A pórul járt farkas

A pórul járt farkas.

Egyszer volt egy szegény embernek négy darab marhája: egy lova, két berbécse és egy szamara. Kiteleltette szegényesen a marháit s tavaszra kerekedve felcsapta a havasi legelőre. Legelőször a lovat csapta el, s ez, ahogy térült-fordult az erdőn, találkozott egy farkassal. Azt mondja neki a farkas:

- Jó helyen jársz, mert megeszlek.

- Ne egyél most meg, mert hitvány vagyok, majd ősszel kövérebb leszek.

Elereszti a farkas. Gondolja magában, őszre van legalább mit ennie.

Másodszor a két berbécset csapta el a hatodra a szegény ember. Mikor mennének, a farkas ezeknek is útját állja s rájuk rivall:

- Most titeket bizonyára felfallak.

- Ne falj fel, mert most rajtunk nincs mit rágni, csontnál-bőrnél egyebet, hanem várd meg az őszt, akkorra szépen kihízunk.

A farkas eleresztette őket. - Nemsokára jött a szamár. De a szamár olyan hitvány volt, hogy alig is tudott menni, s annyi hús sem volt rajta, amennyivel egy verébfióka beérhette volna. Mégis avval fogadta a farkas:

- Most már téged minden bizonnyal megeszlek.

- Ne egyél meg, mert most úgysem lakhatnál jól velem, - kéri a szamár. Várd meg az őszt, akkorra jól kihízom, s nem bánom, ha aztán befalsz.

Mit volt, mit tenni, a farkas a szamarat is tovább engedte.

Telt, múlt az idő. Eljött az ősz s eszébe jutott a farkasnak, hogy neki van négy marhája, elcsapva a legelőre. Elment hát arra az útra, ahol a tavasszal találkozott velük. Hát éppen jött a ló; azt mondja neki a farkas:

- Most megeszlek, mert jól meghíztál.

- Én nem is bánom, - feleli a ló - ha megeszel is, csak még a télen a kovács megsértette volt a lábam és megsántultam. Legalább annyit tégy: a patkószeget húzd ki, hogy sántán ne haljak meg.

Odahajol a farkas, hogy a patkószeget húzza ki a lábából, de a ló úgy megrugta, hogy rögtön hanyatesett. Nagy üggyel-bajjal feltápászkodik a farkas s egyet sóhajt:

- No, még az apám sem volt kovács soha, de én magam se leszek többet.

Jött a két berbécs is jó-kövéren, ugrándozva vigan hegyen-völgyön, virágos kedvükben. Odakiált a farkas:

- Hó, álljatok csak meg, mert titeket most megeszlek.

- Nem bánjuk, édes farkas-koma, - mondá a két berbécs - ha megeszel is minket, csak még egy darabig ne. Szüle nagyapánkról maradt egy káposztaföld, s azt oszd el nekünk igazságosan.

Elindult a farkas, hogy ossza el nekik a káposztaföldet, s kérdezte:

- Hát hogy osszam el?

Mondták a berbécsek: úgy, hogy te állj a káposztaföld közepére, s mi a két végére, és amelyik hamarább hozzád fut, azé lesz a káposztaföld.

A két berbécs aztán úgy futott, hogy egyszerre érkezett meg a középre, s úgy összelapították a farkast, hogy az oldalbordája mind összetörött. A két berbécs pedig jókedvvel továbbtáncolva hazament.

A farkas nagy üggyel-bajjal összeszedi magát s azt mondja:

- Nem talál hozzám a mérnökség sem, nem volt sem apám, sem semmi pereputtyom mérnök, s még én magam sem leszek soha többet.

Azután kiállt az útra a szamár elé, gondolta magában: no, ezt már megeszem, legalább egy kicsit jól élek belőle. Reám fér.

A szamár nem tudta, mit hazudjon, hát azt mondta:

- Te farkas-koma, ne egyél meg, neked jó hangod van, s bő búza-kenyérbe teszlek nálunk. A kántor éppen most halt meg, s az ő helyébe beszerezlek és belső ember leszel!

A farkas kapott rajta, hogy hivatalbéli ember lesz, s felült a szamár hátára. A szamár, amint vitte a házak között, apró kutyákkal találkozott, ezek ugatták. A farkas erre megkérdezte:

- Azok mit mondanak, szamár-koma?

- Ne ügyelj reájuk, ezek alávaló szegény polgárok.

Mennek tovább, s ekkor már nagyobb komondor-kutyák ugatták őket. Kérdezi a farkas:

- Hát ezek mit mondanak, szamár-koma?

- Ezek törvénytevő hitesek, ők adják a hírt a bírónak, hogy én téged viszlek.

A falu közepén lakott egy mészáros, s amikor odaértek, annak hatalmas kutyái kegyetlenül ugatni kezdették őket. Újra kérdezte a farkas:

- Hát ezek mifélék, szamár-koma?

- Ezek az előljárók, ezek fogadnak majd téged!

Igy is történt. Kiszaladt a sok nagy mészároskutya, lehúzták a szamár hátáról a farkast, s úgy össze-vissza marcangolták, hogy alig maradt ép hely a bőrén, s csak nagy keservesen menekülhetett ki a mezőre. Ott leült s azt gondolta magában:

- Jól megjártam én is, mindenféle mesterséget akartam tanulni, mégsem tudok semmit. Legelőbb kovács akartam lenni, de nem sikerült. Másodszor mérnök, de azzal is póruljártam; harmadszor hívatalba kívántam lépni, de szinte, de szintehogy belehaltam! Átok alatt meghagyom mindenféle nemzetségemnek: ki amiben született, azt szeresse, azt becsülje meg!

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - SZÉKELY NÉPMESÉK: A gyémánt emberke
Válogatta és szerkesztette: R.Berde Mária
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu