Esti mese

Esti mese.

• Piros nyuszinak nemcsak a neve Piros, hanem a színe is. Azazhogy először volt piros a színe, s aztán kapta a Piros nevet.
• Szokatlan szín a piros egy nyuszinak.
• Igen, ebben igazad van. Elvégre lehetett volna sárga, kék vagy zöld is. Egyszerű a magyarázata annak, miért lett piros. Amikor Piros a színét választotta…
• Maga választotta a színét?
• Hát persze! Az öreg Vendel bácsi műhelyében minden játék maga választja a színét, és amikor Piros választott, arra gondolt, milyen szép volna, ha úgy festene, mint a Mikulás.
• A Mikulás?! Miért akarna egy nyuszi a Mikulásra hasonlítani?
• Ez is kiderül a történetből, ha hagyod végre, hogy elmeséljem.
• Jó, bocsánat. Mesélj!
• Nem fogsz közbevágni?
• Nem.
• Akkor figyelj! Az öreg Vendel bácsi mindig is öreg volt. Legalábbis, aki csak ismerte, nem emlékezett rá, hogy valaha fiatalabb lett volna, a gyerekkoráról meg szó sem esett soha.

Egy kis kunyhóban lakott, a falu utolsó házától nem messze, az erdő szélén. Eszményi lakhely volt ez az öreg számára, mert nemcsak csend vette körül, hanem a természet is, melyet annyira szeretett. Nem is zárta ki kertjéből az állatokat, egyet sem! Szabadon kószált az udvarában az őz, a mókus, a szarvas, a sündisznó, a nyuszi, de még a vaddisznó és a róka is! Vendel bácsi nagyon szerette az állatokat. Szívesen nézegette mindegyiket, hogy aztán esténként, mielőtt lefeküdt volna aludni, fából megformázza őket. Ez volt a kedvenc elfoglaltsága. Különösen a hosszú, téli estéken, a meleget árasztó kandalló előtt, csak faragott és faragott, míg annyira elálmosodott, hogy muszáj volt ágyba bújnia. És ilyenkor – képzeld csak el! – gyakran álmodott arról a figuráról, amelyiket épp faragta, és álmában a figura elmesélte neki, hogyan szeretne kinézni, vagy csak megmutatta magát olyannak, amilyenné válni szeretett volna.

• Jaaa! És így lett Piros nyuszi piros!
• Nem ígértél nekem valamit?
• Bocsánat!
• De egyébként igazad van: így lett Piros nyuszi piros. Vendel bácsi álmában a nyuszi csillogó szemekkel tekintett a Mikulás gyönyörű kabátjára, majd változni kezdett bundája színe: barnából előszőr elfehéredett, aztán rózsaszínbe hajlott, végül szép, élénk pirossá változott. És másnap este az öreg Vendel bácsi kezei alatt megszületett Piros nyuszi. Az egyetlen piros színű nyúl az egész világon! Vendel bácsi is nagyon megszerette, és elhatározta, hogy nem akárkinek fogja elajándékozni. Mert – ha nem mondtam volna még – az öreg minden faragott állatkáját gyerekeknek adta. Nemcsak a környéken, de a falutól sokkal távolabb is jól ismerték az általa faragott állatokat, mert nem volt olyan gyerek, aki ne örült volna egy ilyen faragványnak.

Na, kérdezz! Látom, nem bírod magadban tartani!

• De neki, mármint Vendel bácsinak nem volt saját gyereke?
• Nem, sajnos nem. Volt egy felesége, akit nagyon szeretett, de hamar elveszítette. A fényképe ott állt a kandalló párkányán.
• Ez olyan szomorú!
• Egyrészt. De Vendel bácsi meglelte az örömöt az életben. Semmi sem melegítette fel annál jobban az öreg szívét, mint amikor a játékai csaltak mosolyt a hálás gyerekek arcára.
• Vendel bácsi olyan volt kicsit, mint a Mikulás!
• Igen, tényleg olyan volt. Csak nem volt szánkója, nem foglalkoztatott manókat, nem az Északi-sarkon élt, és bárki, bármikor meglátogathatta.
• Jól van, na! Tudod, hogy értettem!
• Igen, tudom. Csak ugrattalak.
• De szeretnék és is egy olyan játékot, amit ő faragott! Őzet, nem, inkább rókát választanék!
• Igazán? Egy nyuszinak nem is örülnél? Mert mintha láttam volna egyet itt, az ágyad alól kikandikálni… Nahát! Tényleg itt van! Maga Piros nyuszi!
• Hűha! Ez meg hogy’ került ide? Ez varázslat, ugye, anya? Varázslat!
• Biztos vagyok benne, hogy varázslat! De most már késő van, ideje aludni. Álmodj szépeket, kincsem!