Barion Pixel

Samu, a kis felfedező


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Samu, a kis felfedező
 
Valahol a föld alatt, olyan mélyen, hogy oda már ember le nem hatolhat, van egy különleges birodalom. Itt élnek a manók. Kőbe vájt üregekben laknak és többnyire kőfejtéssel foglalkoznak, hiszen a birodalmat folyton bővíteni és ja...

Kép forrása: saját kép

Samu, a kis felfedező

 

Valahol a föld alatt, olyan mélyen, hogy oda már ember le nem hatolhat, van egy különleges birodalom. Itt élnek a manók. Kőbe vájt üregekben laknak és többnyire kőfejtéssel foglalkoznak, hiszen a birodalmat folyton bővíteni és javítani kell. Az egész manótársadalom egy nagy család, amely esténként összegyűlik egy közös üregben, ami leginkább egy hatalmas nappalira emlékeztet. A férfiak megbeszélik a terveiket, a nők kézimunkáznak és pletykálkodnak, az idősebb manógyerekek leckét írnak, beszélgetnek vagy a felnőtteket hallgatják, az öregmanók pedig meséket mondanak a kicsiknek, akik szájtátva hallgatják azokat. Legjobban mindig az a mese nyűgözi le őket, ami egy furcsa helyről, a Fenti Világról szól. Ennek a világnak kék színű búra a teteje és selymes, zöld szőnyeg fedi az alját. Néhol hullámzó kékségek folynak benne és különös lények élnek ott. Az összes lény közül a legfurcsább az ember, aki az öregek szerint hatalmas és megdöbbentő dolgokat is meg tud tenni. A kék hullámzók, a növények és a lények mind-mind engedelmeskednek az akaratának. A Fenti Világ meséje legjobban egy Samu nevű kismanót ragadott magával. Mindig arról álmodott, hogy talál egy titkos utat és feljut oda. Csak ne lenne olyan hideg! Az öregek azt mondták, hogy a hőmérséklet annyira alacsony, hogy még a manók rendkívüli tűrőképességével is csak három napig lehet kibírni.

Most is épp arra gondolt, hogy milyen lenne abban a gyönyörű, színes világban élni, amikor nővére lépett mellé.

– Ugye nem hiszed el ezt a dajkamesét? A Fenti Világot még senki sem látta. Becsapás az egész.

Az egyik öregmanó meghallotta, hogy mit mond és így szólt:

– Egyvalaki azért mégis feljutott a Fenti Világba. Sőt, talán többen is a Régen Éltek közül, akikről mi nem tudunk.

– Ki jutott fel? – kérdezte Samu izgatottan.

– A Legöregebb manó.

Samu kérdőn csillogó szemmel nézett az öregmanóra. Ezt a történetet még sohasem hallotta. A Legöregebb manó olyan idős volt, hogy az igazi nevét már senki sem tudta és nem is látta őt nagyon régóta senki sem. Visszavonulva élt a házában. Egyesek szerint valami furcsa betegsége volt. Az öregmanó megértette Samu pillantását és belekezdett a történetbe.

– A Legöregebb manó, aki akkor még persze nem a Legöregebb manó volt, talált egy járatot, ami egyenesen a Fenti Világba vezetett. Habár a Fenti Világ nagyon messze van, azon a járaton mégis alig egy nap alatt fel lehetett érni. A Legöregebb manó el is jutott a Fenti Világba, de eltörte a lábát és nem tudott visszatérni. Egy barátja véletlenül talált rá egy térképre, amin bejelölte az alagutat. Egy kereső osztag utána ment és éppen időben hozták vissza. Túlélte a kalandot, de egy furcsa betegség kezdte kínozni, amivel nem tudtak mit kezdeni. Egyre csendesebb és visszahúzódóbb lett és már vagy négy évtizede nem is látta senki.

– Milyen betegsége volt? – kérdezte Samu

– Nem tudom, senki sem tudja pontosan. Az biztos csak, hogy nem lehetett meggyógyítani. Persze akkor még kórház sem volt. 

Samu csendesen emésztette magában a hallottakat. Végül a nővére szólalt meg.

– A Fenti Világ akkor is csak buta mese.

– De Mimi! Te is hallottad, hogy a Legöregebb manó látta! – tiltakozott Samu.

– Hát, lehet, hogy látott valamit, de az biztosan nem a Fenti Világ volt. Már csak ő él abból az időből. Szerintem hazudott – vont vállat Mimi és odébb állt.

Az öregmanó valami olyasmit dünnyögött, hogy régebben jobban tisztelték az időseket, főleg a Legöregebb manót és, hogy romlik a világ, aztán odasétált a többi öregmanóhoz, akik közben belekezdtek egy új történetbe. Samu csendesen egy sarokba húzódott. Ő egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a történet igaz. Csak tudná, hogy hol az a járat! Habár Samu kicsi volt még, elég jól ismerte a várost és végül arra a következtetésre jutott, hogy a Fenti Világba vezető út biztos egy régi folyosóról nyílik. Ezeket az omladozó járatokat már senki sem használta és a manószülők mindig figyelmeztették a gyermekeiket, hogy kerüljék el őket. Túl veszélyesek.

Samu fejében megszületett a terv. Ráveszi apukáját, hogy keressék meg együtt a Fenti Világba vezető járatot, aztán még pár manóval felmennek és bebizonyítják, hogy létezik a Fenti Világ. Teljesen beleélte magát ebbe. Amikor hazaértek lelkesen mesélte el a tervét apukájának, aki azonban csak mosolygott rajta.

– Samu! A Fenti Világ csak mese! De ha akarod, holnap elmegyünk sétálni.

– A régi részbe? – nézett rá Samu reménykedve.

– Nem az túl veszélyes. De bárhova máshova mehetünk. Most viszont irány az ágyba te kis felfedező! – nyomott barackot nevetve Samu fejére.

Samu szomorúan kullogott a gyerekszobába. Hát még Apa sem hisz neki?

– Na, mi van kis felfedező? Apuci nem visz el egy kitalált világba? – vihogott Mimi, aki ezek szerint hallotta a beszélgetést.

Samu ránézett.

– Nem kitalált!

– Dehogynem! Az ilyen mesékben csak a babák hisznek. Meg az olyan lüke, hiszékeny kicsik, mint te – nevetett Mimi és eloltotta a villanyt.

Samu eltapogatózott az ágyáig és lefeküdt. Elgondolkodva bámulta a mennyezetet. Apa nem hisz neki, valószínűleg Anya se, Mimi pedig még ki is nevette. Csak az öregek hisznek a Fenti Világban, de ők azt mondják, veszélyes. Samu nagy elhatározásra jutott. Ha senki sem hisz neki és senki sem támogatja, nekivág egyedül. Holnap úgyis hétvége. Olyankor egyedül szokott sétálni a környéken. Majd eloson a régi részbe és körbenéz, ha pedig megtalálja a Fenti Világba vezető alagutat, akkor el is indul rajta. Mire feltűnik valakinek, hogy eltűnt, már messze jár, mire pedig rájönnek, hogy hol keressék, addigra vissza is tér valami bizonyítékkal. Az oldalára fordult és szinte azonnal elaludt. Végül is egy ilyen kaland előtt nem árt a pihenés.

Másnap izgatottan ébredt. Gyorsan megreggelizett, meghallgatta édesanyja szokásos intelmeit, megmondta apukájának, hogy mégis egyedül megy sétálni és már rohant is. Amikor elérte a régi alagutak bejáratát lassított. Körülnézett, de senki sem figyelt rá. Óvatosan besurrant. Az alagútban félhomály volt. A szíve a torkában dobogott, miközben egyre beljebb merészkedett.

– Talán jobb lenne visszafordulni – futott át a fején, de aztán összeszorította a száját és tovább ment – Csak azért sem fog megijedni!

A régi lakások között egyszer csak észrevett a falban egy fülkét. Nem volt nagy, épp csak akkora, hogy egy felnőtt manó belefért. Samu úgy döntött, hogy megnézi. Belépett a fülkébe és elakadt a lélegzete. Megtalálta! A fülkének nem volt teteje, egyenes járat vezetett belőle fölfelé. Samunak kétsége sem volt a felől, hogy a Fenti Világba. Azonban, hogy mászik fel ő ezen a teljesen függőleges járaton? Mintha csak a kérdésére akarna válaszolni furcsa huzat érkezett és a járat beszippantotta. Samu úgy érezte, hogy kettészakad. Megpróbált kiszabadulni az őt felfelé húzó erő rabságából, de nem sikerült. A sebesség elképesztő volt és a fájdalom egyre nőtt. Elakadt a lélegzete. Úgy érezte, hogy már egy örökkévalóság óta tart a felfelé út. A tudata egyre tompult, végül elvesztette az eszméletét. Arra tért magához, hogy abba maradt az őrült száguldás. Kinyitotta a szemét. Minden sötét volt, de még így is ki tudta venni a tőle nem messze tátongó lyukat. Felállt és elindult. A lehető legmesszebb akart kerülni a lyuktól. Azonban összerogyott és újra elvesztette az eszméletét. Amikor másodjára is magához tért már világos volt és a nap magasan állt az égen. Samu ámulva nézett körül. Egy bokor alatt feküdt, ami zöld sátorként borult fölé. Óvatosan felállt, még mindene fájt, de a lába már nem csuklott össze alatta. Kisétált a bokor alól és körülnézett. Furcsa zúgás ütötte meg a fülét. Elindult a hang irányába. Nem sokára egy magas kőhalomhoz ért, felmászott rá és körbenézett. A kőkupac másik oldalán patak folydogált, az adta ki a zúgó hangot. Arra, amerről jött rengeteg bokor volt, mögöttük pedig pár fa állt. A patakon túl hatalmas mező terült el. Fölötte kéken ragyogott az ég. Szellő fújt végig mezőn és Samu ámulva nézte, ahogy zöld fűszálak egy irányba hajlanak. Aztán elérte őt is a szellő és megborzongott. A nagy izgalomban fel sem tűnt neki a hideg, de most vacogni kezdett. Gyorsan lemászott a kőrakásról és vissza ment a bokrok közé. Amikor végre szélmentes helyre ért, elgondolkozott. Most végül is már haza is mehetne. Azonban a kíváncsiságát még nem sikerült teljesen kielégítenie, embert is akart látni. Végül úgy döntött, hogy megnézi, mi van a facsoport másik oldalán. Lassan sétált miközben ámulva nézte a zöld lombsátoron átszitáló napfényt és gyönyörködve hallgatta az énekes madarak csivitelését. A szeme boldogan csillogott. Ha majd ezt otthon elmeséli! Na, majd akkor mondja a Mimi, hogy lüke és hiszékeny! Odaért a facsoport másik oldalára. Itt is zöld fűtenger hullámzott, de azon túl Samu észrevett valamit, amitől elakadt a lélegzete. A rét közepén egy emberlak állt, Samu óvatosan elindult felé. A fű teljesen ellepte és csak reménykedni tudott, hogy jó irányba megy. Aztán hirtelen kiért a fűből és tátva maradt a szája. Ott állt nem sokkal a ház előtt, ami hatalmasnak tűnt. Igazából a ház nem volt nagy, olyan nyári lak féle lehetett. Vakítóan fehér volt, piros ablakkeretekkel és piros ajtóval. Előtte földesút húzódott a mező két vége felé. Samu körülnézett, de nem látott senkit. Átsétált az úton és átbújt a kapu alatt. Odaállt az ajtó elé és csak nézte. A kíváncsisága hirtelen elpárolgott és a szívét összeszorította a félelem. Szóval itt lakik az ember. Samu nagyot nyelt és elhátrált az ajtótól. Talán előbb megnézi a kertet. Lehet, hogy az ember majd kijön és neki be se kell mennie. Elindult, minden neszre felkapta a fejét, fülelt, azonban csak a madarak énekeltek és a patak csobogott a távolban. Egyszer csak egy virágágyáshoz ért. Mennyi szín egy helyen! Megigézve bámulta a virágokat. Teljesen megfeledkezett, arról, hogy hol is van. Nem hallotta meg a közeledő lépéseket, csak akkor, amikor azok már egészen közel értek. Megpördült és megdermedt a rémülettől. Egy ember állt mögötte. Hatalmas volt, két lenszőke hajfonat verdeste a vállát, búzavirágkék szemét nagyra nyitotta és egyenesen ránézett. Aztán hirtelen leguggolt és megragadta. Samu hiába próbált szabadulni. Vajon mit fog csinálni vele?

Igazából az ember még csak gyerek volt. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Samu, talán egy-két évvel idősebb. Az apukájával jött nyárra a kis házba, de most egyedül volt. Az apjának dolgoznia kellett. Talán nem is volt baj. Az apukája természettudós volt, folyton az evolúcióról áradozott és elítélt minden tündérmesét, mert szerinte azok csak butaságokkal tömték tele a gyerekek fejét. A lányának se olvasott soha. Illetve olvasott. Biológia könyveket. A kislány inkább lemondott az esti meséről, minthogy ezeket hallgassa. Mennyire más volt minden, amikor még élt a Mamája! Ő hitt a mesékben és titokban mindig megbeszélték a tündérekről, törpékről, sárkányokról és manókról alkotott nézeteiket. De a Mamája már egy éve nem élt és a Papa, aki addig mindig elnézően mosolygott, amikor ezek szóba kerültek, most megtiltotta a lányának, hogy akárcsak a nevüket is kiejtse. De most talált egy manót! Egy igazi manót! Végre lesz egy igazi, különleges játszótársa. A szeme izgatottan csillogott, miközben beszaladt a házba. Csak egy pillanatra sötétült el a pillantása. A Mamájának már nem mutathatja meg.

Beértek a házba és Samu biztosra vette, hogy szörnyű sors vár rá, ezért nagyon meglepődött, amikor az ember letetette egy asztalra. Most elmenekülhetnék, futott át a fején és már felkészült rá, hogy elrohanjon, amikor a lány megszólalt. – Szia. Az én nevem Lola. Téged hogy hívnak?

Vajon mit mond, kérdezte magában Samu. A kislányra nézett, a szeme mintha szomorú lenne. Talán nem is olyan gonosz? Óvatosan megrázta a fejét. Nem értem-mondta a mozdulat. A kislány megértette. Magára mutatott.

– Lola – mondta lassan.

Samu bólintott, majd ő is magára bökött.

– Samu.

A kislány félénken elmosolyodott. Samu felé nyújtotta a kezét.

– Örvendek Samu.

A kismanó félszegen megfogta a kezét. Kezet ráztak.

– Most már a barátom vagy? – kérdezte Lola.

Samu ránézett. Nem értem-rázta meg újra a fejét. Lola kicsit elszontyolodott, de végül oda nyújtotta a tenyerét. Samu rámászott. A kislány felvitte a tetőtérben lévő kicsi szobácskájába és megmutatta a játékait. Samu mindegyiket figyelmesen megnézte, majd kiválasztott egyet. Nagyon jól eljátszottak és, habár Samu nem értette Lola kérdését a konyhában, mindketten úgy érzeték, hogy összebarátkoztak. A hangulat tökéletes volt, csak Samu borzongott meg néha az egyre elviselhetetlenebbé váló hidegtől.

Észre se vették, hogy már besötétedett. Az ajtó váratlanul megnyikordult és Lola meg Samu ijedten rezzentek össze. Lola apukája állt az ajtóban. Rögtön kiszúrta a dermedten álló Samut.

– Honnan van ez az új baba? – kérdezte szigorúan.

– Találtam – hebegte Lola.

Az apukája láthatóan megenyhült.

– Jól van – mondta, aztán a lányára mosolygott – Legyen esti mese? Találtam egy új könyvet. Nagyon érdekes. A Földünk élővilágának történetét mutatja be, a kezdetektől a napjainkig.

Lola nagyot nyelt.

– Bocsi Apu. Ma valahogy nincs kedvem mesét hallgatni.

Az apja válltat vont és kiment a szobából. Milyen fura mostanában a lánya. Régen mindig esti meséért könyörgött, most meg… De végül is mindegy. Az ő baja, ha nem akarja, hogy felolvassa neki ezt a nagyszerű könyvet.

– Ezt megúsztuk – súgta Lola Samunak, miután az apukája mögött becsukódott az ajtó.

Aznap már nem játszottak többet. Lola puha rongyokból kényelmes fekhelyet készített a manófiúnak és lefeküdtek aludni. Samu magára húzta a takarót, de még így is reszketett a hidegtől. Holnap mindenképen haza kell mennie. De hogyan mondja meg Lolának? Mert az azért mégsem járja, hogy csak úgy felszívódjon. Majd csak lesz valahogy gondolta mielőtt mély, álomtalan álomba zuhant.

Másnap reggel Lola izgatottan nézett körül a szobában. Igazából egy kicsit félt, hogy mit fog látni. Mi van, ha csak álmodta a tegnapi találkozást? De a kicsi ágy ott volt, ahová rakta és Samu békésen aludt benne. Negyedóra múlva a manófiú nagyot ásított és nyújtózkodni kezdett. Lola odaguggolt mellé, a tenyerébe vette és az ágyhoz cipelte.

– Nézd mit rajzoltam – mondta miközben rajzfüzetére mutatott.

Samu illedelmesen megszemlélte a rajzot és bólintott. Tényleg szép volt. Egy kislányt ábrázolt és mellette egy sokkal kisebb kisfiút. Lola átnyújtott Samunak egy pici papírdarabot, ami éppen belefért a manófiú tenyerébe. Ugyanaz volt rajta, mint a rajzfüzetben, csak sokkal kisebben. Samu Lolára mosolygott és zsebre tette a rajzot. Aztán az egyik ceruza felé bökött. Lola oda adta neki, azonban hiába erőlködött, nem bírta el. A ceruza nagyobb volt, mint ő maga. Lola elvette tőle a ceruzát, kitörte a hegyét és ezt adta Samunak. Ezt már elbírta. Samu a lap közepére állt és rajzolni kezdett. A lap egyik végébe egy várost rajzolt, ami tele volt emberekkel, a másik végébe pedig egy házat, ami kísértetiesen hasonlított Loláék nyári házára. A ház kertjébe egy kislány került, aki sokkal nagyobb volt a városban látható embereknél. A lány mellé egy icipici kisfiút rajzolt. Aztán a kisfiúból húzott egy nyilat a nyüzsgő város felé. Samu Lolára nézett. Látta, hogy a kislány megértette a rajzot.

– El akarsz menni?

Samu megértette a kérdést és bólintott. Lola érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Máris elmegy a barátja

– Nem akarom, hogy elmenj – nézett rá komolyan.

Hirtelen kivágódott az ajtó és az apukája rontott be rajta.

– Lola, van számodra egy meglepetésem! Szereztem két jegyet egy előadásra, amit egy neves egyetemi professzor tart. Igazán érdekes lesz. Utána pedig, ha lesz időnk, elmegyünk a Növénytani Múzeumba is. Öltözz gyorsan! Nem szeretnék elkésni! – azzal Lola apukája kirobogott az ajtón.

Lola szomorúan nézett Samura.

– Bocsáss meg. Muszáj elmennem.

Lola sóhajtva ment át a fürdőbe átöltözni. Samu elmegy és ráadásul még egy unalmas előadást is végig kell hallgatnia. Hát van igazság az életben?

Amint a kocsi zaja elhalkult, Samu elindult. Könnyen megtalálta a bejárati ajtót. Azonban volt egy kis probléma. Lola apukája gondosan kulcsra zárta az ajtót, de ha nem zárta volna be, Samu akkor sem érte volna fel a kilincset. Jobb ötlet híján körbejárt a házban, de nem sikerült más kijáratot találnia. Visszabaktatott az ajtóhoz. Hirtelen éles fájdalom hasított belé. Összeesett. Az oldalához kapott és a szeme nagyra nyílt a borzalomtól. A keze, ami amúgy olyan volt, mintha egy egész nyáron át napozott volna, most tejfehér volt. Óvatosan felhúzta a lábát és összekuporodott az ajtó előtt. Az oldalát hasogató fájdalom elmúlt, de a levegővétel kezdett nehézzé válni. Samu hirtelen rádöbbent: sürgősen haza kell jutnia a saját világába, vagy különben jobb bele sem gondolni, hogy mi történik vele.

Samu apukája gondterhelten ráncolta a homlokát. A fia már több, mint egy napja eltűnt és a város apraja-nagyja őt kereste, sikertelenül. A manó férfi már nem bírta elviselni a nyüzsgést ezért otthagyta a keresőket. Így keveredett a régi részre. A homlokráncolásra pedig nem más adott okot, mint hogy megtalálta a fülkét, amiről eszébe jutott a kisfia terve. A fejében összeállt egy kép arról, hogy mi történhetett és ebben a hitében megerősítette a furcsa huzat is, ami elől épp csak sikerült félreugrania. Egy kis ideig még töprengett, aztán eldöntötte, hogy megosztja elképzelését a társaival.

Samu egyre kétségbeesettebben várta Lolát. A kislány csak késő este ért haza, eddigre azonban a manófiú elvesztette minden erejét. A fehérség egyre terjedt és beborította egész testét. Lola nagyon megijedt, amikor meglátta kis játszótársát. Samu erőtlen tiltakozása ellenére felcipelte a szobájába és különböző gyógyfüvekkel borogatta, gyógyteákkal itatta. Hiába. Samu nemsokára elvesztette az eszméletét. Lola könnyes szemmel, tanácstalanul állt fölötte. Ekkor apró nesz hallatszott az ajtóból. A kislány felkapta a fejét. A következő pillanatban manók masíroztak a szobába. Nagyobbak és idősebbek voltak Samunál. Amikor észrevették Lolát megdermedtek. Aztán egyikőjük észrevette a földön heverő Samut, felkiáltott és a lánnyal mit sem törődve odafutott hozzá. Karjába vette a kismanót, aztán szaladni kezdett vele társai felé. Lola halkan felkiáltott. A manóférfi megdermedt és ránézett. A szeme könnyes volt és kérlelés ült benne, mintha ezt mondaná: Kérlek, engedj el minket! A lány nem mozdult egy darabig, aztán alig láthatóan intett. A manók kisiettek a szobából. Lola még egy darabig hallani vélte apró lábaik dobogását. A manóférfiak gyorsan elérték a lyukat. Egyenként ereszkedtek le, legutoljára az a manó, aki Samut cipelte. Tudta, hogy a fiának mielőbb segítségre van szüksége és nyugtalan volt, mert azt is tudta, hogy ezt legjobb esetben is csak egy nap múlva kaphatja meg. A manók rendben hazaértek, Samut kórházba vitték. A legjobb manóorvosok vették kezelésbe, minden eredmény nélkül. Nemsokára útra kelt a pletyka: egy kismanó feljutott a Fenti Világba és olyan betegséget kapott el, amit nem tudnak gyógyítani. A hír gyorsan terjedt, eljutott a város minden zegzugába, még a város határain kívülre is. Az orvosok egyre tanácstalanabbak voltak. Már majdnem feladták, amikor nyílt a kórterem ajtaja és belépett rajta egy töpörödött, ráncos, hosszú szakállú manó. Hirtelen hatalmas csönd állt be. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte, ahogy az öreg a betegágyhoz bicegett. Ráncos kezét óvatosan Samu homlokára fektette, aztán az orvosokra nézett.

– Rakjanak tüzet – mondta rekedten.

Az orvosok azonnal engedelmeskedtek. A Legöregebb manó pedig némán figyelte a tűzrakást, csak egyszer szakította meg hallgatását harákoló köhögése. A tűz megtette a hatását. A fehérség egyre jobban visszahúzódott, Samu pedig megmozdult. Még napokba telt, mire lábra tudott állni, még tovább, amíg újra teljesen egészséges lett. Viszont szerencsére a betegség nyom nélkül eltűnt. Amikor Samu először vehetett újra részt az esti tereferén, külön kis ünnepséget rendeztek a tiszteletére.

            A manónép büszke volt kis felfedezőjére és nemzedékről nemzedékre adták tovább a történetét. Azóta sokan feljutottak a Fenti Világba. Egy azonban biztos: Ha nincs Samu, a Fenti Világ a manóknak örökre csak egy különös legenda maradt volna.

Anna, amatőr

Ezt a mesét írta: Anna amatőr

Annának hívnak és óvodás korom óta írok meséket és verseket.


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások