A mérges kígyó

A mérges kígyó.

Dzsungel mélyén hűs fák alatt

puffogott a vipera:

– Megint zajong a sok állat.

Unja ezt állatira.

Ő mindig éjjel vadászik,

nappal pihenni szeret.

Mikor szemeit lehunyja

nem bírja a neszeket.

– Itt is hagyom én a dzsungelt,

elmegyek én messzire.

Sokat nem is tétovázott

el is indult izibe.

Nemsokára meglátta a

nagy sivatag peremét,

hogyha neki olyan volna

itt rakná le fenekét.

Itt nem cserreg a sok madár,

nem bőgnek a majmok sem.

Bekúszik a homok alá

a csendben majd megpihen.

Úgy is tett a mérges kígyó,

be is vágta a szunyát.

Sivatag homokja lepi,

a fene a gusztusát.

Hamarosan szeme nyílik,

nem is aludt ő sokat.

Borzasztóan hiányolja

a megszokott hangokat.

Forgolódott, tekergődzött,

ám az álom elmaradt.

Újra méreg lepte el őt

a kis kígyó kifakadt:

– Inkább visszakúszok oda,

ahol hallok hangokat.

Mindörökre megtanulta

jobb hogyha otthon marad.