A tölgyfa titka

A tölgyfa titka.

Garay Zsuzsanna: A tölgyfa titka

Egyszer a sűrű erdőben két erdei tündér telepedett le a mogyoróbokor egyik ágára, és vidáman beszélgettek.

– Láttad a tisztás szélén álló tölgyfát? – kérdezte az egyik, akinek sötétzöld ruháját ezüst hímzés díszítette.

– Természetesen. Új titka van megint – válaszolt a másik, akinek a világoszöld ruháján aranygombok csillogtak.

– Vigyáznunk kell.

– Úgy is lesz.

Ekkor megrezzent a bokor, a két tündér ijedten felrebbent a magasba, és ekkor vették észre, hogy három favágó fekszik a bokor másik oldalán. A férfiak az ebéd utáni pihenőjüket tartották, de nem aludtak. Minden szavát hallották a két tündérnek.

A két tündér nem is szólt többet, szavak nélkül is megértették egymást. Gyorsan elrepültek az erdőben lakó barna medvéhez.

– Fuss gyorsan a tisztás szélén álló tölgyfához! – kiáltották le a hatalmas hím állatnak. – Veszélyben a fa.

A medve nem késlekedett, dübörgő léptekkel rohant a fához, ahol a három favágó közül a legidősebb éppen magasba lendítette a fejszéjét, de mielőtt lesújtott volna vele, meglátta a medvét.

– Fusson, akinek kedves az élete! – rikkantotta el magát, és eldobva a fejszéjét szaladni kezdett. A két társa rémülten követte. A medve sokáig kergette őket, majd amikor már úgy látta, hogy elmúlt veszély, visszacammogott a tölgyfához. A fa alatt észrevette a méheket. Két lábra ágaskodott, és úgy szedte ki az odúból a finom lépes mézet.

Közben a favágók az erdő szélén összetalálkoztak négy haramiával.

– Kik vagytok és ki elől nyargaltok ilyen eszeveszetten? – rivallt rájuk a rablók vezére, akinek bozontos fekete szakálla és bajusza volt

– Egy medve elől futottunk – felelt zihálva a legidősebb favágó.

– Éppen ki akartunk vágni egy hatalmas tölgyfát, amikor megjelent az a rusnya bestia – tette hozzá a második favágó.

– Hát akkor vágjatok máshol fát, ne csapjatok itt lármát, van elég fa az erdőben – mondta a haramiavezér, aki nem szerette volna, ha kitudódik hol van a rejtekhelyük.

– Igen ám, de ennek a tölgyfának valamiféle titka van. Azt hittük, hogy kincset rejtettek el az odvában.

– Ennek fele sem tréfa! Megnézzük mi magunk, ti menjetek szépen haza – mondta fekete szakállas zsivány, és a három társa bólogatott. – De előbb adjátok ide a szerszámaitokat.

Az a két favágó, aki megőrizte a szekercéjét, szó nélkül engedelmeskedett, majd hazaindultak, semmi kedvük nem volt ezekkel a gazfickókkal összetűzésbe kerülni, talán még mást is elszedtek volna tőlük.

A rablók hamar megtalálták a nagy tölgyfát, és ahogy körbejárták, észrevették az odút.

– Nem kell ezt kivágni, elég, ha az üreget szélesítjük ki – jelentette a vezérük. – Lássatok is neki.

De a két társa morogni kezdett, hogy ők elfáradtak a nagy kutyagolásban, meg éhesek is, kérlelték a főnököt, hogy először hadd egyenek valamit. Látták, hogy a favágók bográcsában még maradt egy kevés étel, hát annak ketten nekiestek. A legfiatalabbat a vezérük felküldte a fára, keressen madárfészket, és hozza le a tojásokat, úgy biztosan elég lesz az ennivaló.

Időközben a két tündér a farkasokkal is beszélt, mert féltek, hogy a tölgyfa még mindig veszélyben van. A haramiák éppen az utolsó falatokon marakodtak, amikor a farkasfalka rájuk zúdult. Hármat letepertek, a negyedik a fán reszketve kapaszkodott. Bizony ízekre is tépték volna őket, ha fel nem bukkan egy fiatal vadász, és el nem találja az egyik farkast.

Igaz, hogy a nyílvessző csak súrolta a farkas oldalát, de az állat mégis megtorpant, vonyított egyet, majd elmenekült. További nyílvesszők záporoztak, és farkasok elfutottak. A rablók jajgattak, és a sebeiket tapogatták.

– Mit csináltok itt? – kérdezte tőlük a vadász és a felajzott íját még mindig a kezében tartotta. A haramiavezér rámeredt. Az erdőkerülő ugyan egyedül volt, de az íj fenyegetően meredt előre, és a zöld ruhája oldalán egy kürt lógott. Hiába rejtegettek tőröket a rongyos ruhájuk alatt, a bandavezér nem tudhatta, még hány vadász bukkan elő, ha megszólal a kürt. Ezért meghajolt, hálásan megköszönte, hogy megmentette őket, majd eliszkolt, a társai meg követték. Utoljára a fiú ereszkedett le a fáról, akit a vadász kifaggatott, mielőtt útjára bocsátotta volna. Amikor a suhanc eltűnt a szeme előtt, a fiatal férfi ezt gondolta magában:

„Micsoda história! Még hogy kincsek! Ugyan ki rejtene el egy fa odvában hatalmas értékeket? Errefelé csupa szegény falusi lakik.”

És lassan tovább indult, követve egy szarvas nyomát.

Késő délután felé járt, amikor egy szegény ember tévedt arrafelé. Rőzsét gyűjtögetett, és egy pillanatra leült megpihenni.

„De jó, hogy itt vagy, te hatalmas fa, a fák királya! – sóhajtott fel. – Hányszor frissültem fel, itt az árnyas lombok alatt. Hányszor jártam itt sovány kis malackámat makkoltatva nálad. Sokszor vidították fel a szívemet a vidám mókusok, akik itt tanyáznak a vastag ágakon, gyakran hallgattam a madarakat, akik itt fészkelnek. De mi történt itt?”

Odament a felborult bográcshoz, látott néhány elszakadt rongydarabot, majd megtalálta a favágók eldobott szekercéjét.

„Jó kis szerszám ez, hazaviszem.”

Ekkor halk nesz ütötte meg a fülét, lekuporodott, és meglátta, hogy az odúból előbukkan egy róka feje. A rőt bundájú anyaállatot a rókafiak követték. Ahogy kibújtak a rókavárból, vad hancúrozásba fogtak.

„Szóval az öreg tölgynek új lakója van” – gondolta a szegény ember, és mozdulatlanul megvárta, amíg a rókacsalád elvonul.

A két tündér ekkorra visszaszállt a tölgyfa legfelső ágára, és áldást szórtak a szegény emberre.

Az pedig hazafelé menet egy fényes aranytallért talált, amiből kenyeret, sajtot és kolbászt vett a gyerekeinek. A gyerekek jóízűen megették a sok finom falatot. Ha az ennivaló el nem fogyott volna, az én mesém is tovább tartott volna.