mondta, hogy ez egy sárkányra hasonlít, az egy nagy pókra, a harmadik egy kutyára. Ahogy a felhők tovább vonultak a kislány által látott arcok eltorzultak, újak keletkeztek. A pókból lepke lett, a kutyából tigris. Flóra néha egész kis történetet kerekített az elképzelt alakok köré.