A Kispárna nagy útja (Mese egy hajnali álom után)

A Kispárna nagy útja (Mese egy hajnali álom után).

Elindult egyszer, egy kicsi párna,
langyos, meleg ágyból, a zajos óvodába.

Kis puha kéz a csücskénél fogta,
amikor elfáradt, a földre ledobta.

Ledobta bizony, épp egy pocsolyába,
Meg is hemperedett a fekete sárban.

Az anyja szidta „nincs többé párnád”!
Mondott még mást is, csapott nagy lármát.

Így lett hát árva a kicsi párna,
így kezdődött az ő szomorúsága.

Aki csak látta, mind félrelökte,
játékos kutya egy bokorba vitte.

Őszi szél fújta, az eső verte.
Úgy elszürkült, senki sem ismerte.

Nem kellett senkinek, senki nem akarta,
a bokor levelével lágyan betakarta.

Egy hideg éjen kis süni járt erre,
meleg, téli vackot rendezett be benne.

Ő használta végre a kicsi párnát,
abban aludta hosszú téli álmát.

Eljött a tavasz, a kertmegújító.
Letört száraz ágtól, kacattól tisztító.

Így került a párna egy szürke kukába.
Szerencsére, annak a felső sarkába.

Arra jött egy néni, mit látott meg benne?
A koszos kis párnát bizony kivette.

Óvatosan, gyorsan kosarába tette,
mások szeme elől egy kendővel fedte.

Otthon aztán mosógépbe rakta,
nagymosás után szellőn szárítgatta.

Puha pelyhes tollát napfényben fürdette,
finom hálóval gondosan lefedte.

Amikor megszáradt, új cihába tette,
egy marék friss tollal kiegészítette.

Elkészült a mű, megújult a párna.
Első helyre került nagymama ágyába.

Szép is volt az álma szegény nagymamának,
minden éjjel itt volt drága unokája.

Minden este a párnát feje alá rakta,
csendes imával magát elringatta.

Így jött szemére az enyhet adó álom,
nem is volt ennél szebb sehol a világon.

Egy nap aztán eljött a várva várt unoka,
a kicsi párnát az ágyról felkapta.

„Holnap ezzel megyek majd az óvodába…”
Kiáltotta hetykén, kezében lóbálva.

A szülők a párnát bizony el sem kérték,
Nem is tudták soha, hogy mekkora érték.

Azóta a párna soha többé nincs,
Tudjátok meg Ti, mért volt oly nagy kincs.