A susogó almafa és barátai.

Ha besétálsz kiskertünkbe,

Susogva hozzád szólnak a fák,

Vén törzsüknél megpihenve

Megérted minden szavát!

                                    Nagymami történetei

         A Susogó Almafa, és barátai.

Talán megtörtént, talán nem, de egy biztos, a Jánka-hegyi kiskertben, külön- külön ágyásban éltek, és növekedtek az odaültetett növények. Itt éltek az ültetéstől a betakarításig, és a legtöbbnek csak egy nyár volt az élete.

 A sárgarépa, és fehérrépa zöld levelei büszkén nézegettek körbe, és kiváncsian keresgették, hogy van-e hozzájuk hasonló növény a kiskertben.

 Mellettük szintén valamilyen zöld növény bújt ki a földből, de akár hogy is pislogtak rá nem látták a leveleit.

„Kedves Szomszédsor! – szólították meg-, hol vannak a leveleid?

A megszólított sor harsányan felnevetett, majd kihúzta magát, és okoskodó hangon válaszolt: ”Jól nézzetek meg, nem látjátok, hogy nekem különleges csöves leveleim vannak, amiket hagymaszárnak neveznek. Az én nevem Hagyma. Most még kicsi, vékony a száram, de a nyár végére megnő, sőt el is szárad, és a föld alatt csodálatos hagymafejem lesz, amit az emberek nagyon szeretnek. Tudjátok meg, hogy tőlem még a könnyük is kicsordul.”

„Nekünk is, nekünk is a föld alatt vannak a terméseink” kiabálták kórusban a zöldségek, csak az a különbség hogy nekünk nem fejünk van, hanem gyökerünk. Belőlünk lesz nyár végére a sárgarépa és petrezselyemgyökér, amit az emberek a levesekbe tesznek.”

„Mi ez a borzalmas kiabálás”-szakitotta félbe a kölcsönös ismerkedést egy mérges hang.  A zöldségek és a hagymák ijedtükben mélyebbre húzódtak a földbe, és úgy pislogtak kifelé, de nem látták a hang gazdáját.

”Szerencsétek van, hogy elhallgattatok, mert máskülönben rátok tekertem volna a kapaszkodóimat”- hallották újból -.

 Az egyik petrezselyemzöld összeszedte minden bátorságát, és felfelé nézett, ahonnan a hang jött.

Ekkor látta meg a kerítésen kapaszkodó, sokszeműt.

 „Hagymaszomszéd,- suttogta halkan-, ott fennt a keritésen, valaki nagyon haragszik.”.

A hagymák is egy kicsit kidugták fejüket a földböl, és a kerítés felé fordultak. ”Ki lehet ez a kapaszkodó sokszemű?- kérdezték egymástól, de nem tudták kitalálni. Egy öreg almafa sietett a segítségükre. Meglengette fáradt ágait, majd susogó hangon megszólalt:

„Én már nagyon sok évet megéltem ebben a kertben, majdnem minden növényt ismerek, ez a mérgesen kapaszkodó sokszeműnek nevezett növény a bab.”

 Miért mászik fel a kerítésre ez a sokszemű?” kérdezte  félve a pici répa.”

A bab egy olyan növény, amelyik nagyon szereti a meleget, és ezért mindig olyan magasra mászik, hogy érje a napfény, másrészt nagyon gyengék a szárai, és segítség nélkül nem tudna ilyen magasra jutni.- mondta a Susogó Almafa.

A hagymák, és a zöldségek csodálkozva hallgatták az almafát, de hiába tekergették apró szemeiket, nem látták a fa tetejét.

Nagy sokára a pici sárgarépa halk hangon megszólalt:

”Susogó Almafa, hogyan tudtál ilyen nagyra nőni!  Ha én is olyan nagy lehetnék, mint te, akkor láthatnám az egész kertet!

 Az öreg almafa lehajtotta egyik ágát, végigsimította a kicsi répa leveleit, majd susogó hangon ismét megszólalt.

”Minden növénynek megvan a maga évszaksorsa. Ismerek olyan növényeket, melyek nagyon rövid ideig élhetnek a kiskertben, de vannak olyanok is, - mint például a fák, - akik hosszú éveken át, vastag gyökereken támaszkodva élnek, és sok gyümölcsöt érlelnek..”

 A kicsi répa már majdnem kidőlt a sorból, annyira figyelte az öreg almafa minden szavát, majd ismét megszólalt:

 ”Úgy szeretném, ha elmondanád hosszú életed történetét!”

 Az öreg almafa ágai egy kissé megreccsentek, majd halkan sóhajtott egyet, mint aki nagyon fáradt, és semmi kedve a hosszú meséléshez. A zöldségsorból ekkor többen kikiabáltak:

” Susogó Almafa kérünk szépen, mesélj nekünk!” Az almafa újból meglengette ágait, egy nagyot sóhajtott, majd belekezdett a mesébe.

 ”Sok-sok évvel ezelőtt még fiatal csemetekoromban több fatestvéremmel együtt beültettek ebbe a földbe, és az óta itt élem az életemet. Akkoriban ez a kert, volt a hegy legszebb része.

 Ez a föld, amibe meggyökereztünk szép zöld volt, és az évek múlásával egyre dúsabb lombjaink között gyakran megbújtak védelmet keresve a madarak, és a kisebb állatok.

 A madarakat, mi fák nagyon szerettük, mert ők mindig messziről, jöttek, és messzire mentek. Sok országon, távoli vidéken repültek át, és mikor ágaink között megpihentek, akkor sok mindenről meséltek…

 Nekünk, fáknak furcsa, de egyben csodálatos életünk van. Mikor életünk kezdetén gyökereinkkel megkapaszkodunk a földben, még egyáltalán nem gondolunk arra, hogy ez az egyetlen hely, ahol élni fogunk.

 Fiatal csemetekoromban még én sem gondoltam erre, de mikor gyökereim vastagabbak lettek, és minden évben törzsemen eggyel szaporodott évgyűrűim száma, ágaim és leveleim árnyékot adtak a megpihenőknek, akkor már tudtam, hogy ez a kert lesz az otthonom.  Azt hiszem így voltak ezzel a többi fák is.

 Másik legjobb barátunk a szél, mert ő is szabadon száll, mint a madár, bejárja az egész világot, és fatestvéreim meséit, üzeneteit mindig elhozza ebbe a kiskertbe.

 Mikor már termő fa lett belőlem, egy-egy piros almámért eljöttek még a legtávolabbi hegyekből is.  Öreg embertársam, aki nevelt, metszegetett, öntözött, nagyon beteg lett, és többet nem tudott kijárni a kertbe.

Az idő múlásával a kert elgyomosodott, kártevő ellenségeim beköltöztek gyökerembe, kérgembe, és sajnos az ágaimra tekeredett gyomnövények miatt a napsugár sem tudott rám sütni. A régen szépnek mondott kiskert, elhanyagolttá vált, törzsemnél szeméthalmok emelkedtek, és arra gondoltam, hogy így el fogok pusztulni.

 Tudod, - pici répácska, - ha egy fa nem kap tápanyagdús földet, az eső nem tud gyökerei közé szivárogni, és alkalmanként nem permetezik meg, akkor az a fapusztulásra van ítélve.

Hosszú évek teltek el így, a sok gyomnövény elszívta erőmet, a kártevők kérgeim alatt lakmároztak, és csak néha –néha reménykedtem, hogy talán akad valaki, aki idejön a kiskertbe, és kiszabadít bennünket.

„Azt hiszem a természet szeretete, hozta ebbe a kertbe második jótevőmet, aki fáradságot nem kímélve engem és többi fatestvéremet megszabadított az évtizedes gyomoktól, és én bő termésemmel háláltam meg munkáját.”

 Hirtelen zajos madársereg lepte el az almafa ágait.                                                             

  A Susogó Almafa a váratlan örömtől alig tudott megszólalni. Minden erejét összeszedte, hogy régi barátai megpihenhessenek ágai között. „Milyen hírt hoztatok, meséljetek madárkáim?” –kérdezte őket.

A messziről jött madarak szomorúan mesélték el, hogy útjuk során sok fát derékba törve, kivágva láttak, a máskor élelmet, pihenést kínáló erdőket nem találták, helyettük hatalmas épületek emelkedtek, ami számukra nagyon ijesztő volt.

A fa alatt eddig csendben meghúzódó zöldségsor, szinte egyszerre kérdezte:” Madárkák, csak nem azt akarjátok mondani, hogy eltűntek az erdők?”

 A madarak összenéztek, és hirtelen nem is tudták, hogy mit válaszoljanak. Nem akartak senkit megijeszteni, de ők mindent láttak a magasból, és madárkötelességük volt figyelmeztetni a földben élőket a veszélyről.

 „Nem, azt nem mondhatjuk, hogy eltűntek az erdők, csak egyre kevesebb van belőlük.”-mondták halkabban a madarak Az almafa közelében eddig békésen civakodó, ismerkedő növények, a hallottak után szomorúan hajtották le leveleiket, száraikat. Az almafa nem tudta sokáig nézni szomorúságukat, és így szólt hozzájuk:” Növénybarátaim!

Nekünk, növényeknek, fáknak, csodálatos képességünk van arra, hogy újratermelődjünk. Fejlődésetek során ti is sok magot érleltek, és ekkor jön el hozzátok a szél, hogy szétszórja magjaitokat.

 Ebben a percben éles füttyel, hűvös áramlással befújta magát a szél a fák közé. Végigsimította a leveleket, a madarak tollát játékosan megborzolta, majd hirtelen megállt a levegőben.

„Mi ez a nagy szomorúság, nem ismerek rátok?  Máskor alig tudom túlfütyülni hangotokat, mi történt veletek?”

A madarak neki is elmondták, hogy útjuk során miket láttak, de a szél nem hallgatta végig mondókájukat, elfújta csivitelésüket, és harsányan felnevetett.  Nevetése végigsüvített a kiskerten, földig hajoltak még a virágok is. Mikor végre lecsillapodott, így szólt: „Sem nektek, sem a kerten kívüli növényeknek, erdőknek nincs félnivalójuk, amíg én a világon vagyok. Az én feladatom, hogy időben érkezzek hozzátok, és ígérem, nem fogok késni. Minden magot, minden termést időben a földbe fújok, hogy életben maradhassatok. Minden évben újabb és újabb növények fejlődnek majd, hiszen tudnotok kell, hogy a természet örök!

” Ezután átbújt a Susogó Almafa ágain, átfurakodott a kicsi répa levelein, és ahogy jött, úgy el is tűnt.

Mikor elült a szél, és újból csendes lett a kiskert, a Susogó Almafa megszólalt:

”Madárkáim, remélem, jól hallottátok, mit fújdogált fületekbe a szél?

Repüljetek erdőről-erdőre. Találjátok meg a legkisebb mezőt is, és mondjátok el minden növénynek, hogy nem kell félniük, mert a természet örök!

A madarak néhány kört repültek a kert fölött, így köszöntek el, majd eltűntek a messzeségben. A Susogó Almafa megrecsegtette ágait, majd megkérdezte a tekergő babocskát:” Babocska, haragos vagy még?” „Nem, nem, almafácska, dehogy vagyok mérges, és hogy lássátok, hogy jó is tudok lenni, elmondom a pici répácskának, hogy milyen is a kiskert.

Ezután ügyesen magasabbra tekerőzött a kerítésen, és mesélni kezdett a kert többi részéről, amit a veteményesből nem lehetett látni…

A lemenő napvöröslő sugarai egy ideig még megvilágították a kiskertet, majd eltüntek a látóhatár szélén. Néhány virág összecsukta szirmát, a növények elcsendesedtek, és így várták a reggelt, és a hajnali harmatot.