A vén diófa 10. meséje

A vén diófa 10. meséje.

És valóban, a varjú ma reggel is ébresztőt kopácsolt. A kerítés oszlop tetején birkózott egy méretes dióval. Kalapálta, ütögette, feszegette. És ha nem sikerült, akkor jött a kőre ejtéses dió törés. A vén diófa, és a kis csemete is feszülten figyelte. Miután az okos varjú jóllakottan távozott, megjelentek a kis cinkék, és minden maradékot elcsipegettek, a kis fa ágán.

Ez a reggel már didergősebb volt. A pára paplan nehezebben oszlott el, a napocska is később kelt. Amikor aztán kisütött, rácsodálkozott a megvilágított, őszi színekben pompázó tájra. A nap fényétől még káprázatosabb volt a látvány. Nem tudni honnan de elő került egy macska. Lopakodva, hosszan elnyújtott lépésekkel közelített a csemete felé.

- Most mit csinál? - kérdezte csodálkozva a csemete.

- Most vadászik. - mondta a nagy fa.

- Mire? Dióra? Fa levélre?

- Nem, kis madárra! - felelte a vén diófa.

- Hát az én madárkáimra bizony ne vadásszon! - mondta felháborodva a csemete. És az egyik beérett diójával célzott, és pottyantott! És talált. A macska nagyot ugrott ijedtében, és ahonnan jött, vissza is menekült, szélsebesen.

- Ez igen! Ezt meg hol tanultad? - nézett nagyot az öreg.

- Nem tudom, de nem engedem a madaraimat bántani! - mondta határozottan a kicsi. - És mi történt azután, hogy elmentek a munkások? - kérdezte.

- Hát az úgy volt, hogy azon a télen még csendes volt a birtok. A mókus pár mélyen aludt az odúban. Néha meglátogatott a harkály doktor, alaposan átvizsgált, aztán még láttam egy sünit, aki kicsit elkésve keresett szállást télire. A süni végül beköltözött az istállóba, a jászol alá, és az ott maradt szalmába bújva vészelte át a telet. És egyszer csak szállingózni kezdett a hó. Három napig esett. Mindent betemetett. Úgy, hogy a levetett elszáradt levelek helyett, kaptam új köntöst. A hó csak hullott, és gyönyörű fehér puha takaró fedett be erdőt mezőt, háztetőt. Még a mókus odú bejárata sem látszott ki.

- De szép lehetett - szólalt meg a kis csemete.

- Bizony szép volt, csendes, és békés.

- És mit csináltál télen, a hó alatt.

- Hát, először is sokat aludtam, meg vissza emlékeztem a régen történt dolgokra. - mondta a vén diófa.

- Nekem is lesz hó köntösöm? - kérdezte izgatottan a kis csemete.

- Hát persze! Meg kell várni a hideget, és hogy az ég vastag szürke színűre legyen festve. - felelte a vén diófa. És tovább folytatta.

- Aztán teltek múltak a hetek, és a szürke égbolton egyre többször tűnt fel melengető sugaraival a napocska. A kismókusok, egyre többet mozgolódtak, és a kis cinkék is kihirdették a tavasz jöttét. Végül teljesen elolvadt a hó, és előbújtak az illatozó virágok is. Hanem egyszer gondolhatod hogy meglepődtem, mikor az odúból nem kettő, hanem hét mókus bújt elő! A két szülő megtanította a kicsiknek, hogy hogyan közlekedjenek a fán, és a földön. Nagyon gyorsnak kellett lenniük, hogy nehogy az ellenség karmai közt találják magukat.

- Miért? Ki akarhat bántani ilyen kedves állatokat? - kérdezte meglepődve a csemete.

- Például, aki a kis madarakat is szereti levadászni. - mondta a vén diófa.

- A macska? Még a mókusokat is?

- Hát ha nagyon éhes a cica, bizony a figyelmetlen mókuska pórul jár! De a levegőben is élnek ellenségei. - mondta az öreg fa. - Pl. egyszer láttam, hogy a szülői tanítások ellenére, az egyik kis mókuska nem a lomb korona közepén ugrándozott, hanem a szélső ágakon.

- És az miért baj? - kíváncsiskodott a kis fa.

- Hát, nem nagyon hallgatott a szüleire. Nem is volt túl fürge, és mindig ott keresgélt, amire a szülei azt mondták, hogy veszélyes. Még soha nem tapasztalta meg azt, hogy mi is az a veszély, ezért azt gondolta, hogy nincs mitől félnie. És aztán egyszer lecsapott a héja.

- Juj! Elvitte? - izgult a kicsi.

- Nem, de nem sokon múlt. A héja üres karommal ment el, de a kis mókus most megértette, hogy miért kell szót fogadni a szüleinek. Az élete múlik rajta. - De jó, hogy nem lett baj! - mondta álmosan a kicsi. - Bizony! - mondta a vén diófa. De most már aludj szépen! Jó éjt kis csemetém!

- Jó éjt! - mondta a kicsi.