Szellemek árnyéka 9

Szellemek árnyéka 9.

Felkapaszkodtunk a töltés tetejére, ahonnan az erődősávba vezető földes út szinte alig látszott. Lassan kezdett sötétedni és a nappali fény mellett is félhomályos út szinte éjszakai sötétségbe burkolódzott. Miután leballagtunk a töltésoldalon és belevettetük magunkat a sötétségbe,kissé mérges voltam magamra mert rájöttem hogy valami fontos dolgot nem hoztam magammal. Ez az apró, de valószínüleg itt szinte nélkülözhetetlen dolog a szúnyogriasztó volt, mert nem csak a szigeten voltak vadon élő állatok, hanem itt az erdősávban is. Vad szúnyogok felhői támadtak meg minket, miközben a sáros úton caplattunk a zárás felé. Minden szabadon lévő testrészemre rátalepedtek és a véremet szomjazva csíptek, haraptak. Egy darabig csapkodtam őket, de meddő válalkozás volt mert csak többen jöttek. Jancsika mutatott egy trükköt, amit ő rögtön be is vetett ellenük. Belemarkolt a gumicsizmája alatt lévő sárba és bekente vela az arcát és nyakát. Sárköz Rambója erősködött, hogy kövesem a példáját de nem vitt rá a lélek hogy ezt a mocsárszagú löttyöt magamra kenjem. Inkább elviselem a szúnyogok zaklatását, egyszer csak megúnják, vagy jóllaknak, vagy nem de az biztos.

Még egy dologra megtanított ez a kis út, amit az erdőben megtettünk. Nem éppen a legpraktikusabb lábbeli a túrabakancs erre a környékre.Gyorsan átnedvesett a zoknim a bakancs szárán belefolyó víztől, mikor láthatatlan és változó mélységű pocsolyákba léptem bele. Irigykedve néztem Jancsika gumicsizmájára, ami lehet hogy nem kényelmes,de roppant praktikus viselet. Átvergődve az erdőn elértünk a már ismerős zárásig és kísérőm kezét felemelve előremutatott.

– Nyáras ott. – mondta, majd megfordult és magamra hagyott.

Azt sem mondta pá gondoltam magamban és a zárás hepe-hupás, sziklákból épített és kavicsokkal nagyjából elsimított síkos testére lépve elindultam a szigetre. A nappali meleg kellemesen hűvösebbrere váltott és a víz felett lengedező szellő a szúnyogokat is mintha gyérítette volna.

Kezdtem jobban érezni magamat annak ellenére, hogy a zoknim teljesen át volt ázva. A levegőt szénaillat töltötte meg és a feltünedező csillagok ezer szemmel kacsingattak rám. Nem is gondoltam, hogy ennyi csillag van az égen, a fővárosban a tized része sem látszik az éjszakai égbolton a fényszennyezés miatt. Nagyot szippantottam a levegőből és nekivágtam a kompkikötő felé kavicsos útnak, mikor a hátam mögött surranó hangokat hallottam. Hirtelen fordultam hátra de semmit sem láttam. Minden bizonnyal egy állat gondoltam, hiszen itt ez nem lenne meglepő. Megvontam a vállamat és folytattam az utam a kikötőhöz. Szerettem volna odaérni mielőtt teljesen besötétedik.

Közel tíz perc kutyagolás után, miközben hallgattam az engem körülvevő nyers természet neszeit, ami nappal oly megnyugtatónak tűnt, most enyhe szorongást okozva vett körül, felfénylett előttem az " Öreg". Az egyre sűrüsödő sötétségben a roggyant testű kikötő sziluettje szinte teljesen beleolvadva a környezetébe, csak a folyó fénylett ezüstösen mutatva a célomat.

Letelepedtem a part melett álló fűzfa hatalmas törzse mellé és első dolgom az volt, hogy lehúztam a lábamról a bakancsot és egy lehajló ágra kiterítsem átázott zokniaimat, reménykedve benne hogy némileg megszáradnak. A lehetőségekhez mértem kényelembe helyeztem magamat, értve ez alatt hogy a hálózsákot kiterítve rátelepedtem. Kortyoltam egy kis ásványvizet és némi kávét a magammal hozott készletből és a folyót bámultam.

Néhány óra eltelt minden esemény nélkül, amikor zizegő hangokat hallottam valahonnan a folyó felől. Felnéztem az égre és fénylő pontokat láttam a magasban, amint a víz felett lebegnek. A magasságukat lehetetlen volt megállapítani, mert nem volt semmi viszonyítási alapom. Érdeklődve figyeltem a fények mozgását, mikor felállt a hátamon a szőr. Panaszos marhabőgést és emberinek tűnő sikolyokat hallottam az éjszakában. Nem volt túl erős a hang és a hangok forrását sem tudtam beazonosítani, de annyira azért hangos volt, hogy tudjam, nem képzelődöm.

Gyorsan előkaptam a nem régen beszerzett távcsövet és a fények felé irányítottam, de nem sokáig tudtam őket szemlélni mert eltűntek a folyó és a holtág csatlakozását szegélyező facsoport mögött. Ebből a tényből már feltételeztem hogy nem mozoghattak túl nagy magasságban. A panaszos állathangok és emberi sikolyok továbbra is hallatszódtak, de a forrását még mindíg nem tudtam beazonosítani. Úgy terültek szét a víz felett, mint a gyenge holdfény.

Kissé megtépázott idegekkel hallgatóztam tovább, mikor is újabb sokkhatás ért. A folyó és a holtág egyesülésénél a vízen halvány zöld fényben fürdő csónakok jelentek meg, melyben emberi alakok voltak láthatóak. A kezükben halványan kivehetően valamiféle rudak voltak, amik akár csáklyák is lehettek. Soha nem hittem a természet felettiben, de most a látvány és a szörnyű hangok kissé megrengették materialista hitemet. Nem sokáig láttam a jelenést, mert ugyan úgy ahogy az égi fények, a csónakok is eltűntek a fák mögött, csak a halványzöld derengés látszott némiképpen.

Felpattantam, hogy odarohanjak a facsoporthoz, mikor elsötétült a szemem előtt az amúgy sem túl fényes világ.

Hajnali fény derengett mikor iszonyú fejfájással tértem magamhoz. A tarkóm rettenetesen fájt és nehezemre esett az is hogy felüljek. Oldalamra hemperedtem és a párában úszó folyó partján egy élettelen testet láttam nem messze magamtól. Jellegzetes pufajkájáról, hajáról és az egyik lábáról lecsúszott gumicsizmájáról rögtön ráismertem Jancsikára. Hanyatt feküdt, az egyik lába kissé bele is lógott a vízbe és a tarkója alatt egy félig már megszáradt vértócsa vöröslött.