A színek palotája

A színek palotája.

      Messze, messze a hatalmas, hófödte hegyek között volt egy gyönyörű üvegpalota. Ebben a palotában éldegélt a Piros, a Sárga, a Kék, a Fehér meg a Fekete. Boldogan élhettek volna, ha a mindennapjaikat nem árnyékolja be a folytonos vita, veszekedés. Mindig azon perlekedtek, hogy a Világ számára melyikük a legfontosabb. Csengett-bongott az üvegpalota a folytonos kiabálástól. Csak a Fekete ült csendben, szomorúan. 

       Egyszer azonban a szokottnál is hatalmasabbat zendült az üvegfal. Fény árasztotta el a báltermet, majd apró csillagokká szelídült, és a terem közepén egy aranyhajú tündér jelent meg. Ruhája olyan színekben tündökölt, amelyeket a színek még sohasem láttak, mégis ismerősnek tűntek. A tündér intett a varázspálcájával, és arra kérte a színeket, meséljék el szépen egymás után, miért tartják magukat a legfontosabbnak a Világon. 

  A Piros meséje: 

 Megfestem a cseresznyét, a meggyet, a málnát. 
Befestem a pipacsot, mezők szép virágát. 
Hideg őszi alkonyon pirítom az eget. 
Forró kályhának ölén Én adok meleget. 

 A Kék meséje: 

Kék színű a folyó, a tenger, a patak, 
Kék habok közt csendben hajók ringanak. 
És amikor kékre megfestem az eget, 
kismadár dalolja: Itt van a Kikelet! 

 A Fehér meséje: 

 Hóval borítom be a nyugvó Világot. 
Konyhában a rostán lisztet szitálok. 
Fehér vitorlákkal hasítom a szelet. 
Szelíd bárányfelhők dicsérnek engemet. 
Tisztaságom láttán kinyílik a Világ. 
Az én színemet hordja sokezernyi virág. 

 A Sárga meséje: 

 Megfestem a pitypang sárga bóbitáját, 
ki májusnak idején nyitja ki virágát. 
Megölelem én a sárga kiscsibéket, 
minden csöppnyi kacsát a tóig elkísérek. 
Napból szövök fátylat az ébredő tájra, 
Mézzel mosolyt csalok gyermekek arcára. 

 Végül a Tündér a Feketét hívta. Szegény lehajtott fejjel, szomorúan lépett elé és csak ennyit mondott:  

– Én nem érek sokat. Csak bánatot, szomorúságot szórok szét a Világon. Ha az én ruhámat öltik magukra az emberek, látom, hogy sokat sírnak. 

A Tündér szelíden megsimogatta a Fekete fejét, majd így szólt:  

– Látom, rajtad kell legelőször segítenem. Kérlek, nézz a földre és válaszolj! Milyennek látod a frissen felszántott harasztot?

– Feketének – válaszolt a Fekete. 

A Tündér folytatta:  

– A haraszt életet dajkál, sok-sok apró magocskát véd mindaddig, amíg nem válnak elég erőssé ahhoz, hogy szárba szökjenek. Most pedig hajolj meg, kérd fel a Sárgát, és járjatok el együtt egy igazi, vad csárdást! 

A két szín csodálkozva fogta meg egymás kezét, de alig értek egymáshoz félelmetes erő kerítette őket hatalmába. A szél vadul fújni kezdett. A fekete felhők között sárga villámok cikáztak. A Fekete és a Sárga egyre vadabbul járták táncukat mindaddig, míg a lábuk nyomán nagy cseppekben eleredt az eső. Miután megitatták a szomjas földet, a Tündér intett a varázspálcájával, és a két szín elengedte egymást. 

– Most pedig, kedves Feketém – mondta a Tündér –, öleld át szelíden Kék testvérkédet, szökjetek fel együtt az égre! Húzzatok rá sötétkék bársonyt, hogy az emberek álma lágy és nyugodt legyen! Ha ezt teszitek, a csillagok is fényesebben ragyognak. 

Az éjszaka elmúltával a Tündér magához szólította a Pirosat, a Sárgát és a Feketét.  

– Fessétek meg együtt a fák kérgét, a diót, a gesztenyét! Ne feledkezzetek meg a medve bundájáról sem! – A három testvér lába nyomán pedig megszületett a Barna. 

Miközben a Piros, a Sárga és a Fekete küldetését végezte, a Tündér megbízta a Kéket és a Sárgát, hogy új színt teremtsenek, a Zöldet. A Tündér ezzel a varázsigével küldte útjukra Őket:

Zöldre festjük mezők füvét, 
Erdők ágát, levél szárát. 
Tó tükrében békalencsét, 
Sáska hátát, gyík palástját. 

 Mikor a színek visszatértek az üvegpalotába, a Tündér még mindig tartogatott feladatot számukra. A Piros és a Sárga megfestette a narancsszínű lángnyelveket és a hamvas rózsabarack héját.  

 A Kék és a Piros megalkották a Lilát, miközben a Tündér ezzel a varázsigével indította őket útjukra: 

Megérintjük csendesen az orgona fürtjét, 
venyigéjén érleljük szőlő édes nedvét. 
Szilvának lágy kabátot terítünk hátára, 
cseppnyi ibolyát teszünk bokrok hűs aljára. 

 A Fehér és Fekete sűrű hófelhőket festett fel az égre, és a gyerekek nagy örömére hullani kezdett a hó. A tél végeztével pedig a Fehér és a Piros megfestették néhány fa és bokor virágát. Lábuk nyomán létrejött a Rózsaszín.  

        Immár a színek megtanulták azokat az árnyalatokat, melyek a Tündér ruháját díszítették. A Tündér pedig küldetése végeztével elbúcsúzott tőlük. A színek köszönetképpen szivárványt festettek az égre. Soha nem vitatkoztak ezután, mert megértették, hogy csak együtt képesek gyönyörűvé varázsolni a Világot.