A (nem is annyira) rettenetes hétfejű

A (nem is annyira) rettenetes hétfejű.

Rozika Királykisasszonyt nagyon meglepte, hogy a mamájának igaza lett, és tényleg elrabolta őt a rettenetes hétfejű sárkány. Mióta csak az eszét tudta, a mamája igazán annyi mindent mondott neki, és annyi mindennel fenyegette már, mi történik majd, ha nem fogad neki szót! Ezekből eddig nem sok teljesült, de Rozika most mégis itt csücsült a Kietlen Hegy gyorom legtetején, vele szemben pedig a hírhedt fenevad terpeszkedett. Tényleg pontosan hét feje volt, ahogy a Királykisasszony hirtelenjében megszámolta. És mind a hét pár szeme őt figyelte. Mégpedig eléggé ádázan.

A királylány azon morfondírozott, mitévő legyen. Sose gondolt ezelőtt még arra, hogy mit tegyen, ha elrabolják. Azt hitte, ilyesmi csak a mesében fordulhat elő, de nem a valóságban. Erre tessék!

Hirtelen nagyot mordult a sárkány óriási pocakja. Olyan volt a hang, mintha egyszerre száz dörgés jönne a villám után.

–         Éhes vagy? – kérdezte tőle kedvesen. – Szerencsére a hátizsákommal együtt raboltál el, amiben mindig van egy zacskó keksz is. Megkínálhatlak? Ugye nem vagy allergiás a gluténre? – folytatta aztán még udvariasabban.

A sárkány balról harmadik feje erre óriásit és meglehetősen büdöset fújt felé. Rozika mellett meg is perzselődött kissé a fű.

–         Kérlek, légy egy kicsit óvatosabb, még a végén ki kell hívnunk a tűzoltókat! – dorgálta meg Rozika a sárkányt, pont olyan hangon, ahogy őt szokta otthon a mamája, mikor valami butaságot csinál.

A sárkány jobbról első kettő és balról második feje erre borzongatónak szánt vicsorgásba kezdett. Rozika döbbenten állapította meg, hogy irtó sárgák a fogai. Mit szólna ehhez a Mama, gondolta magában. Aztán megismétlődött az a rémes, dörgő hang.   

–         Kekszet? – kérdezte ezért újra, és a sárkány hozzá legközelebb eső feje felé nyújtotta a zacskót.

Legnagyobb örömére a fej, amin amúgy vastag, piros keretes szemüveg csücsült, bólintott, majd a sárkány belemarkolt a zacskóba. Rövidesen a szörnyeteg hét feje versenyt rágott egymással. Hat fej csámcsogva evett, nagy nyálfröcsköléssel, egyedül a szemüveges fej igyekezett jólnevelten táplálkozni. Hála Rozika tündérkeresztanyjának, a kekszes zacskó kifogyhatatlan volt, így a sárkány addig ehetett, amíg tökéletesen tele nem lett a bendője. A gluténtól sem lett semmi baja.

Az utolsó falat lenyelése után hat fej még mindig elég szigorúan nézte Rozika királykisasszonyt, de a szemüveges már szélesen mosolygott rá.

–         Köszönjük ezt a finom kekszet. Ki merem jelenteni, hogy évszázadok óta nem ettünk ilyen jót, igaz Gusztáv-Jonatán-Gáspár-Zoárd-Igor-Medárd?

A sárkány hat megnevezett feje elismerően bólogatott. Rozika örömmel állapította meg, hogy a fenyegető pillantásoknak immár nyoma sincs.

–         Engem Edének hívnak – mutatkozott be a barátságos fej.

–         Rozika vagyok – pukedlizett erre mind a hét fejnek sorban, egymás után a Királylány. Gusztáv-Jonatán-Gáspár-Zoárd-Igor-Medárd eltátotta a száját a csodálkozástól.

–    Azt hiszem, még sosem találkoztunk ilyen kedves, és udvarias királylánnyal, mint amilyen te vagy – jelentette ki Ede. – Milyen jó, hogy már nem vagyunk éhesek. Kár lenne téged megenni, az biztos!

–         Ezt magam is így gondolom – értett egyet a hétfejűvel Rozika.

–         De ha nem esszük meg, akkor mégis mihez kezdjünk vele? – tette fel a kérdést Igor a többieknek. Mire Jonatán, aki a legmesszebbre látott közülük, végignézett a tájon.

–         Nem látok egyetlen lovagot sem közeledni – jelentette ki végül.

–         Se megevés, se bunyó? – kezdett méltatlankodni Gusztáv.

–         Miért teszel úgy, mintha beléd férne még egyetlen falat is? – korholta Ede.

–         Sajnos a királyfik nagyon ritkák manapság a vidéken – jelentette ki Rozika. – A mamám aggódik is, hogy fogok így férjhez menni. Szóval arra valószínűleg hiába várunk, hogy egy is értem jöjjön.

–         Akkor mi legyen veled? – néztek rá töprengve a sárkányfejek. Eddig általában mindig megették a királylányokat, vagy ha nem voltak nagyon éhesek, hagyták, hogy némi küzdelem után a lovagok hazavigyék őket.

–         Most már sötétedik és a szüleim nem szeretik, ha ilyenkor odakint kóborolok. Esetleg megengednétek, hogy itt töltsem az éjszakát? Reggel majd hazasétálok. Szerencsére a kedvenc túracipőmben raboltatok el.

–         Tudsz meséket? – kérdezte kíváncsian Zoárd.

–         Naná! – mosolyodott el Rozika, és miközben belefogott a legszebb és legviccesebb mesébe, ami elsőként eszébe jutott, Gáspár fújt neki egy takaros kis tábortüzet, nehogy véletlenül megfázzon. Ugyanis, amikor elrabolták, a dzsekijét véletlenül pont nem hozták magukkal.

Reggel könnyek között búcsúzkodtak egymástól Gusztáv-Jonatán-Gáspár-Zoárd-Igor-Medárd-Ede és Rozi királylány. A sárkányfejeknek csak attól lett valamivel jobb a kedve, hogy megkapták a kislánytól ajándékba a kifogyhatatlan kekszeszacskóját. De rögtön ezután mérhetetlen boldoggá váltak Rozika azon ígéretétől, hogy hamarosan megint meglátogatja őket, és akkor bizony hoz nekik hét fogkefét meg fogkrémet is!