Alex és az álommanó

Alex és az álommanó.

Történt egyszer, hogy Alex, a kis medvebocs, levelet kapott az unokatestvéreitől:

„Gyere el hozzánk az Öreg Nagyerdőbe a tavaszi fesztiválra! Nagyon várunk. Szeretettel: Liza és Levi”

Alex el is indult. Útjára elkísérte két legjobb barátja, Leó kutyus és Hanna bagoly. Amikor a Nagyerdő széléhez értek, valami furcsa dologra lettek figyelmesek. Az erdő hallgatag volt. Túlságosan is.

— Figyeljetek csak! — mondta Hanna. — Nem csiripelnek a madarak a fák közt.

— Valóban — nézett körbe aggódva Leó kutyus —, még egy légyzümmögés sem hallatszik. Olyan, mintha elnémult volna az erdő.

Menjünk, nézzünk körül óvatosan, hátha kiderül, mi történt itt. — javasolta a kis medve.

Beljebb merészkedtek. Ahogy sétálgattak, egyre több alvó állatot láttak.

— Fényes nappal van, miért alszik mindenki? — kérdezte Alex.

— Ráadásul nem is otthon, az ágyukban alszanak, hanem szanaszét az erdőben. — tette hozzá Hanna bagoly.

— Nocsak, mintha sírást hallanék. — hegyezte füleit Leó kutyus. — Gyertek utánam! — kiáltotta, majd elszaladt.

Hanna és Alex sietve követték a kutyát. Hamarosan egy kis tisztáshoz értek, ahol egy nagyobb gombán egy apró lény üldögélt. Egy nagyon pici kisfiúra hasonlított. Ruhája kék és arany színekben pompázott. Fején csillagokkal díszített süveget viselt, melynek végén egy félhold himbálódzott. A pici figura karjaival átölelte két térdét, s így zokogott. A három jóbarát odalépett hozzá, s barátságosan megkérdezték:

— Hát te meg ki vagy és miért sírdogálsz?

— Sziasztok! Stefi vagyok, az álommanó. — szipogta.

— Álommanó? — kérdezte Alex. — Hát az meg micsoda?

— Én szoktam álmot hozni az erdő népének minden éjjel. Viszont ma borzasztó dolog történt. Valaki ellopta a zsákocskámat, amiben az álomport tartottam, és elaltatta vele az egész erdőt. — mondta Stefi, s szemeit újra elöntötte a könny.

— Ne sírj, kicsi manó, mi majd segítünk megtalálni az álomport. — ajánlotta Leó. 

Stefi megrebegtette apró, kéken csillogó szárnyait, és egy félmosollyal az arcán így szólt:

— Komolyan segítenétek? Nagyon köszönöm!

— Maradjunk csendben és hallgatózzunk, hátha meghalljuk, hogy merre járnak a tolvajok! — javasolta Hanna.

Leónak, a kutyusnak nagyon éles hallása volt, így hamar felfigyelt egy távoli zajra. A kis csapat halkan követte a hangot. Hamarosan a farkasok házához értek, ahol különös látvány tárult a szemük elé: Farkasék mélyen aludtak a házuk udvarán, miközben Ravaszdi Robi és róka családja egy nagy zsákba gyűjtötték az éléskamrájuk tartalmát. Alex mérgesen előugrott, s így kiáltott a róka felé:

— Azonnal rakd vissza az ellopott ennivalót és az álomport add oda az álommanónak!

Ravaszdi Robi nagyot nevetett.

— Néhány kis kölyök nem fogja megmondani nekem, hogy mit csináljak. Tűnjetek innen azonnal vagy titeket is meghintelek az álomporral!

A kis csapat — felismerve, hogy esélyük sincs a rókacsalád ellen — gyorsan eliramodott a helyszínről. Alex unokatestvéreinek házában gyűltek össze és azon gondolkoztak, hogy mit tehetnének.

— A gonosz Ravaszdiék ellopják a házakból az ennivalót amíg mindenki alszik. Ezt nem hagyhatjuk! — mérgelődött Hanna bagoly.

— Sajnos nem vagyunk elég ijesztőek. Pedig ha olyan nagy kutya lennék, mint apukám, akkor Robiék csak úgy szaladnának előlem. De csak egy kölyök vagyok… — nézett sóhajtozva maga elé Leó.

Stefi odarepült hozzá és vigasztalni próbálta. Eközben Alex medve elmerengve járkált fel-alá a szobában. Egyszer csak mosolyogva így szólt:

— Van egy ötletem! Gyertek ide és megsúgom.

A kis csapat Alex köré gyűlt. Sugdolózva megvitatták a dolgot, majd nevetve felkiáltottak:

— Hát ez nagyon jó!

Hanna leakasztotta a vastag függönyt az ablakról, Alex pedig hozott egy nagy kalapot. Leó kutyus felugrott Alex medvére, Hanna pedig Leó hátára szállt. Maguk köré csavarták a függönyt, a kalapot pedig a bagoly alaposan a fejére húzta.

— Így, hogy egymás hátán állunk, igazán félelmetesen nézünk ki. — mondta Hanna.

— Bizony, így már biztosan rá tudunk ijeszteni a rókákra. — nevetett Leó.

A félelmetes álruhában megkeresték a tolvaj Ravaszdiékat. Egy vastag fa törzse mögül lesték, ahogy a rókacsalád éppen a szarvasok házában kutakodik.

Kivárták a megfelelő pillanatot, s előugrottak. Alex medve a lehető legmélyebb hangján morgott, miközben Hanna bagoly úgy huhogott, mint egy kísértet:

— Grrrrr!

— Húúúúhúúúú!

— Tolvaj Ravaszdi rókacsalád, azonnal takarodjatok az erdőből! — kiáltotta elváltoztatott hangon Leó kutyus.

— Jaaaaj! Micsoda szörnyeteg! — visítozták a rókák. — Fusson, ki merre lát!

A Ravaszdi család fejvesztve menekült. Ijedtükben elejtették az álomporos zsákot és az addig összegyűjtött zsákmányt is. A három jóbarát egy kicsit üldözte még őket. Rókáék meg sem álltak, míg ki nem futottak az erdőből. Ki tudja merre szaladtak tovább. Az biztos, hogy többet nem tették be a lábukat az Öreg Nagyerdőbe. Alex, Leó és Hanna levetették magukról az álruhát és jót nevettek. Büszkék voltak magukra, amiért túljártak a tolvajok eszén. Visszasiettek Stefihez, aki időközben visszaszerezte az álomporos zsákot. 

— Drága barátaim! Nagyon hálás vagyok nektek. — kezdte a manó, s szemében örömkönnyek gyűltek. — Most gyorsan felébresztek mindenkit. — azzal belenyúlt a kis zsákba és jól összeporozta a kezeit, majd hármat tapsolt. Az erdő lakói hirtelen felébredtek mély álmukból. Alex és barátai elmesélték mindenkinek, hogy mi történt. Miután minden ennivaló visszakerült a helyére, elsétáltak Liza és Levi házához, akik nagy örömmel fogadták őket. Stefi búcsúzni készült:

— Köszönöm még egyszer a segítségeteket. Én most elindulok haza. Persze este eljövök, hogy mindenkinek szép álmokat hozzak.

— Ne menj még el, kedves álommanó! — mondta Liza. — Nemsokára kezdődik a tavaszi fesztivál, gyere velünk te is.

Stefi nagyon örült az ötletnek. A kis csapat közösen ünnepelte a tavaszt a rét közepén a többi állattal együtt. A tánc és a mulatság hajnalig tartott.