A virágos kert

A virágos kert.

Nagyapám pontosan olyan volt, mint bármelyik másik öreg úr.
Kedves, jóra való idős fáradt medve.
Közel harminc évesen rájöttem, mikor már késő volt, még sem volt hozzá hasonló.
Az én nagyapám egy hatalmas kertet tartott fent.
-Hát és aztán nem ő az egyetlen a világon -merülhet fel benned a dolog, kedves olvasom, hozzáteszem jogosan.
Amíg végig nem olvasod a történetet, teljesen biztos azt gondolod, ennek az embernek elment az esze.
Egész kicsi korom óta figyeltem, hogy ez a jóra való munkától kissé meggörnyedt hátú apóka mit csinál kint a kertben, amit más nem.
Próbáltam minden mozdulatát elcsenni, milyen növényszereket használ, mit rak rá a virágokra, mitől ilyen gyönyörű nála minden zöldség és gyümölcs.
Kicsit nagyobb voltam, gondoltam egy bátrat s meglestem a nagy „titkot”.
Csalódnom kellet, nem volt ebben semmi féle rejtegetni való.
Minden reggel énekel és beszélget az ő kis „gyermekeivel”.
Kedveseket mondott nekik, a virágai pompásabbnál pompásabbak voltak, a gyümölcsfák úgy árasztották magukból az illat felhőt, hogy az ember már-már a Bibliai paradicsomba érezte magát.
Sajnos miután, nagypapám földöli életét teljesen maga mögött hagyta, s a jó Isten virágos kertjének lett főkertésze, a virágait és gyümölcseit is magával vitte.
Már tudom semmi féle trükköt nem használt, nem volt neki bármilyen csoda löttye.
Mai napig fent tartok egy hatalmas gazdaságot, tele állatokkal, gyümölcsössel, és a kedvenc virágaival.
Persze nálam nincs olyan festői kép, mint anno azon a varázslatos portán, de már nem is próbálkozok vele, hogy olyan legyen.
Pedig tudom semmi varázslat, semmi trükk nem kellene hozzá, egy valami, vagyis inkább valaki, aki magával vitt egy mesés birodalmat.
Egészen egyszerűen ő volt maga a varázslat.
Ilyen volt ő, az én Nagyapám.