Barion Pixel

A világjáró plüssdelfin és társai


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Alida, a plüssdelfin a messzi Görögországból, Platamonasból került Armandóhoz, amikor a kisfiú hatéves volt. Nevét onnan kapta, hogy Armi édesanyját is így hívták. Oldalán pedig egy szalag díszelgett  „ I   (szív szimbólum)  Platamonas” felirattal, mutatva, ho...

Kép forrása: saját szerkesztés

Alida, a plüssdelfin a messzi Görögországból, Platamonasból került Armandóhoz, amikor a kisfiú hatéves volt. Nevét onnan kapta, hogy Armi édesanyját is így hívták. Oldalán pedig egy szalag díszelgett  „ I   (szív szimbólum)  Platamonas” felirattal, mutatva, hogy ő egy nyaralási emlék. Otthon, a polcon hamar összebarátkozott Rassával, a másik plüssdelfinnel, akit harmadik születésnapjára kapott Armi, azonnal a kedvence lett, s valamivel nagyobb is volt. Együtt úszkáltak a gyermeki öröm tengerében, főleg éjszaka, amikor az álmok szabad útra kelnek…

            Egy nap azonban, amikor Armi hazaért nagymamájától egy hétvége után, hiába kereste Alidát. Sejtette, hogy nem önszántából úszott el: tudta, hogy szombat éjszaka féltestvére, Liza vendégeskedett  a házban kétéves kislányával… Szomorúságát nem mutatta – nagyfiúnak érezte már magát, mert ekkor már tizenhárom éves volt – anyukáját azonban nagyon bántotta az eset. Ám hiába próbálta szépen megírni Lizának, hogy volt a polcon egy delfin, akit még Görögországból hoztak, s  nekik ezért nagyon hiányzik – csak sértődés lett belőle, s természetesen senki nem tudott semmit Alida hollétéről.

            Alida delfin eközben egy másik faluba került. A ház takaros volt, azonban nagy rendetlenséget látott maga körül. A kislány, akinek megtetszett és magával vitte, hamar sarokba dobta; azután macskakarmok pofozták, cigarettahamu hullott rá, lyukat égetve szép, kék hátán. Nagyon fájt ez Alidának, arra gondolt, ő itt nem soká maradhat életben. Ekkor megszólalt mellette egy teknősmama, aki hátán tartotta kicsinyét, bár az ő műanyagpáncélja is betört már itt-ott.

- Szia… Te is Armandótól kerültél ide?

- Igen… Honnan gondolod? Csak nem Téged is a kis Ivett hozott el a mi szép otthonunkból? - kérdezte Alida.

 

- Nem… engem még Robika fürdetett meg, aki most már iskolás. Liza pedig összepakolt egy csomó kis színes tálkával, golyóval együtt, mondván, hogy Armandó úgysem játszik már velünk…

 

- De hisz ez szörnyű! - kiáltott fel a delfin - Hogy képzeli ezt ez a Liza? Armi szeretett, becsült minket, itt meg ide-oda vagyunk dobálva… meg fogunk halni!

 

- Mondok neked valamit… - felelte a teknős - Egy módon maradhatunk életben. Kilépünk testünkből – te a plüssből, én a műanyagból – így mesefigurák leszünk, és együtt megpróbálunk visszaúszni Armandóhoz. Alida képzelete segít ebben, hidd el.

 

- Miből gondolod?  - kérdezte Alida delfin.

 

- Alida ért a mi nyelvünkön, még a gyerekeknél is jobban - magyarázta a teknős -  Nem felejtett el gyereknek maradni. Tudja, hogy mi is érzünk, van lelkünk… Ő már azon töri a fejét, hogyan szerezzen neked egy másik testet, ami olyan, mint a korábbi volt és beleköltözhetsz. Sajnos Liza nem ismeri azt az érzést, hogy kedvenc játék, emlék, másé… Képzeld, itt a szomszédban egy másik kislány babájának a keze veszett el. Alida megsajnálta és meggyógyította, szerzett hozzá másik darabot… de Liza ezt nem tudja. Csak én.. Egyébként az a kislány is Armi nővére, csak fiatalabb…

 

- Igazad lehet… - gondolkodott el Alida - Lizának van egy testvére, Alfrédó – valamikor régen, amikor én odakerültem, egy kedves fiú volt, mindig játszottak Armival… Aztán, ahogy nőtt, egyre inkább látszott rajta, hogy ő nem olyan környezetben él, mint mi. Egyre csúnyábban beszélt, gyakran elcsente Armi csokiját… Volt a szobánkban egy kedves, mosolygós lufi, Alfredo őt is elvitte, ki tudja, hová… Aztán lett egy kislánya, Nina… ő meg egyszer felvette Armandó kedvenc labdáját – annak is volt szeme, szája, keze festve – és amikor elmentek onnan, a labdát sem láttuk többé. Senki nem mondta neki: „Kislányom, ezt itt kell hagyni, mert nem a miénk…” Alida később látni vélte még a labdát Armi édesapjának tesvérééknél, de nem volt benne biztos, hogy ő az és nem mert szólni… azóta már biztosan széttépték a kutyák szegényt. Armi megsiratta, amikor nem találta a helyén… és azt mondta, Nina egy tolvaj. De hát nem a kislány a hibás… ezt próbálta anyukája elmagyarázni. De igenis, Arminak is igaza van. Egy kisgyereknek el kellene mondani, hogy mi az övé és mi másé. És Alida azóta próbál szerezni egy olyan labdát, aki felvehetné a régi lelkét… de még külsőre sem talál hasonlót. Az a labda egy egyéniség volt!

 

- Alida sajnos nehéz helyzetben van - bólogatott a teknős -  Miattam se szólt, mert Armi tényleg nagyobbacska volt már, és nem akart veszekedést… Én a belső, harmadik szememmel láttam ezt! És azt is, hogy Alidát mégiscsak bántja, hogy eltűntem a kicsinyemmel együtt, hiszen játszhatott volna még velünk akár az unokája is! Nem szólt – Liza pedig ebből azt hitte, minden rendben van. És most itt vagy te is…

 

- Istenem… Úgy mennék már innen! - sóhajtott Alida .

 

Vettek hát egy nagy-nagy lélegzetet, s szép lassan kiemelkedtek a játéktestekből, fel, fel, egyre magasabbra. Látták először az elhagyott, földön heverő műanyagteknőst és plüssdelfint - de ők lélekben már még szebbek voltak, egészségesek, égetett lyuk és repedés nélkül. Aztán már csak a ház tetejét látták, az is egyre zsugorodott, már csak akkora volt, mint egy gyufásdoboz - aztán eltűnt a szemük elől. Úsztak, úsztak a csillagos ég alatt – mert a játék-lelkek ott is tudnak mozogni. Már majdnem hazaértek, amikor a földre nézve egy tépett sörényű hintalovat pillantottak meg. Őt egy kislány simogatta, de a lovacska mégis szomorú volt. A teknősök megismerték:

- Hiszen ez Pejkó! Ő is Armandónál lakott… Hogy került ide?

Leszálltak hozzá. Pejkó megörült nekik.

- Hazafelé mentek?

- Szeretnénk… Mi történt Veled?

A lovacska sóhajtott.  

- Armi már nagy lett, engem átvittek a szomszéd házba, hogy ott várjak, amíg esetleg kistestvér érkezik. Alfrédó, Armi bátyja meg bemászott az ablakon, és elhozott a kislányának… pedig Alida már vett Ninának egy másik hintalovat, és mondta, hogy engem szeretnek és nem adnak oda… de ez a fiú, ez nem Afrédó, hanem Rodolfó, tudod? Addig ügyeskedett, amíg bejutott hozzám… Talán még a falon keresztül is be tud jönni!

 

- Jaj, ne is mondd... - emlékezett vissza Alida delfin - még ott laktam, amikor a rendőrök mobiltelefont kerestek még Armandó legós dobozában is! Mi szégyelltük magunkat Rassa delfinnel Alfrédó helyett is...

 

- Tényleg...? És aztán mi lett? - csodálkozott Pejkó.

 

- Nem találták meg, de még előtte bemérték, hogy az udvaron üzemel, meg látták a hívásokat is...

 

- Elgágintotta magát... - csipkelődött a teknős - mint a rátóti legények lopott libája.

 

- El... aztán Alida fizette az ügyvédet, nehogy olyan helyen kössön ki ez a betyár Alfrédó, ahonnan már nem tud a falon keresztül is kijutni, bármilyen fondorlatos is... - felelte Alida.

 

- Alida szíve... az egy külön téma - mosolyodott el sóhajtva Pejkó.

- Semmi baj, gyere velünk! - ajánlotta Alida -  A tested itt marad Ninának, de a lelked szabadon tud repülni! Legyél Te is mesefigura! Mi úszunk, te vágtatsz, mi, játékok mindenre képesek vagyunk!

Pejkó is kiemelkedett hát a hintalótestből, s boldogan indultak tovább együtt. A delfin és a teknős úszkált az ég tengerén, a hintalovacska pedig egyik felhőről a másikra ugorva vágtatott mellettük. A teknős még nótára is gyújtott:

"A rátóti legények,

libát loptak szegények!

Rosszul fogták a nyakát, a nyakát, sejhaj, a nyakát,

azt ' elgágintotta magát!"

 

Ettől megjött Pejkó kedve is. Ő így cifrázta:

"Kaposparti legények,

jaj, de nagyon szegények...

Pénzért nyúl a zsebébe, zsebébe, sej, a zsebébe,

sárga csekk akad a kezébe..."

 

- Amit aztán Alida fizet ki... - szakította félbe a vidámságot a delfin töprengése - a sokadik pénzbírságot. Mert értünk ugyan nem büntet senki... de a kicsi dologból lesz a nagy, lásd, ez a mobiltelefon-történet is...  Nem is értem ezt az egészet. Liza és Alfrédó is már felnőttek. Nem gondolnak arra, hogy a gyerekeiknek mi csak pillanatnyi örömöt jelentünk, azt is más szomorúsága árán, a jó példa pedig egy életre szólna? Robi, Ivett, Nina… sose fogják megtanulni megbecsülni mások holmiját, sőt, a sajátjaikat se… Emlékszem, Alida egyszer Armi egyik könyvét kereste, Robika pedig fennhangon mondta neki: „Az már le lett húzva a vécében…!”

 

- Nézzétek – szólalt meg Pejkó – én már idősebb vagyok, több mindent láttam. Engem is külföldről hoztak, Németországban lomként voltam kidobva, aztán a szomszéd faluban egy kirakodóvásáron vettek meg Armandónak, mégis a kedvence voltam kicsi korában. Szerintem nekünk az a küldetésünk, hogy egy mesében mindig együtt maradjunk, és csupa-csupa szép dolgot tanítsunk a világnak. Talán egyszer hall még rólunk Liza, Alfrédó, sőt Robi, Ivett és Nina is – nekik azt üzenjük, hogy minden apró dolognak lelke van, amire vigyázni kell… Armandóval pedig megismertetjük a megbocsátás szépségét. Hiszen ő is tudja, hogy Liza és Alfrédó nem kapott annyi szeretetet és annyi szépséget kicsi korában, mint ő…

 

- Értem én – felelte Alida delfin – és szép is ez a feladat. De nagyon nehéz! Alida druszám azóta már megtanult értünk szót emelni, engem is következetesen keres, s tudjátok, miket írt neki Liza? Mert azóta már nekem is kifejlődött a harmadik szemem, és láttam… Azt írta, náluk nem szokás ilyen kacatokat lopni! Ha kacatok vagyunk szerinte, akkor miért nem hagytak minket ott, ahol voltunk? Képzeld, még majdnem ő küldte el a pokolba Alidát…

 

- Mi sokáig hánykolódtunk Lizáéknál a pad alatt a kicsimmel – mondta a teknősmama – s végig láttam, hallottam, ahogyan veszekednek, káromkodnak a párjával. Robika sem így született, hogy azon gúnyolódjon, hogy biztosan lehúzták a vécében, amit valaki keres…

Ahogy így beszélgettek, egyszer csak egy sárga léggömb szállt feléjük, mosolygós képpel.

- Csakhogy itt vagytok! Már a falunk határában vagyunk ám… engem itt durrantott ki Alfrédó, egy barátjával. Jó heccnek tartották… De mi, lufik száz testben élünk, és ezer lelkünk van. Amikor eltűntem a szobájából, Armi hetekig kérdezgette anyját még nyolcéves kora körül: „Hol a Luf’?” Így hívott. Aztán születésnapjára visszakerülhettem másik testben. Sajnos őt nem lesz ám könnyű megbocsátásra nevelni! Egyrészt sokat csalódott féltestvéreiben – valljuk be, van igazsága - , de még nagyobb baj, hogy egyikünkért sem kért bocsánatot tőle senki…

 

- Hahó! – kiáltott feléjük valaki egy gödörből – már csak én hiányzok közületek! Hallottam, hogy emlegettek… én is megyek veletek! Képzeljétek, egy kedves lány az ország másik végében már festi az új testemet! Így visszatérhetek Armihoz, és el tudom vinni hozzá a mesénket is! – ő volt a labda, akinek szeme, szája és keze volt.

A többiek szólni sem tudtak a meglepetéstől és a meghatottságtól. Így a labda folytathatta:

- Így nektek is segíthetek, hogy legalább lélekben mind visszatérhessetek „kicsi” – azóta már megnőtt – gazdánkhoz. Tovább kell ám mennünk, mert már egy másik, nagyobb házban lakik. Szép, tágas szobája van, amit zárva tart – így mindenki biztonságban lehet. Csak ő most már kamasz – de talán épp ezért kell most megtanítani arra, hogy próbálja megérteni, miért is viselkednek mások helytelenül, és arra, hogy bosszú helyett próbáljon ő maga szép példát mutatni. Képzeljétek, Hóparipa is csak a polcán feküdt, mert az új szobájának a falára nem tette fel. Talán azért, mert már nagy… de anyukája később a konyhaajtóra tette Márton nap alkalmából, s most ott díszeleg, mindenki megcsodálja! Érzem, hogy mindannyiunknak eljön egy új időnk! Kitti, aki új testemet készíti, most vár kisbabát. Nagyon sokáig várt erre az örömre! Ahogy Alida is arra, hogy legyen Armandónak egy kistestvére… De talán még az ő álma is megvalósulhat…

Alida delfin elgondolkodott. Csodás élete volt Rassa delfin mellett régen – aztán, ahogy Armi nagyobb lett, egyre kevesebb volt az izgalmas játék, inkább már csak az éjszakai álomtengerben úszhatott. Egészen addig a szomorú napig… De mi lett aztán? Megismert egy olyan világot, amiről eddig azt sem sejtette, hogy létezik. Már tudja, hogy nem minden gyerek körül vannak szép rendben a játékok, hogy nem minden kislány és kisfiú alszik el mesén esténként… S ezt bizony nehéz pótolni: amikor ezek a gyerekek anyukákká, apukákká válnak, sajnos ők sem tudják továbbadni azt, amit nem kaptak meg: a megbecsülést, az igazi értékeket. Talán társaival közös sorsuk, új meséjük lesz az, ami eláraszthat mindenkit a szeretet ajándékával, ahogyan a napocska is egyformán süt mindenkire.

      Újra a levegőbe, a tündöklő égre emelkedtek mind: Alida delfin és a teknősök úszva, Pejkó vágató mozdulatokkal, hátára vette Luf-ot és a labdát is - ám ők közben át-átugrottak hol Alidához, hol a teknősökhöz, akik kacagva fejelték őket, persze Pejkónak is.  S boldogan repültek tovább, amíg a gyerekek mesekönyvébe nem értek - s a lapokon eljutottak Armandó pocára is.

      Találjatok ki róluk Ti is újabb meséket, ha szeretnétek!



Ollmann Anasztázia, Amatőr író és költő

Szeretem a verseket, novellákat, meséket, mind olvasni, mind írni. Szeretem kiragadni az apró, szép dolgokat. Hiszek a szeretet és a jó győzelmében. "Civilben" háziorvos és belgyógyász vagyok. És egy 2008-as "évjáratú" fiú édesanyja...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Horváth Éva

2023-04-25 14:00

Júlia Kassai

2023-03-10 05:44

Nagyon tetszett szuper lett