Kép forrása: Illusztrálta: Bihari Gerda
A levél (Szen'mártoni kerekerdő).
Réges-régen történt, egy zimankós téli reggelen. Akkoriban még az állatok értették a természet nyelvét, amikor a forgószél felkapott a földről egy levelet. Bizony nem falevél volt az, hanem egy igazi, kézzel írt levél. Hogyan került a földre, nem lehetett tudni, de ő bizony meglátta, és felemelte.
A Szen’mártoni Kerekerdő közepén így szaladgált süvítve:
- Kinek adjam? Nincs itt ssseeenki … nincs itt ssseeenki … nem lakik itt ssseeenki– sugdosta a kopasz fáknak.
- Lakik biz’a… lakik biz’a… - válaszolták azok.
Vastag hó borította a tájat, az erdei állatok még szundikáltak jó meleg kuckójukban, úgy várták a tavaszt. Csend honolt mindenütt, csak a varjak károgását lehetett hallani:
Kár, kár, de nagy kár,
Rég elmúlt a nyár!
Kár, kár, jaj, de kár,
Térdig ér a sár!
Kár, kár, bizony kár,
Nincs itt semmi már!
- Nincs itt ssseeenki … nem lakik itt ssseeenki … – mondogatta egyre türelmetlenebbül a szél.
- Dehogynem! Én itt vagyok! - dugta ki fejét a mókus az odújából. Mi történt? Megérkezett a tavasz?
- Nem tavassssz… nem tavassssz… kisss levél… egy arasssz…
- Ajjaj… bizonyosan a medve írta! Add csak ide, gyorsan! – mondta ijedten, azzal nagy hirtelen elkezdte bontogatni.
Erre már felébredt a fa tövében szundikáló sün is. Mérgesen bújt elő a vackából:
- Hát még aludni se hagyjátok az embert? Mi lehet az a nagyon fontos, ami miatt felébresztettetek?
-Egy levél!
- Miféle levél? – dörzsölgette szemét az ébredező róka is kíváncsian.
- Azt hiszem a városból érkezett! Koronás pecsét van rajta. – forgatta izgatottan a mókus.
- Na, hát olvassátok, ha már itt van! Bizonyosan a tavasz hírnöke! – sürgette őket a pocok.
Kibontották, és a mókus olvasni kezdte:
- ó…
- Mi az, hogy ó? – türelmetlenkedett a pocok.
- dó… - kezdte újból a mókus.
- Mit szolmizálgatsz itt össze-vissza? – mondta mérgesen a róka. A levelet olvasd, mi áll benne!
- adó… - betűzte ismét a mókus.
- Riadó! Azt akarod mondani, hogy Riadó? – kiáltotta ijedten a sün és gyorsan összegömbölyödött.
- Riadó! Riadó! – kiabálták az állatok.
- Dehogy Riadó! ADÓ! Azt írják, hogy adót kell majd fizetnünk! Minden erdei állatnak házadót kell fizetnie! – magyarázta a mókus.
- Házadót? – károgta a varjú. De hiszen én fészekben lakok!
- Én meg az avarban. – szólt a sün.
- Az én otthonom pedig egy szűk odú. - mondta a mókus.
- Mi meg csak egy lukban élünk! – kontrázott a róka és a pocok.
- A gólya miért nem kap ilyet? Neki még külföldi útra is futja! Nagy lábon él! Ő miért nem fizet adót? Vajon honnan jött ez az igazságtalan levél? – súgtak össze az állatok.
- Én tudom! Benn a város közepén áll egy hatalmas épület. Csakis onnan érkezhetett. – okoskodott a pocok.
- Hát akkor el kell menni oda és valakinek meg kell kérdeznie, kinek szól a levél. – magyarázta a mókus a többi állatnak.
- Azt már nem! – tiltakozott a sün. Én bizony az emberek közé nem szívesen megyek! De tudjátok mit? Küldjük el a rókát, ő a legokosabb és legravaszabb közöttünk, majd megkérdezi, hogy kinek is kell házadót fizetnie.
Így is lett! Elindult hát a róka a város felé a levéllel és közben azt mondogatta magában:
- Először megkérdezem, hogy kinek szól ez a levél. Azután azt is megkérdezem, hogy a gólya miért nem fizet házadót?
Amint így morfondírozott magában, szembe jött vele egy asszony. Amikor meglátta a rókát azonnal kiabálni kezdett:
- Emberek! Ez a szegény megveszett!
A róka meg azt hitte, hogy az asszony azt kiabálja:
- Emberek! Ez a levél elveszett!
- Dehogy veszett el! – morogta mérgesen a róka, és közben szaporán szedte a lábát, hogy mielőbb a nagy házba érjen.
Ahogy közelebb ért látja ám, hogy kinn állnak a népek vasvillákkal a kapuban és egyre csak kiabálják:
- Megveszett! Megveszett!
- Dehogy veszett el! Hát itt van, ni! Most hozom! – és egyre közelebb merészkedett.
Azok pedig nagy mérgesen rátámadtak a rókára és ütötték, verték, ahol csak érték, közben kiabálták:
- Kapjátok el! Jó lesz a bundája gallérnak!
Amint ezt meghallotta, menekülőre fogta ám azonnal. A levelet elhajította, és dolga végezetlenül futott, ahogy csak a lába bírta, szalad vissza a Szen’mártoni Kerekerdő mélyére.
Az erdei állatok pedig… azóta sem tudják, hogy a gólya miért nem fizet házadót.
Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!
Ezt a mesét írta: Tóth Marianna meseíró
Kunszentmártonban élek, 1963. november 1-én születtem Szentesen. Kisgyermekkorom nagy részét nagyszüleimnél, Alattyánon és Csépán töltöttem, ahol megismerkedtem a falusi emberek életének szépségeivel és nehézségeivel. Iskoláimat Kunszentmártonban, Szarvason, Budapesten, Szegeden és Debrecenben végeztem az óvónői pályához kapcsolódóan. Az óvodapedagógia sajátos eszközrendszere lehetőséget adott arra, hogy a művé...