A remény pici adventi angyala

A remény pici adventi angyala.

Egyszer volt, hol nem volt, történt a földön, hogy a gondok-bajok nagyon elszaporodtak. A híradókban, de még az emberek között is gyakran beszéltek a háborúról, rombolásról, dráguló ételekről, fűtésről. Nőtt a félelem, az aggodalom és a reménytelenség az emberek szívében.

Pedig odakint gyönyörű ősz volt. A nap olyan lágyan simogatta a járókelők arcát, mintha csak a szomorúságot akarná letörölni bánatos arcukról. A fák levelei színes-tarkán, finoman hullottak a földre a sétálók lába elé, hogy vidám táncukkal felmelegítsék félelembe fagyott szívüket, de az emberek nem láttak ezekből semmit. Talán néhány gyerek vette csak észre, az ő mosolyuk, vidám szemük csillogása tartotta még ébren a reményt a világban.

A gondok azonban tovább nőttek, a sötét, hideg tél egyre közeledett, s már-már a gyermekek szemében csillogó remény fénye is kopni kezdett amikor egyszer csak egy halvány, pici, vadonatúj reménysugár szökött le a földre.

A világnak egy apró, domboktól ölelt gyönyörű szegletében, a Bükkvidéken, Nekézsenyben történt mindez.

Az ébredő kis reménysugár körbe táncolt a szép kis faluban, beszökött a Madárbarát parkba, végigcsillant a frissen festett fotófal vidám madárfiguráin, megsimította a szép új padokat, madáretetőket, továbblibbent a patak partjára, csevegett kicsit a Csernely patak fényes kis hullámaival.

A kis hídon pihenve szétnézett, hova, merre is mehetne, hogyan juthatna el minél több emberhez mielőtt szertefoszlik.

Mert azt azért hozzá kell tennem, hogy sok-sok apró reménysugár születik minden nap szerte a világban, de ha az emberek nem veszik észre, és nem fogadják a szívükbe őket, bizony hamar szertefoszlanak és eltűnnek. Gyorsabban, mint ahogy idejöttek.

Ez a kis reménysugár is egy embert keresett hát, akinek a szívét még nem fagyasztotta meg az aggodalom és az elégedetlenség, a zúgolódás. Olyasvalakit akart találni, aki nem csak a saját szívébe fogadja be, de tovább is tudja adni más embereknek.

Nagy szerencséje volt, mert éppen arra jött az úton egy lány. Egy mosolygós, vidám szemű felnőtt lány, aki kerámia készítéssel foglalkozott és éppen új ötleteket keresett a Mesekerámia  kínálatához.

Szinte egyszerre pillantották meg egymást a kis reménysugárral:

• Nahát, milyen szép kis fénysugár ül itt a fűszálak hegyén. Épp ilyenre van szükségem! – mondta a lány.
• Nahát, milyen kedves mosolyú, vidám szívű, gyermeklelkű felnőtt lány! Éppen rá van szükségem! – mondta a reménysugár.

Egymásra mosolyogtak, és attól fogva együtt járták az útjukat.

Egy hidegebb őszi reggelen advent idejéhez közeledve a keramikus lánynak eszébe jutott a karácsony meg a remény. És a sötétség. Hogy azt el kéne űzni, az emberek szívében meg fényt kéne gyújtani. Mert azért bármilyen nehéz napok is jönnek egymást szeretni, meg a jóban reménykedni mindig szabad és kell is.

A karácsonyról meg a fényről a lánynak eszébe jutottak az adventi gyertyák. Meg az is, hogy sokan kérték, hogy csináljon adventre angyalos kis gyertyatartókat.

Elővett tehát egy adag agyagot és formázni kezdte. Aztán alakítani, meg újra formázni és még szebbé alakítani. A kis reménysugár a szívében meg egyre bólogatott, és nagyon izgatott volt, mert a kis adventi mécsestartó egyre jobban hasonlított rá. Végül pedig ott állt az asztalon a gyönyörű hosszú hajú, csillagszemű, pillangószárnyú angyalt formázó adventi kis mécses, akinek egy pici virág van a kezében. A remény pici virága.

A lány el is nevezte a remény óvatos, de nehezen eltántorítható angyalának a mécsestartót, melynek szív formájú nyílásában világít majd a kis adventi láng.

A reménysugár egyetértően elhúzta a száját az angyal megnevezésre, hisz az is volt: a jóság és szeretet egy pici szikrája, a remény hordozója. De ezt a lány nem tudhatta, mégis megérezte.

A kis kerámia figura a kemencébe került, majd a színezése következett. A kis mécseslány világos vajszínű ruhát kapott, barna lett a haja, fehérek a szárnyai és a ruhájára zöld levélminta került.

A zöld a remény színe, levele kihajt a szívekben, és ha jól ápoljuk gyönyörű virágot bont. Színesen-szépen, szelíden virít majd a szívünkben, a szemünk sugarában, mosolyunkban. Így adhatjuk tovább az apró reménysugarat minél több embernek.

A nagy sötétség és gondok idején szívünkbe rejtve szunnyad, és majdnem elfelejtkezünk róla. Ezért jó, ha az olyan kreatív lányok, mint a Mesekerámia gazdája emlékeztet rá minket.

Remélem minél több asztalon ott világít majd az adventi láng reménysugara a csinos kis mécsestartó angyalka szívében, hogy onnan a mi szívünkbe is beköltözve szétáradjon a világban.

Mert ne feledjük: „Jó az Isten, s a világra gondja van”.

etsz!