A kívánság


https://webshop.meskete.hu
  • 2023.
    feb
  • 28

Egyszer egy tündér – legalábbis Marci szerint annak kellett lennie, mert kicsi volt, apró szárnyak segítségével repült, és egy vékony, botszerű valamit szorongatott a jobb kezében, ami nyilván a varázspálcája lehetett – csak úgy a semmiből felbukkant...

Kép forrása: pixabay.com

Egyszer egy tündér – legalábbis Marci szerint annak kellett lennie, mert kicsi volt, apró szárnyak segítségével repült, és egy vékony, botszerű valamit szorongatott a jobb kezében, ami nyilván a varázspálcája lehetett – csak úgy a semmiből felbukkant Marci orra előtt, és azt mondta neki:
- Szia! Teljesítem egy kívánságod – és ebből a kisfiú számára rögtön kiderült, hogy valóban tündérrel van dolga, elvégre manók, koboldok, vagy más effélék nem szoktak kívánságokat teljesíteni. 
Mivel pedig – mint általában a kisfiúk – Marci olyan sokszor elképzelte már, mit kívánna, ha megtehetné, azonnal rá is vágta:
- Szeretnék egy… - kezdte, de aztán megtorpant.
- Igeeen? – kérdezte lassan a tündér. 
- Először arra gondoltam – kezdte Marci –, hogy egy igazi versenyautót kívánok. Pirosat. Az oldalára tűz lenne festve, és én lennék a világ leggyorsabb versenyzője – mondta a kisfiú, és látszott az arcán, hogy épp elképzeli, amint megelőzi a világ összes versenyzőjét.
- Máris meglesz! – mondta gyorsan a tündér, és már emelte is a magasba a varázspálcáját, amikor Marci megszólalt:
- De igazából én még nagyon sokáig nem is vezethetek autót, mire meg vezethetek, lehet, hogy nem is lesz olyan menő a piros, tűzmintás versenyautó… - horgasztotta le szomorúan a fejét.
- Ez igaz – látta be a tündér, Marci pedig folytatta:
- Arra is gondoltam, hogy egy krokodilt kívánok, de a krokodilok biztos nagyon sokat esznek. Meg harapnak is. De még ha szelíd krokodilt is kívánnék, hol lenne a helye? Kerti tavunk nincs. Mondjuk, a szomszéd néninek van, de úgysem engedné oda a krokodilt, meg az a tó kicsi is, nem férne el. És mivel a kutyaház is kicsi, meg ott egyébként is Buksi lakik, a garázsban meg ott az autó, és…
- Jó, jó! Nem lesz krokodil! – vágott a szavába a tündér – De akkor mit szeretnél? – sürgette a kisfiút.
Marci, az állát ütögetve a mutatóujjával, félhangosan gondolkodott: 
- Ha játékokat kérek, mit hoz majd a Jézuska? Ha sok csokit kérek, mit kapok a Mikulástól és a Nyuszitól? Egy kígyótól anyu frászt kapna, és tuti azt sem engedné meg, hogy nálunk lakjon a Jeti. Kívánhatnék focipályát, de apu nem győzne füvet nyírni. Vagy kívánhatnám azt, hogy ne kelljen többé oviba mennem, de akkor meg nem tudnék játszani a Danival tűzoltósat…
- Jaj, kérlek, bökd már ki, hogy mit szeretnél! – türelmetlenkedett a tündér.
Marci tanácstalanul pislogott rá, meghúzta a vállait, majd kibukott a száján:
- Igazán nem tudom. 
A tündér a döbbenettől egy pillanatra elfelejtette csapkodni a szárnyait, és kis híján lepottyant a földre. Aztán feje búbját vakargatva érthetetlenül motyogott valamit, miközben jobbra-balra repkedett a fiú arca előtt. Láthatóan nagyon feldúlt volt.

Marci szeretett volna mondani valamit, biztosítani a tündért, hogy csak egy kis türelmet kér, s kitalálja, mit kíván, de nem maradt ideje megszólalni, mert a dolgok hírtelen változni kezdtek körülöttük. A fákat, bokrokat – mintha egy óriási porszívó volna alattuk - beszippantotta a talaj, közben az épületek zsugorodni kezdetek, míg teljesen el nem tűntek, a padok, asztalok, játékok egy-egy hangos pukkanás kíséretében semmivé lettek, Marci talpa alatt a fű parkettává változott, és a kisfiú egy tágas teremben találta magát. A helyiség nagyjából akkora lehetett, mint Marciék csoportszobája az oviban, ezenkívül azonban semmiben sem hasonlított rá, mert teljesen üres volt: se egy asztal, se egy pad vagy szék, de még ablakok sem voltak benne. Marci nem érezte magát valami kellemesen a csupasz falaktól körülvéve. Halkan tette fel a kérdést:

- Hol vagyunk?

- A Kívánságok Házában, pontosabban még csak a bejáratánál – hangzott a felelet, amitől Marci nem érezte okosabbnak magát, ezért kérdőn nézett a tündérre.

- Itt gyűjtjük össze a kívánságokat, mint egy hatalmas könyvtárban a könyveket. Ha már kívántál volna – mondta a tündér kissé szemrehányóan – a kívánságod megjelent volna az egyik terem falán, hogy aztán mi, tündérek örökké emlékezhessünk rá és gyönyörködhessünk benne.

- Sajnálom – horgasztotta le a fejét a kisfiú szomorúan, mire a tündér megenyhülve azt mondta:

- Semmi baj! Azért csöppentünk ide, hogy segítsek neked. Most az a feladatom, hogy végig vezesselek a Kívánságok Nagytermén, hogy lásd, más gyerekek mit kívántak. Ez mindig segít a döntésben.

- Igen? – derült fel Marci – Hát nem csak én vagyok ilyen … béna, aki nem tudja, mit kívánjon?

- Megmondom őszintén, ez nem fordul elő gyakran – válaszolta a tündér, de látva, hogy Marci ettől mennyire elszontyolodott, gyorsan hozzátette:

- Azért pár száz évente akad egy-egy ilyen eset, szóval egyáltalán nem vagy egyedül!

Mi tagadás, Marci a felelt hallatán cseppet sem érezte jobban magát, de a tündér már folytatta is a mondanivalóját, amivel elterelte a kisfiú gondolatait.

- Sokkal gyakoribb eset, hogy egy gyerek olyasmit kíván, ami teljesíthetetlen. Ezek azok a kívánságok, amik teljes sületlenségek, vagyis teljesületlenek – nevetett a tündér.

- Mint például? – kérdezte Marci.

- Például egyszer egy gyerek azt kívánta, hogy a bátyja feje változzon brokkolivá. Ilyesmit természetesen egyetlen tündér sem teljesít!

- Hű! Ez nagyon csúnya gondolat! – mondta Marci.

- Igen! Épp ezért nem teljesítjük. De vannak olyan kívánságok, amelyek jószándékúak ugyan – magyarázott tovább a tündér –, mégsem teljesíthetők. Sokan kívánnak olyasmit, hogy minden ember legyen jó, senki se legyen beteg, de ezeket egy tündér nem tudja valóra váltani. Mást kell kívánni helyettük.

- Értem – bólintott Marci.

- Örülök! – mosolygott a tündér – Akkor gyere, nézzük meg a nagytermet! – intett a varázspálcájával, mire a falon kirajzolódott egy ajtó, amin belépve a kisfiú egy hatalmas teremben találta magát. A terem tényleg olyan volt, mint egy könyvtár, csak itt nem polcok, hanem falak sorakoztak egymás mellett, rajtuk pedig rengeteg kép. Olyan volt, mint egy óriási labirintus. Marci nagyon örült, hogy nincs egyedül! A tündérrel sétálni kezdtek a pocok között, nézegették a képeket, melyen csupa boldog gyerek volt látható. Sok képen játszottak kölyökkutyával, de olyan is akadt bőven, ahol lovagoltak, társasjátékoztak, édességet majszoltak, vagy bicikliztek. Az egyik kép előtt, melyen egy kislány olvasott, a tündér megállt és felsóhajtott:

- Ó, régen mennyi szép könyvet varázsoltam! Olyan sokan kívántak könyvet. Manapság már nem divat. Alig akad gyerek, akinek eszébe jut, hogy könyv is van a világon… - mondta szomorúan, és Marci őszintén sajnálta. Tudta, ha könyvet kívánna, azzal biztosan örömet szerezne a tündérnek, mégis másként döntött. Mert az az igazság, hogy a falak között sétálva a kisfiú fejében megszületett egy gondolat, s mire végigjárták az egész termet, már biztosan tudta, mit szeretne kívánni.

- Döntöttem – mondta vidáman a tündérnek, amikor visszamentek a bejáratot jelentő, kisebbik terembe.

- Akkor mondd! Már alig várom, hogy teljesítsem a kívánságod!

- Azt szeretném – kezdte Marci -, hogy az óvodánk udvarán legyen egy nagy fa, sok-sok hosszú ággal, hogy árnyékot adjon nekünk, ha kint játszunk az udvaron – jóformán ki sem mondta még, a csupasz falakon képek kezdtek megjelenni. Hasonlóak, mint amilyeneket a Kívánságok Nagytermében látott, de ezeken a képeken nem egy, hanem több gyerek szerepelt.

- Nahát! – szólt a tündér – Úgy látom, a kívánságodra érdemes volt várnom! Gratulálok! – mondta boldogan Marcinak.

- Mihez?  - értetlenkedett a kisfiú.

- Tudod, ha valamelyik gyerek olyasmit kíván, ami másoknak is örömet okoz, akkor ezeken a falakon jelenik meg a kívánsága. De az itt lévő képeket csak azok láthatják, akik érdemesek rá. Nézd! Ott a kívánásgod! – mutatott a falon az egyik képre. A képen Marci volt látható a csoporttársaival, és az óvó nénikkel, amint az óvoda udvarán, egy terebélyes fa alatt labdáznak éppen.

Marci örömmel szemlélte a képet, s köszönetet akart mondani a tündérnek, de ekkor a falak halványulni kezdtek, a parkettából fű lett, a padok, asztalok, játékok visszakerültek a helyükre, a fák, bokrok pedig ismét előbukkantak a föld alól. Minden ugyanolyan volt, mint a tündér megjelenése előtt. Vagyis mégsem! Marci biztosan tudta, hogy holnap az óvoda udvarán kellemes árnyékban játszhat majd a többiekkel.

 

Szabó Viktória, meseíró

Ezt a mesét írta: Szabó Viktória meseíró

Hiszem, hisz tapasztalom, hogy a mesék olyan bölcs tanácsadók, melyek átsegítenek a nehezen megoldható problémákon. A mese nemcsak a gyermekhez szól, hanem a felnőtthöz is, ha nyitott szívvel olvassa. Az én lelkem számára balzsam a meseolvasás, de az írás még inkább. Alkotni, létrehozni valamit - legyen az szobor, festmény vagy rajz, mese, de akár egy szemet gyönyörködtető étel - olyan tapasztalás, melytől...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!