A papagáj és a tatu

A papagáj és a tatu.

A dzsungel felett hétágra sütött a nap. A gyönyörű kék égen néhány aprócska bárányfelhő úszott át, miközben szelíden fújta őket a kellemes, lágy szellő. Az erdő lakóinak életét mégis rémes zaj keserítette meg.

Nappa, a kis papagájfióka ugyanis olyan hangosan rikácsolt és lármázott a papagájfészekben, ahogy csak a csőrén kifért.  Így tettek testvérei is. Azt hitték, hogy minél fülsiketítőbben zajongnak, annál hamarabb térnek vissza a szüleik, hogy megetessék őket a finom gyümölcsökkel, amiket a távoli fákról hoztak. De Nappa úgy döntött, hogy ő bizony nem éri be a hangoskodással! Nekiállt arrébb lökdösni testvéreit picike szárnyaival, amiken éppen, hogy csak elkezdtek kinőni a gyönyörű színes tollak. Azt remélte, ha sikerül magát odaverekedni a fészek közepére, akkor a szülei majd őt etetik meg először.

Sőt, ha elég hangosan követelőzik, akkor talán repetázhat is. A többieknek talán nem jut, de az őt nem zavarja! A lényeg, hogy az ő pocakja tele legyen! Viszont akárhogy próbálkozott, csak nem jutott el a fészek közepéig. Mert hiába volt a fiókák közül neki a legnagyobb az étvágya, mégis ő volt a legkisebb, hiszen utoljára kelt ki a tojásból. De Nappa nem törődött bele, hogy a fészek szélén kelljen kivárnia a sorát. Hegyes csőrével jó nagyot csípett az előtte üldögélő testvérébe, hogy menjen arrébb az útjából. De a másik fióka megijedt a váratlan csípéstől és véletlenül fellökte a háta mögött toporzékoló harcias kis Nappát, aki kiesett a fészekből és elkezdett zuhanni.

Szegény Nappa! Mindent megtett, ami tőle tellett. Ügyetlenül csapkodott a kis szárnyaival, megpróbált repülni, ahogy a szüleitől látta. De túl fiatal volt még ahhoz. A tollai is csak félig nőttek ki. Félig kinőtt tollakkal pedig nem lehet repkedni. A szerencsétlen kis fióka nagyon megrémült. Nem csoda, hiszen az őserdő egyik legmagasabb fáján volt a fészkük. Innen bizony nagyon messze volt a talaj. Jaj, de meg fogja ütni magát, ha majd földet ér!

Szerencséjére a fa tövétől nem messze egy nagy halom puha levélre esett. Így nem lett semmi baja. De hogy fog majd visszajutni a fészekbe? Egy ilyen magas fára biztos nem fog tudni felmászni. Hogyan fogják megtalálni így a szülei? Fent annyira sűrű volt a fák lombja, hogy a fény is alig jutott le oda, ahol földet ért. Egy ilyen sötét helyen biztos nem fogják észrevenni. Szomorúan elkezdett rikácsolni, hátha fent meghalja valaki. Sokáig nem válaszolt senki, mikor egyszer csak valami megszólalt a háta mögött.

– Hát te meg miért rikácsolsz?

Nappa megfordult, hogy megnézze, vajon mi szólította meg. És amikor észrevette, alig akart hinni a szemének. Az egyik páfrány alatt egy nagyon fura teremtmény bújt meg. Négy lába volt, de nem voltak szárnyai, és tollak helyett valami érdekes dolog fedte. Mintha egy elszáradt fakérget húzott volna magára, ami alól a szemei is alig látszottak ki.

– Te ki vagy? – kérdezte Nappa kíváncsian.

– Armadilló vagyok, a tatu.

– Tatu?

– Igen. Te nem láttál még tatut?

– Nem. – mondta Nappa megszeppenve.

A szülei ugyan mondták neki, hogy lent a lombok alatt, a fák tövében minden más, még az állatok is. De ő azt gondolta, hogy ezek csak mesék, amikkel őt és a testvéreit ijesztgették. De most kiderült, hogy bizony nem így van. Sose gondolta volna, hogy olyan különleges szerzetek, mint ez a tatu, akivel most találkozott, tényleg létezhetnek. Nappa nem is tudta, mit mondjon. Pedig ilyen nem gyakran fordult vele elő, hiszen a legtöbbször be nem állt a csőre. Szerencsére Armadilló kevésbé volt meglepődve, mint ő, így aztán folytatta a beszélgetést.

– Te papagáj vagy. Szoktalak látni titeket, ahogy fent röpdöstök az erdő felett. Mit keresel itt, lent a földön?

– Kiestem a fészekből. Azért kiabálok ilyen hangosan, hogy a szüleim meghallják, hol vagyok, és jöjjenek segíteni nekem.

– Ha meg is találnak, hogy tudnának segíteni?

– Iderepülnek és visszavisznek a fészekbe.

– Nem vagy túl nehéz ahhoz, hogy elbírjanak?

Nappának ez eszébe sem jutott. Lehet, hogy vannak olyan dolgok, amik túl nagyok ahhoz, hogy repülni lehessen velük? Elképzelhető. Megpróbált visszaemlékezni, mi volt a legnagyobb gyümölcs, amit a szülei hoztak a fészekbe. Apukájuk egyszer egy akkora csirimojóval lepte meg őket, hogy az egész fészekalj jóllakott vele. De még az a csirimojó is sokkal kisebb volt, mint Nappa. És az apukája akkor annyira elfáradt, aznap már nem is maradt elég ereje, hogy repüljön. Ha azzal a csirimojóval ilyen nehezen tudott hazaszállni, akkor őt biztosan nem fogja elbírni. Ettől a gondolattól Nappa nagyon elkeseredett. És még hangosabban kezdett el rikácsolni, hogy végre meghallják. De Armadilló haragosan rászólt.

– Ne kiabálj! Idecsődíted a ragadozókat!

– Ragadozókat?

– Igen. Ők azok, akik más állatokat esznek.

– Más állatokat? Papagájfiókákat is?

– Bizony.

Nappa most már tényleg nagyon félt.

– Hogyan néznek ki ezek a ragadozók?

– Nagyon sokféle ragadozó van. Jaguárok, éles karmokkal és fogakkal. Kígyók, akiknek nincsen se lába, se szárnya, de a hosszú testükkel hangtalanul tudnak siklani a talajon. Hatalmas gyíkok, akik a nyelvükkel szagolják ki a zsákmányukat.

Hogyan lehet a nyelvvel kiszagolni valamit? Nappa nem értette. Armadilló biztos butaságokat beszélt. Persze, az is igaz, hogy minden annyira más volt itt lent, a földön. Talán tényleg léteznek olyan állatok, akik a nyelvükkel szimatolnak.

– Hogy védjem meg magam, ha találkozok egy ilyen ragadozóval?

Armadilló nagyon meglepődött Nappa kérdésén.

– Neked nem tanították meg, hogy mit kell ilyenkor tenni?

Nappa szégyenlősen lehajtotta a fejét.

– Nem, nekem más dolgokat tanítottak a szüleim.

– Miket?

– Hát… madárdolgokat.

Valójában Nappa soha nem tanult semmit. Igaz, hogy a szülei próbálták mindig okítani, de ő nem szokott odafigyelni rájuk. A tanulás meg a szabályok olyan unalmasak! Sokkal jobb móka mindenféle vicces dolgokat csinálni, például a testvéreit csipkedni, mikor nem számítanak rá. Az anyukája sokszor figyelmeztette, hogy azt nem szabad. Bárcsak hallgatott volna rá! Most nem lenne ilyen bajban.

Armadilló rádöbbent, hogy Nappa tényleg nem tud semmit arról a világról, ami a lombok alatt van. Ezért türelmesen elkezdte neki elmagyarázni azokat a dolgokat, amikről úgy gondolta, hogy a legfontosabbak.

– Az olyan kicsi állatok, mint a papagájfiókák, vagy a tatukölykök nem képesek megvédeni magukat a ragadozóktól. Ezért a legokosabb jól elbújni a nap nagyrészében és csak akkor előmerészkedni, ha eleségre, vagy ivóvízre van szükséged. Ha elbújsz egy jó mély üregbe, akkor a ragadozók nem fognak rád találni.

– És hol vannak ilyen üregek?

– Én ástam magamnak egyet, ha gondolod, akkor nálam ellakhatsz egy ideig.

– Az nagyon jó lenne! – válaszolta Nappa, akinek hirtelen eszébe jutott, mit szoktak ilyenkor mondani neki a szülei. – Köszönöm szépen!

Nappa nagyon büszke volt magára. Mégiscsak tanult valamit!

Elindultak hát az üreghez. Armadilló ment elöl, és miközben mutatta Nappának az utat, mindenféle fontos dolgokat tanított neki. Például, hogy melyik bogyó ehető, melyik mérgező, hogyan lehet észrevenni más állatok nyomait, merre folynak a patakok, amikből inni lehet. Nappa nagyon örült, hogy olyan útitársa van, aki ennyi minden hasznos dolgot ismer. De egy idő után szégyellni kezdte magát, mert ő meg olyan keveset tudott. Armadilló biztos azt hiszi, hogy ő buta és nem jó semmire.

Nappa úgy gondolta, be kell bizonyítania, ér annyit, mint Armadilló, és vannak dolgok, amikben sokkal különb nála. Elgondolkodott, hogy mivel vághatna fel a tatunak. Végül arra jutott, hogy ő egy papagáj, és nincs olyan állat, aminek szebb és színesebb tollai vannak, mint egy papagájnak. Bár még csak félig nőttek ki a tollai, Nappa már így is gyönyörű sárga és élénkzöld színekben pompázott, sőt még néhány piros foltja is akadt! Ráadásul vannak szárnyai is. Repülni ugyan még nem tud velük, de majd fog, és erre csak a madarak képesek, a tatuk meg nem! Úgy gondolta, ezzel mind eldicsekedhetne. Hadd lássa csak Armadilló, kivel akadt dolga. Miközben épp egy bokor alatt haladtak el, bele is kezdett a hencegésbe.

– Tudod Armadilló, feltűnt, hogy neked mindened egyszínű barna. Gondolom itt mindenkinek ilyen színe van. Nem mintha nem lenne szép a barna. De azért mégse sárga, meg zöld és piros. Hát, igen, a papagájoknak ilyen pompás színeik vannak. Ez az oka, amiért ilyen népszerűek vagyunk és mindenki minket irigyel. A többi állat legszívesebben egész nap bennünk gyönyörködne. Persze a te fakérged se semmi. De miért hordod állandóan a hátadon? Nem zavar a repülésben? Ja, el is felejtettem, neked nincsenek szárnyaid, csak a négy lábad. De kár! Tudod, nagyon szép ám a lombok felett. Állandóan süt a nap. Ráadásul rengeteg a gyümölcs, csak úgy roskadoznak tőlük az ágak. Olyan finomak! Ti mit esztek itt lent?

Armadilló bosszúsan válaszolt, anélkül, hogy hátrapillantott volna.

– Mi azt esszük, ami a fákról leesik.

– Ami leesik a fákról? A földről szeditek fel? Fújj!

Armadilló ekkor már nagyon megharagudott és mérgesen Nappa felé fordult.

– Igen, mi azt esszük, amit lent a földön találunk. Lehet, hogy nem olyan finom, mint amihez hozzászoktál, de nekünk nincsenek szárnyaink, hogy felrepüljünk a gyümölcsfákra. Viszont én a négy lábammal tudok üreget ásni, amiben elbújhatok. Te tudsz üreget ásni?

Nappa ránézett a saját lábaira, amik Armadilló lábaihoz képest igencsak csenevészek és kicsik voltak. Megszeppenve válaszolt.

– Nem, én nem tudok üreget ásni.

Armadilló, aki most már nagyon bosszús volt, tovább folytatta.

– Én nem vagyok olyan szép színes, mint te, de az a dolog, amit fakéregnek hittél, a páncélom. Próbálj csak meg belecsípni!

Nappa el sem tudta képzelni, miért akarja Armadilló, hogy megcsípje. Hiszen az irgalmatlanul fáj. A papagájcsőr nagyon hegyes! De ha már Armadilló ezt mondta, hát belecsípett a páncéljába. Rögtön meg is bánta. Az a páncél olyan kemény volt, hogy kishíján beletörött a csőre.

– Aú!

– Látod? Mi tatuk nem vagyunk olyan rikítóak mint a papagájok, de a barna színünkkel ügyesen el tudunk rejtőzni, a lábainkkal pedig gyorsan el tudunk futni, és ha mégis utolérnek, még mindig ott a páncélunk, hogy megvédjen. Te mihez kezdesz majd az élénk színeddel, ha el kell bújnod?

Nappa elszégyellte magát. Rájött, hogy a dicsekvésével megbántotta a barátját, akinek nagyon rosszul esett, hogy olyan dolgokkal vágott fel előtte, amire a tatuk a papagájokkal ellentétben nem képesek. Pedig Nappa tudta, hogy Armadilló igenis nagyon ügyes, csak máshogy. Hiszen vágott az esze, mindent tudott a dzsungelről, ami a túléléshez kellett, és képes volt üreget ásni. Nappa viszont semmihez nem értett, semmi oka nem volt felvágni. A kis papagáj megfogadta, hogy ezentúl sokkal kedvesebb lesz másokkal. Soha többet nem fog azzal dicsekedni, hogy milyen szerencsés, mert vannak szárnyai. Sem azzal, hogy mennyire szépek a színei. Akkor se, ha teljesen megtollasodik! A hencegéssel csak megbánt másokat.

Nagyon remélte, hogy Armadilló megbocsát neki, és nem fog neheztelni rá később, amiért ilyen gonoszul viselkedett. Még az is megfordult a kis papagájfióka fejében, hogy a tatu talán be sem fogja engedni az üregébe, hiszen meg se érdemelte.

Szerencséjére Armadilló nem volt haragtartó, hamarosan megbocsátott aprócska útitársának, és elvezette az üregéhez. Nappának csaknem leesett a csőre az ámulattól, amikor belépett az üreg száján. Armadilló otthona hatalmas volt. Nappa el sem tudta képzelni, hogy sikerült a barátjának egyedül kiásnia. Ezt meg is mondta a tatunak, akinek nagyon jól esett a dicséret.

Ez volt ugyanis az első üreg, amit ásott. Csak nemrég költözött el az anyukájától, mivel a testvéreivel kinőtték a családi kotorékot, ezért szétszéledtek a dzsungelben, hogy új otthont keressenek maguknak. Azóta Armadilló egyedül élt, és mivel korábban megszokta, hogy a testvérei veszik körül, nagyon magányosnak érezte magát. Ezért örült annyira, mikor találkozott Nappával, végre lett egy barátja, akivel elüthette az időt. Még akkor is, ha új pajtása nem tatu volt, hanem egy locsi-fecsi, mihaszna jómadár. De azért kedvelte Nappát. Bár bosszantó tudott lenni, de vicces volt, ahogy ügyetlenül totyogott az aprócska lábain és megpróbálta megjátszani a komoly papagájt, miközben annyira picuri volt, hogy a tojáshéj szinte még ott volt a fenekén. Armadilló elhatározta, hogy segít elboldogulni piciny barátjának a dzsungelben, amíg elég nagy nem lesz, hogy haza tudjon repülni.

Így is történt. A két állatka együtt gyűjtögette a gyümölcsöket és a magokat, amiket aztán igazságosan megosztottak egymással. Közben mindketten figyeltek, hogy elkerüljék a ragadózókat. Ekkor derült ki, hogy Nappa milyen hasznos tud lenni. Az élelmüket általában Armadilló szagolta ki, aki kiváló orrával már messziről megérezte a gyümölcsök illatát. Ez a kiváló orr segített abban is, hogy elkerüljék a ragadozókat, hiszen, ha egy ragadozó szagát fújta feléjük a szél, akkor Armadilló egyből jelzett Nappának, hogy ideje elbújni. Azonban egyszer éppen gyűjtögetni voltak, mikor Nappa suttogva így szólt Armadillóhoz:

– Ott, a tisztás másik végében egy jaguár leselkedik.

– Biztos vagy benne?

– Igen, nagy karmai meg fogai vannak. És nagyon szép foltos bundája. Azért nem olyan gyönyörű, mint az én fenséges, csodálatos tollazatom.

Hát igen, Nappának ekkora már teljesen kinőttek a tollai és nem tudott betelni a látványukkal. Ha egy tócsa vagy egy patak mellett haladtak el, mindig muszáj volt megnéznie magát bennük. Nagyon hiú volt, mint a legtöbb papagáj.

Armadilló viszont akárhogy nézett, nem vette észre a rájuk leselkedő ragadozót.

– A tisztás másik végén? Te olyan messze ellátsz?

– Persze. Miért, te nem?

– Én nem.

Hát igen, Armadillónak nem volt túl jó a szeme. Mivel a dzsungel alján, a bokrok alatt kevés a fény, ezért a tatuk inkább az orrukra szoktak hagyatkozni, ha táplálékot kerestek, vagy arra voltak kíváncsiak, hogy a környékükön ólálkodnak-e ragadozók. Ez a jaguár azonban nagyon ravasz volt. Úgy bújt meg, hogy a szél Armadillóék felől fújjon, így a tatu nem érezhette meg a szagát. Ha Nappa nem veszi észre olyan messziről, egyenesen a csapdájába sétálnak.

Még szerencse, hogy a kis papagájnak ilyen jó szeme volt. De ez nem is csoda. Szinte minden madárnak kitűnő a látása. Hiszen, ha a magasban szállnak, akkor nagyon messziről kell észrevenniük az alattuk elterülő dolgokat. A madarak még a színeket is jobban látják, mint a legtöbb négylábú állat. Lehet, hogy Nappa ezért szerette annyira nézegetni magát a tócsákban. Ő még szebbnek látta magát és a színeit, mint a dzsungel más teremtményei. De persze az is lehet, hogy csak elképesztően hiú volt.

Mindenesetre innentől kezdve, ha elhagyták az üreget, akkor mindig Nappa ment elől, figyelmesen kémlelve az utat, míg Armadilló állandóan a nyomában haladt, a levegőt szimatolva. Ilyen jó szemekkel és érzékeny orral nem is kerültek soha bajba. Már messziről észrevettek minden veszélyt.

Mindent együtt csináltak, igazi jó pajtások lettek. De aztán eljött az idő, mikor Nappa szárnypróbálgatásai végre eredményt hoztak, és a kis papagáj, aki ekkor már nem is volt annyira kicsi, végre fel tudott szállni, és életében először repült. Ahogy szelte a levegőt, vidáman rikácsolt barátjának odafentről.

– Armadilló, nézd, repülök! Repülök!

Nappa talán még sosem volt ennyire boldog életében. De aztán észrevette, hogy barátja milyen bánatos arcot vág. Ezért gyorsan leszállt, hogy megkérdezze mi a baj.

– Armadilló, miért vagy ilyen szomorú? Hát te nem örülsz, hogy végre megtanultam repülni?

– Dehogynem, csak sajnálom, hogy többet nem fogunk találkozni – válaszolta csüggedten a tatu.

– Miért ne találkoznánk többet?

– Te papagáj vagy. Most, hogy már tudsz repülni, biztos nem fogsz meglátogatni engem itt lent a földön. Inkább a többi papagájjal töltöd majd az idődet.

– Ugyan már! Hogy mondhatsz ilyet? Soha nem fogom elfelejteni, hogy mennyit törődtél velem amikor bajban voltam, és milyen kedves voltál hozzám. Te vagy a legjobb barátom! Meglátod, gyakran felkereslek majd!

Amikor ezt meghallotta, Armadilló egyből jobb kedvre derült. Megölelte Nappát, aztán elbúcsúztak egymástól. A kedves kis tatu még néhány könnycseppet is hullajtott, ahogy nézte barátját, amint az eltűnt a lombok között.

Nappa betartotta az ígéretét. Gyakran meglátogatta pajtását. Ilyenkor mindig vitt neki finom gyümölcsöket, amiket ő szedett. Ha pedig a fák tetejéről vizslatva ragadozót vett észre, mindig fellármázta az erdőt, hogy figyelmeztesse az összes tatut a környéken. Így hálálta meg, hogy egyszer egy tatu segített neki, mikor nagyon nagy szüksége volt rá.

És még ha Armadillónak nem is voltak olyan pazar színei, mint Nappa többi ismerősének, az okos papagáj akkor is tudta, hogy sosem fog nála jobb barátot találni. Hiszen egy bölcs madár az igaz barátot nem a tolláról, hanem a bajban nyújtott segítségéről ismeri fel.