A szilvás gombóc evő királyfi

A szilvás gombóc evő királyfi.

A szilvás gombóc evő királyfi

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és volt neki egy fia. Az öregkirály igazságos, bölcs uralkodó volt. Szerette is a nép. A fia ellenben rossz természetű volt. Állandóan követelőzött, ha kívánsága nem teljesült, ütötte-verte a szolgákat. Ez a királyfi nagyon falánk is volt. Szinte állandóan evett. Kedvenc eledelei közé tartozott az aranygaluska, a palacsinta, a császármorzsa, a rántott csirkemell, a somlói galuska és még sok más. Legjobban mégis a szilvás gombócot szerette. Nem is csoda, hiszen kis kora óta ahhoz szoktatták, mert nemzeti eledel volt abban az országban.

Egy napon a királyfi felháborodva vette észre, hogy csak tíz szilvás gombócot kapott reggelire. Azonnal hívatta a szakácsnét és felelősségre vonta ezért a hallatlan pimaszságért.

– Királyúrfi! Nagy vendégség lesz ma! Kell az alapanyag a sok ételhez.

– Ez engem nem érdekel! – mondta dühösen a királyfi és akkorát vágott az öregasszony hátára, hogy az orra bukott.

Aztán még belé is rúgott. Nagy nehezen talpra kecmergett a szakácsné és így szólt:

– Tudd meg, te királyfi! Nem egyszerű asszony vagyok én, hanem boszorkány. Most pedig átkot szórok rád! Eleget szenvedett már miattad a kastély népe! Innentől, bárhol, bármikor szilvás gombócot látsz, ráveted magad és nem bírod abbahagyni az evést, míg el nem tűnik mind, az utolsó szemig!

– Nem büntetés ez! Inkább jutalom! – nevetett a királyfi.

– Majd meglátjuk – dörmögte az orra alatt a szakácsné, azzal se szó, se beszéd kisétált a szobából, de miközben ment, ujja hegyével óvatosan megérintette a királyfi tányérját.

Alig csukódott be mögötte az ajtó, a tál megtelt szilvás gombóccal. A királyfi nem tudta türtőztetni magát - nem is akarta - nekiesett a szilvás gombócnak és csak falta-falta, de az csak nem fogyott el. Egy idő után már rosszul lett, el akarta lökni magától a tálat, de a keze nem engedelmeskedett. Bejött az öregkirály és mondta, jöjjön, mert a követek fogadásán neki is részt kell vennie. Azonban a királyfi csak evett és evett. Megelégelte az öregkirály, kitépte a kezéből a tálat és áthajította a szobán. Az pedig begurult egy szekrény alá. Amint eltűnt a királyfi is fellélegzett. Ez azonban nem tartott sokáig, mert amikor a követek tiszteletére rendezett lakoma a végéhez közeledett, bejött egy kukta egy hatalmas tálca különleges szilvás gombócot cipelve. Hát, ahogy a királyfi meglátta, odaugrott hozzá, kitépte a kezéből a tálcát és felfalta, mind az összes szilvás gombócot. Elborzadt az öregkirály, el a követek is. Összesúgtak és az öregkirály bárhogy próbálkozott, a szerződést nem sikerült megkötnie. Amint a követek elmentek, hívatta a fiát.

– Fel is út, le is út! Elég volt belőled.

Csak ennyit mondott és mire a királyfi tiltakozásra nyitotta a száját, már ki is vezették a trónteremből, de ki a kastélyból, sőt a városból is. A város határán volt egy erdő, oda belökték és otthagyták. Hát, mit tehetett volna a királyfi mást, mint, hogy elindult az orra után. Egy idő múlva kitalált az erdőből, beért egy faluba. Itt bekéretőzött egy házba. Beengedték, megosztották vele vacsorájukat, ágyat vetettek neki. Húzta a száját a királyfi, hogy ő ilyen ágyra le nem fekszik, de végül mégis lefeküdt és el is aludt azonnal. Másnap egész délelőtt heverészett és csak akkor kelt fel, amikor ebédhez terítettek. Szidta az ebédet is, de végül győzött az éhsége és megevett mindent. Már azt hitte, hogy vége az ebédnek, amikor a gazdaasszony behozott három szilvás gombócot. Hát a vendég felugrott, kitépte a tányért az asszony kezéből és megette az összeeset. Na, megmérgesedett erre a gazda. Megmondta a királyfinak, hogy többé a háza táján meg ne lássa, mert ráuszítja a kutyákat.

Ment a királyfi, elért egy újabb faluba, de ott se történt semmi másként, mint az előbbiben. Ment, ment újra, faluból faluba. Sok helyre betért, de két napnál tovább sehol se maradt. Hol be se engedték, hol a kutyát is ráuszították. Volt ahol lustasága, parancsolgatása miatt üldözték el, a legtöbb helyen mégis a szilvás gombóc okozta a vesztét. Egy idő után már nem is próbálkozott. Belopakodott néha egy-egy gyümölcsösbe vagy szőlősbe, de miután egyszer jól megverték már ezeket is kerülte. Vadalmát, vadkörtét, szamócát evett. Egyszer aztán bekeveredett egy sűrű erdőbe, ahol egy gyümölcsfa nem sok, annyi se nőtt. Ez az erdő nem csak sűrű volt, hanem hatalmas is és a királyfi sehogy sem talált ki belőle. Amikor már három napja kóválygott benne, nem bírta tovább és összeesett. Ekkor észrevett egy pislákoló fényt a távolban. Nagy nehezen feltápászkodott és elindult a fény felé. Hát, az egy kis kunyhóból szűrődött kifelé. Bekopogott a királyfi. Az ajtót egy öregember nyitotta ki. Végigmérte a kopogtatót, aztán beengedte. A királyfi meg se köszönte csak leroskadt a kemencepadkára és elaludt. Az öregember pedig ápolta három héten át. Amikor már fel tudott állni, azt mondta neki az öreg:

– Ide figyelj, fiam! Sok ezzel a házzal a munka, nehezen bírom, jól jönne a segítség. Maradj itt, dolgozz, cserébe pedig lesz fedél a fejed felett és ételemet is megosztom veled.

Vonakodott a királyfi, de végül beleegyezett. Gondolta, legalább nem kell vándorolnia. Először csak épp annyit dolgozott, amennyit kellett, vagy annyit se, de szép lassan ráállt a keze a munkára. Meg aztán az öreget is megkedvelte, igyekezett ott segíteni neki, ahol csak tudott. Egy idő után már mindent ő csinált a ház körül. Amilyen lustán, önzőn érkezett, olyan szorgalmas, jószívű legény vált belőle. A szilvás gombóc miatt sem került bajba, mert olyan szegények voltak, hogy néha száraz kenyér is alig került az asztalra, nemhogy szilvás gombóc.

Telt, múlt az idő, egyszer csak küldönc érkezett és hozta a hírt, hogy az öregkirály meghalt, gyászt kell viselni. Elszomorodott az öregember, mert fiatal korában szolgált katonaként a király udvarában és igencsak kedvelte a királyt. Elszomorodott a királyfi is, mert mégiscsak édesapjáról volt szó. Egy gondolat azonban szöget ütött a fejébe.

– Mi lesz az országgal? A királynak nincs örököse, mert úgy hallottam, hogy világgá zavarta egy szem fiát.

– A király örökösének a főtanácsadóját nevezte ki – mondta a követ, majd bizalmasan közelebb hajolva súgta – De jobban is járunk így, mert az a királyfi igencsak semmire kellő egy fiú volt. Pusztulásba, vinné az országot.

Elvörösödött a királyfi, lehajtotta a fejét. Hát róla valóban így gondolkodnak? Mire felnézett, a követet elnyelte az erdő.

A főtanácsadót megkoronázták, de abban nem lett sok köszönet. A népre sosem látott mennyiségű adót vetett ki, aki ellenállt vagy nem tudta befizetni, azt börtönbe vettette. A szomszéd országoknak hadat üzent, de mivel a tapasztalt vezetőket saját rokonaira és talpnyalóira cserélte le, sorban vesztették el a területeket. A király pedig ezzel mit sem törődve vigadozott. A palotában éjjel-nappal állt a dínom-dánom.

Egyszer csak a királyfi megelégelte a dolgot. Ez az új király tönkre teszi az országot, elpusztítja a népet!  Ha ő nem is lehet király, legalább valaki olyan legyen, aki az országnak nem árt, hanem használ. Így szólt hát az öregemberhez:

– Öregapám, én most elmegyek és a királyi városig meg sem állok. Teszek valamit, mert maholnap, oda az egész ország.

– Mit tudnál te tenni, édes fiam?

– Igenis, sokat öregapám! – azzal a királyfi útnak indult.

Oda is ért hét nap múlva a fővárosba. Ott álruhában jelentkezett a palotába szolgának. Felvették és mivel jól végezte a dolgát egy idő után már megbíztak benne, mertek előtte beszélni. Ekkor sikerült kipuhatolnia, hogy az apja végrendeletében az állt, hogy ha fia előkerülne, akkor őt koronázzák meg. Azonban felfedezte azt is, hogy a főtanácsos már igen megszerette a hatalmat, nem akarna lemondani róla. Amint meglátná, bevetné a legsötétebb tömlöcbe. Viszont azt is megtudta, hogy sok uraság, fő udvari személy támogatná őt, ha visszatérne. Mikor már alaposan körbe szimatolt és úgy gondolta, mindent tud, elhatározta, hogy egy udvari lakomán fog megjelenni. Ott sokan látnák, így a király se tudna mit csinálni. Elérkezett a nap. Sötét köpenyt vett fel és megjelent a lakomán. Mikor már javában folyt a beszélgetés felállt és hátrahúzta a csuklyáját. A teremben síri csönd lett.

– Urak! Eljöttem, hogy elfoglaljam méltó helyemet a trónon! Tudom, mi állt atyám végrendeletében, így hát ne is tiltakozzanak! Kérem, uram adja át a koronát! – fordult a főtanácsosból lett királyhoz.

Hanem, annak eszébe se jutott teljesíteni a kérést!

– Jó urak! Lehet, hogy én sem vagyok a legjobb király, de nézzétek meg őt! Mit nyernétek vele? Ismerjük, tudjuk milyen a természete. Mind emlékszünk még, pofonjaira, rúgásaira, na és persze arra a lakomára, ami miatt végül az apja elzavarta.

Morajlás futott át a termen, többen bólogattak. A királyfi elvörösödött, de felemelte a fejét és zengő hangon így szólt:

– Itt, az összes főúr előtt bejelentem: megjavultam. Amiket tettem sajnálom. Ígérem, hogy jó király leszek!

Újabb morajlás. A főtanácsos-király már épp újra szólásra nyitotta a száját, amikor kivágódott a terem ajtaja és belépett a hoppmester.

– Érkezik a desszert!

Kukták özönlöttek be, mind nagy tálakat cipelve. A menet végén megjelent a szakácsné, a királyfi legnagyobb rémületére egy nagy tál szilvás gombócot cipelve. Az ifjú egy pillanatig hatalmas késztetést érzett, hogy rávesse magát és befalja az összes gombócot. Viszont tudta, ha így tesz, az urak a főtanácsos mellett döntenek majd és akkor vége az országnak. Hatalmas erővel és önuralommal sikerült türtőztetnie magát. A kukták lepakolták a tálakat és elvonultak. A királyfi úgy látta, mintha elmenőben a szakácsné rákacsintott volna. Miután a terem elcsendesedett, a legidősebb főúr emelkedett szólásra.

– Én azt mondom, tegyünk egy próbát a királyfival!

A többi uraság helyeselt. A főtanácsos másnap elhagyta a fővárost és egy rokonához utazott, aki a hadsereget vezette. Másnap a teljes had a főtanácsossal az élén az ifjú király ellen vonult. Azonban a katonák megtagadták a parancsot és nem voltak hajlandóak megostromolni a királyi várost.

Ha ellenszegültek, hát jól tették, mert a királyfiból jó uralkodó vált. A régi, tapasztalt vezetőket visszahelyezte helyükre, így a háború állása megfordult. Sorban foglalták vissza az elveszetett területeket. Az ifjú király azzal is kivívta a népe megbecsülését, hogy az első sorban harcolt. Mikor az ellenséget kiszorították az országból, nem folytatta a csatározást, hanem békét kötött. A hatalmas adókat eltörölte, az ártatlan embereket kiengedte a börtönből. Az öregembert odahozatta magához a palotába és úri módon tartotta. Három év múlva pedig elvette az egyik szomszéd király gyönyörű leányát és boldogan éltek, míg meg nem haltak.