A szélmalom (Szen'mártoni kerekerdő)

A szélmalom (Szen'mártoni kerekerdő).

A szélmalom

                             A róka már nagyon kíváncsi volt arra, vajon milyen házban is laknak azok, akik adót fizetnek, és arra az elhatározásra jutott, hogy egy éjjel beoson Szen’mártonba. Amint így morfondírozgatott magában azt gondolta, mégsem ő megy az emberek közé, hanem odaküld valakit, aki majd körülnéz helyette. Törte a fejét, ki is lenne erre a legalkalmasabb, mert amikor utoljára a városban járt bizony, jól megszabták a bundáját az emberek.

• Te fogsz oda menni! –mondta az egérre mutatva! Kicsi vagy, és beférsz minden lyukon! Könnyedén kikémlelheted hogyan élnek a városlakók.
• Jól van, nem bánom, de a kosztomat te állod! – válaszolta az.

Így is történt. Elindult az egér, hátán egy tarisznyával, amelyben egy napi eleség volt. Ment, mendegélt a gátoldalon, és egyszerre csak rásötétedett.

• Miért is indultam útnak ilyen kevés elemózsiával? Éhes vagyok, ez az ennivaló nekem semeddig sem elég! - azzal kibontotta a tarisznyát és falatozni kezdett.

Mikor a városba ért szeme-szája elállt a csodálkozástól. Hatalmas házakat látott, melyek csillogtak-villogtak az esti szürkületben. Az egyik magas volt, csodaszép toronnyal, a másiknak udvarát pedig kovácsolt vaskerítés díszítette. Az egér csak ámult a téglaházak láttán.

Bámészkodás közben ezt gondolta:

• Itt nagyon gazdag emberek élnek. Bizonyosan sok adót fizetnek!

Visszafutott az erdőbe és elmesélte a Rókának és a többi állatnak, hogy mit látott.

• Én azt mondom, építsünk mi is olyan házakat, mint az emberek! Akkor majd joggal kérhetnek tőlünk is adót! – okoskodott a bagoly.
• De miből? – kíváncsiskodott a mókus.
• Küldjük vissza az egeret és kérjen minden ház lakójától egy téglát! Ha az övéké oly hatalmas, talán tudnak majd nekünk is adni belőle. – ravaszkodott a róka.

Azzal visszaküldték az egeret, de mielőtt útnak eresztették feltarisznyázták kukoricakásával:

• Itt van egy kis eleség, ha megéheznél az úton! Aztán, ha odaérkezel, nagy alázatosan kérd meg őket, segítsenek rajtunk, hogy mi is építkezni tudjunk.

Ment az egér Szen’mártonba, közben ismét megéhezett. Levetette válláról a tarisznyát és felfalt mindet, ami benne volt.

Egyszerre csak odaért a legszebb tégla házhoz, a Mátrai-villához. Amikor kijött a méltóságos úr, nagy hirtelen elé állt:

• Jó napot! Csak egy téglát szeretnék…

Ahogy a gazda meglátta az egeret azonnal elkiáltotta magát:

• Asszony hozd ide rögvest a vaslapátot! Nehogy beköltözzön a házba…

Na, több sem kellett az egérnek, szedte a lábát szaporán, hogy mielőtt az erdőbe érjen. Szaladt, szaladt egyszer csak egy elhagyatott szélmalomhoz érkezett. A malom ajtaján ez a felirat állt: Dajka János szélmalma. Gyorsan bebujt egy lyukon, hogy megpihenjen. Mikor már elmúlt a nagy ijedtség, körülnézett, hát látja ám, hogy a malom földjén elszórva a sok búza. Jót lakmározott belőle, majd gondolt egyet:

• Ó de hatalmas ez a szélmalom! És milyen sok téglából építették! Mi lenne, ha kihúznék innen alulról egyet? Senki észre sem veszi. Ezt majd elviszem az állatoknak és meg sem fogják tudni, hogy így megijedtem.

Nem sokat teketóriázott, hóna alá csapott egyet, azzal nagy vidáman elindult az erdőbe. Azok pedig megörültek a téglának, majd feltarisznyázták ismét és útnak eresztették:

• Itt van a kukoricakása! Addig vissza ne gyere, amíg egy téglát nem hozol!

Elindult ismét az egér, útközben megette a kukoricakását, majd meg sem állott Szen’mártonig.

Nemsokára elérkezett egy szép nagy gazdaházhoz. A lakói biztosan nagyon jómódúak voltak, mert faragott kapu díszítette a bejáratot. Amint így bámészkodott, kijött egy asszonyság. Látszott rajta, hogy minden nap szalonnát vacsorázik. Azonnal eléje penderült, hogy kérjen tőle egy téglát:

• Jó napot! – köszöntötte hangosan.

Még el sem tudta mondani mi járatban van, az mikor meglátta, éktelen visítozásba kezdett. Erre az egér megijedt, és futni kezdett vissza az erdőbe. Útközben ismét megállt a malomnál, hogy megpihenjen. Mikor jóllakott a földön elszórt búzából ismét kihúzott egy téglát alulról és bandukolt vissza az erdőbe.

Az erdei állatok körbefogták és azt mondták neki:

• Itt van még egy kis kukoricakása! Eriggy vissza és hozzál egy egész zsák téglát.

Az egér ismét útnak indult. Útközben felfalta a kukoricakását, majd igyekezett a városba. Amint odaért a Főtéren álló szökőkút mellé hirtelen meglátott egy szép nagy emeletes házat. Ajtaján ki s be jártak az emberek. Egyszerre csak nyílt az ajtó, és díszes, zsinóros mentében kilépett rajta egy ember.

Az egér nem sokat teketóriázott, elébe állt és megszólította:

• Jó napot méltóságos uram! Néhány téglára lenne szükségem, ha tudna segíteni…

Ez meg, amint meglátta, rögtön elkurjantotta magát:

• A mindenségit neki! Hát már ellepi az egész várost az egér! Na, majd adok én neked téglát! Száz macskát ide! De tüstént!

Szegény jószág majd meghalt az ijedelemtől és hanyatt-homlok menekülni kezdett. Nagy lihegve szaladt be a szélmalomba. Lakmározott egyet a szétszóródott búzából, azután, mint aki jól végezte dolgát kihuzigálta alulról a téglákat, tele rakta a zsákot, és elindult vele az erdőbe. Igen ám, de ahogy az utolsót rántotta, a szélmalom elbillent és összeomlott.

Hát most ijedt meg, csak igazán az egér, szalad egyenesen a Szen-mártoni kerek erdő mélyére. Kiborította a zsák téglát a róka lába elé és elbújt a bokrok között.

Azóta is azt mesélik a városban, hogy a szélmalom a macskák miatt dőlt össze!