A varázserejű kiscipők

A varázserejű kiscipők.

     Egyszer volt, hol nem volt, a Tündérek Taván is túl, de még talán a Csengő-Bengő Aranyerdőn is túl, élt egyszer egy kisleány. Hosszú szőke haja, és olyan kék szeme volt, mint a búzavirágnak. Szép haját fonásban hordta, s a fonat végén egy pántlika díszelgett. 

     Egyik nap ez a kisleány, aki már nem is volt olyan kicsi, hisz már eladó sorba került, mit gondolt, mit sem, kitalálta, hogy elmegy a suszterhez, és csináltat magának egy pár szép, új táncos cipellőt. Amikor odaért köszönt a suszternek és elmondta mi járatban van ott. 

No várjál itt Piri – ugyanis így hívták a kislányt – hátul hagytam a szemüvegem, mindjárt jövök – mondta az idős suszter.

Piri igencsak kíváncsi természet volt, s ameddig várta a mestert, körbenézett annak műhelyében. Egyszer csak megakadt a szeme három pár iciri-piciri kiscipőn. Ezek olyan kicsik voltak, hogy nem tudta eltalálni ki hordhat ekkorka cipőcskét. Neki bizony csak a kisujjára lenne jó. Addig-addig gondolkodott, mígnem elkacagta magát.

Ez a suszter biztos megbolondult, hogy ilyen kicsi cipőket csinál. Hát nincs egy élőlény sem, akire ezek jók lennének. – mondta Piri hangosan.

Ezt azonban hallotta Pöttöm Pityke, a tündérek hírnőke, aki a falióra mögött volt megbújva, s egy kis varázst szórt a lányra csúfondározása miatt, aki ettől álomba szenderült és pöttöm méretűre zsugorodott.

Amikor felébredt Piri és kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy még mindig álmodik. Minden olyan nagy volt. A székek, az asztal, a cipők. Megdörzsölte hát kettő szemét, de rájött, hogy ez biza nem álom. Egyedül az a három pár kiscipő volt olyan méretű, mint ő. És lássunk csudát, úgy állt mindegyik a lábán, mintha ráöntötték volna. Fogta hát a három cipellőt, és kibújt velük az egérlyukon. Az ám, de nini! Az utcán egy macska utána iramodott, mert azt hitte, hogy egy kisegér. Panna nem tudta mitévő legyen. Levette gyorsan rongyos cipőjét, s helyette felvette az egyik pár kiscipőt. Elkezdett szaladni a macska elől és azt vette észre, hogy hirtelen a város szélinél jár. Tudni illik ugyanis, hogy mind három kiscipőnek valami varázsereje volt. Az egyikben olyan sebesen lehetett szaladni, mint a szélvész. A másikban, olyan halkan és nyomtalanul lehetett osonni, mint a róka. A harmadikban pedig olyan szépen lehetett táncolni, hogy még a tündérek se táncolnak olyan szépen.

Piri ment, ment, mendegélt, egészen addig amíg be nem esteledett. Akkor lekuporodott egy csipkebogyó bokor tövében, és sírdogálni kezdett, hogy biza, már most örökre pöttöm méretű marad. Ezt meghallotta azonban a Bölcs Bagoly, leszállt a leány mellé, és ezt mondta:

Egyet se félj te Pöttöm Piri! Ülj fel a szárnyamra, és elviszlek az állatok királyához.

Amikor megérkeztek, épp egy éjszakai futóverseny közepébe csöppentek. Azt mondta az oroszlán:

No Piri, ha legyőződ a leggyorsabban futó állatot az országomban, akkor bizony segítek neked.

Nem is kellett több a kisleánynak, felvette hát a varázscipőjét, és mire a gepárd kettőt pislogott, Piri már a célhoz is ért. 

Ekkor így szólt a király: 

Látom, Pöttöm létedre igencsak gyors és derék vagy, ezért állom a szavam. Én visszavarázsolni ugyan nem tudlak, de azt tudom, hogy ki segíthet neked. Fönt, a Felhők Országában lakik a Napkirályfi. Azt mondják, hogy nagy ereje van neki, mert ő dönti el mikor essen az eső, és mikor legyen világos.

Piri megköszönte a tanácsot, és a Bölcs Bagollyal elindultak a felhők fölé. Hajnal hasadtára meg is érkeztek egy kapu elé, amelyen ez a felirat állt:

„Ide csak az juthat be, kinek lépteinek se nyoma nem látszik, se kopogása nem hallatszik.”

Felhúzta hát Piri a második kiscipőt és megindult egyenest a kapu felé, az pedig nini! Abban a minutumban sűrű köddé vált. Nem látott Piri semmit, csak ment, ment kinyújtott kézzel tapogatódzva, mígnem egyszer csak hatalmas fényesség vakította el.

Hát Te mi járatban itt, amerre még a madarak is ritkán járnak? – kérdezte a Napkirályfi.

Piri neki is elpanaszolta búját, baját, hogy milyen szép magas leányka volt, de sajnos a Napkirályfi sem tudott rajta segíteni. Azt tanácsolta neki a második kiscipőért cserébe, hogy menjen el az Üveghegyen túl a szép Tündérország királynőjéhez, és az majd biztos tud segíteni. Piri így is tett. A hűséges Bagollyal nekivágtak a hatalmas Üveghegynek, és olyan déltáj körül oda is értek a tündérek birodalmába. Piri soha életében nem látott még ilyen gyönyörű helyet. Mindenhol virágok, gyümölcsöt termő fák sokasága, patakok, csodálatos muzsika, és tündérpor illata szállt a levegőben. Tátva maradt a kislány szája. Aztán hirtelen odaröppent hozzá egy lila ruhás vidám tündér, akit Szellikének hívtak. Szellike elmesélte neki, hogy a tündérkirálynő ma annak teljesíti egy kívánságát, aki a legszebben tud táncolni az egész birodalomban. Gondolkozott Piri, majd felvette a harmadik kiscipőt és felment a szebbnél – szebb virágokkal díszített színpadra, a tündéri muzsika pedig újra felzendült. No lám csak! A kis cipők maguktól elkezdtek táncolni. De úgy képzeljétek el, hogy ilyen varázslatos táncot még nem láttatok. A tündérkirálynő leszállt trónusáról, és ezt mondta:

Egy életem, egy halálom, de én még ilyen gyönyörű táncot nem láttam. Mit kívánsz hát te Pöttöm Piri?

A kisleány egészen eddig újra magas szeretett volna lenni, de most mégis ezt mondta:

Én biza nem szeretnék egyebet, csak hadd maradjak a Bölcs Bagollyal együtt veletek Tündérországban!

     A királynő nem ellenkezett. Adott Pirinek egy virágmagot, amelyet, ha elültet, egy gyönyörűszép virágos házikó nő a helyébe. Pöttöm Piri még bizony ma is ebben a virágos házikóban él a Bölcs Bagollyal együtt. S aki pedig nem hiszi, az járjon utána.