A Mindigmorcos Kisvödör


https://webshop.meskete.hu
  • 2023.
    feb
  • 27

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Mindigmorcos Kisvödör. A ház körül mindenki csak így ismerte. Hogy miért nevezték el Mindigmorcos Kisvödörnek? Bizonyára azért, mert mindig morcos volt. Az udvari Csanak család legöregebb tagjai sem emlékeztek má...

Kép forrása: pixabay.com

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Mindigmorcos Kisvödör. A ház körül mindenki csak így ismerte. Hogy miért nevezték el Mindigmorcos Kisvödörnek? Bizonyára azért, mert mindig morcos volt. Az udvari Csanak család legöregebb tagjai sem emlékeztek már rá, mikor mosolygott utoljára. A szája reggeltől estig csak lefelé görbült. Mindigmorcos Kisvödör ábrázatát el sem tudta képzelni senki felfelé görbülő szájjal vagy bármilyen vidám arckifejezéssel. Mióta csak ismerték, a ház sarkánál, az eresz alatt lakott. Az volt a feladata, hogy amikor megered az eső, a fecsegő csatornától összegyűjtse az esővizet. A gazdaasszony azzal öntözte meg nyáron a veteményesét. Hálás kis feladatnak is felfoghatta volna, de Mindigmorcos Kisvödör ebben sem lelte semmi örömét.  Onnantól, hogy felkelt a nap, egészen alkonyatig, az összes udvari csanak csak a morcos vödör zsörtölődését hallgatta.  Ha száraz, meleg nyár volt, egyre csak így mérgelődött: „Jaj nekem, de utálom a meleget, mindjárt elolvadok Napocska égető sugaraitól.” Ha hűsítő nyári zápor zúdult a szomjas földre meg az volt a baja: „Na tessék, most meg esik! Csurom víz leszek!” Már mindenki megunta hallgatni a reggeltől estig tartó durcogást, egyedül Csatornácska tartott ki Mindigmorcos Kisvödör mellett. De bizony hiába, mert ha nem folyt víz a csatornából, így zsörtölődött: „Hogy a csuda vinné el, csurgathatnál egy kis vizet végre! Fölöslegesen állok itt üresen.” Ha a szorgos kis csatorna sok vizet gyűjtött neki, mérgesen szidalmazta: „Ejnye, ejnye Csatornácska, túl sok vizet gyűjtöttél! Annyira tele vagyok, hogy mindjárt szétrepedek.” Csatornácska még ekkor sem adta fel a reményt, hogy Mindigmorcos Kisvödör kedvében járjon valahogy, ezért a legközelebbi frissítő nyári záporból pontosan félig töltötte meg vödör pajtását. Mindigmorcos Kisvödörnek ez sem tetszett. Megint csak dühösen kifakadt. Először az volt a baja, hogy félig tele van, utána meg az, hogy félig üres. Egyetlen kitartó pajtásának, Csatornácskának is elege lett belőle, hogy folyton-folyvást csak az elégedetlenkedését kell hallgatnia, és egyre kevesebbet fecsegett neki. Mindigmorcos Kisvödör pedig egyedül maradt a zsörtölődésével.

            Egy meleg nyári reggelen a gazdaasszony kiment a piacra. Később két nagy szatyorral érkezett haza. Sokminden más egyéb mellett a szatyrok mélyéről két kis műanyag lapát is előkerült, egy rózsaszín és egy kék. A lépcső szélén hevertek. Nem tudták nem észrevenni mennyit zsörtölődik a Mindigmorcos Kisvödör.

-Milyen morcos ma a vödör. – mondta a kék kislapát a rózsaszínnek.

-Ma? Minden nap, vetette oda a kutya itató tálkája csak úgy kérdezetlenül.

A rózsaszín kislapát nem szólt semmit. Kicsit megsajnálta a Mindigmorcos Vödröt ezért pletykálkodás helyett inkább közelebb ment és kedvesen megkérdezte:

-Mi a baj Kisvödör?

-Érdekel is téged mi az én bajom! – szólt vissza mogorván a piros vödör.

-Tényleg érdekel, különben nem kérdezném.

-Most még jókedvű vagy, aztán majd te is úgy jársz mint én!

-Miért? Te hogy jártál?

-Egykor én is homokozó vödör voltam. Kedves kis gyerekhangra keltem és feküdtem. Olyan sok homokvárat építettem, hogy meg sem győztem számolni. Most meg tessék, itt állok magányosan naphosszat az eresz alatt, olyan nagyon régóta már. A kisgazdám felnőtt, nem érdekelte már többé a homokozás, belőlem meg vízgyűjtő kisvödör lett.

És ekkor a beszélgetés félbeszakadt. Két csicsergő hangú apróság szaladt be a kapun. „Nagyi!” kiáltották és nagy puszit nyomtak a gazdasszony arcára. Már szaladtak is tovább. Felkapták a két kis homokozó lapátot és indultak játszani. A Mindigmorcos Kisvödör meg újra ottmaradt magányosan, zsémbesen, a sarkon a csatorna alatt.

És akkor…

-Építsünk homokvárat! - hangzott fel egy csilingelő hang.

-Itt egy kisvödör! – válaszolt rá egy másik. Puha kis kezek kapták fel a Mindigmorcos Kisvödröt, aki már nem is tűnt olyan morcosnak. Olyasvalami tűnt fel az arcán, amit az udvari Csanak család már évek óta nem látott,  egy széles, vidám mosoly.

Pető Orsolya, meseíró

Ezt a mesét írta: Pető Orsolya meseíró

Sziasztok! Az anyaság hozta ki belőlem az írói vénát, mióta a gyermekeim megszülettek, nagy szeretettel írok verseket és meséket, amikor időm engedi. Meséimet a Bagolyfióka foglalkoztató füzetekben vagy az írói facebook oldalamon olvashatjátok.


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!