Álomtündér meséi

Álomtündér meséi.

Álomtündér meséi

Eljött az éj sötét fátyla,

Hold világít kicsiny házra.

Ragyognak a csillagok,

Álomtündér bekopog.

Álomtündér, merre jártál?

Ma estére mesét hoztál?

Lovagoltam csillagháton,

utaztam én szarvasszánon.

Találkoztam tündérekkel,

messzi tájak meséivel.

Balázs szeme már épp lecsukódott, amikor Álomtündér bekopogott az ablakon.

-        Valami bánt, kicsi Balázs? – kérdezte, mikor megpillantotta a kisfiút.

-        Csúfoltak az iskolában – válaszolta Balázs lesütött szemmel, majd folytatta – azt mondták rám a nagyfiúk, hogy nagy az orrom. Aztán Pötyike tanító néni megfeddte/összeszidta őket.

-        Hadd nézzem csak! – szólt Álomtündér, és minden oldalról alaposan megvizsgálta a kisfiú orrát – Egyáltalán nem nagy, ennél sokkal nagyobb orrú emberek is élnek a nagyorrúak országában.

-        Nekem van egy osztálytársam, egy kislány, Mej-Mej, akinek aprócska orra van és hosszúkás szemei.

-        Bizonyára azért, mert Mej-Mej olyan országból jött, ahol télen nagyon-nagyon-nagyon hideg van, fagyos szál fúj a hegyekből. Vigyázni kell, nehogy megfagyjon az orra, ezért aztán aprócska lett. Tudod mit, mesélek neked a nagyorrú emberek országáról.

Messze-messze keleten, a sivatag szélén élnek a nagyorrú emberek. Ott, ahol folyton fúj a forró keleti szél, és elhozza a sivatag homokját. Kezdetben a nagyorrú embereknek is kisebb orruk volt és csak prüszköltek, köhögtek, törölgették az orrukat és a szemüket. Aztán szép lassan elkezdett nőni az orruk. Addig-addig nőtt, míg végül a homok már nem talált utat magának benne, ezután már szabadon lélegezhettek. Erről jut eszembe! Én is ismertem réges-régen egy kisfiút ebből az országból.

Történt egyszer, hogy a király – akkor még voltak királyok – parancsba adta a katonáinak, hogy utazzanak el a nagyorrú emberek országába és vásároljanak tőlük hátaslovakat a hadsereg számára. Akkoriban a katonák még lóháton parádéztak. A sivatagi emberek nagyon értettek a lovakhoz. Messze földön híres lovaik voltak. Úgy nevezték őket, a szél fiai. Nagy becsben tartották állataikat, szeretettel bántak velük, mint a családtagokkal. Hosszú utat tettek meg a király küldöttei, heteken át utaztak, míg elérték a fűszerillatú országot, ahol a nagyorrú emberek éltek. Barátságos nép lakta azt a vidéket. Jó szívvel fogadták az idegeneket, s amikor megtudták, hogy miért érkeztek hozzájuk, a legszebb lovaikat vonultatták fel előttük, hogy azokból válasszanak. Persze, meg is kérték az árát. A katonák kiválasztották a legpompásabbakat, kézfogással megpecsételték az alkut, majd nagy lakomát tartottak a sikeres vásár megünneplésére. Volt ott minden, ürücomb, szegfűszeggel, ánizzsal, kardamommal fűszerezett sütemények. Mindenki vidám és boldog volt, csak egy kisírt szemű kisfiú kuporgott a sarokban szomorúan. Vajon milyen bánat nyomta a szívét? Volt őneki egy kedvenc lova apja ménesében, úgy szerette, mintha a testvére lett volna. Még alig értett a fiúcska a betűvetéshez, mikor a kiscsikó született, mostanra táltos paripa lett belőle, nem csoda, hogy azt a lovat is kiválasztották a király követei. Ki tudja, hová viszik, hogy bánnak majd vele, kap-e eleget enni, bántják-e majd, ha nem fogad szót? Ilyen gondolatok bujkáltak a fiú fejében.

Másnap reggel aztán hajóra rakták a megvásárolt jószágokat, az útra szükséges takarmányt, abrakot, és elindultak haza a király országába. Az otthonmaradottak azonban hiába keresték a fiúcskát. Nem tudott elválni kedves lovától, így az éj leple alatt, míg a mulatság tartott, fellopózott a hajóra, és elbújt a lovak szénája között. Mikor észrevették a potyautast, a hajó már messze járt a parttól. Nem volt mit tenni, őt is elhozták magukkal. Az út alatt arra is fény derült, hogy a fiúcska, akit később Mihálynak neveztek el, mert ez csengett össze legjobban a nagyorrúak országában viselt nevével, nem csak szereti a lovakat, de ért is hozzájuk. Mire a hajó partot ért, már barátságot kötött a király tisztjeivel, akik meglátták benne a tehetséget. Elvitték hát magukkal országukba, és gondját viselték amíg megtanulta az ottani nyelvet. Azután pedig beíratták katonai iskolába, amit kitűnően el is végzett. Sok-sok évig szolgált a király ménesében. Megtanította az ottaniakat, hogyan neveljék, tanítsák jószágaikat, hogy azok engedelmes, barátságos állatok legyenek. Tudásának híre ment, s eljutott a királyi palotába is. Az uralkodó magas rangra emelte a szökött fiúcskából lett katonatisztet, aki immár felnőttként a ménes parancsnoka lett. Jelleme, becsületessége, mindenkivel kedves viselkedése sok barátot szerzett neki. Később, mikor már nagy elismertségre tett szert a számára idegen országban, és híre ment tudásának más birodalmakban is, hazalátogatott a nagyorrúak országába. Nagy örömmel fogadták az egykori szökevényt, fényes ünnepséget rendeztek tiszteletére. Hiszen ő volt az, aki megmutatta a világnak, milyen nagyszerű emberek és milyen csodás lovak teremnek a nagyorrúak országában. Azóta is két nép emlékezik a kis szökevényre, aki messzi vidékről érkezett idegen földre, és aki a lovak iránti mérhetetlen szeretetét és tudását szétszórta a világban. Ha egyszer elvetődsz a ménesbirtok tájékára, megcsodálod a paripkat, amint felszegett fejjel vágtatnak a szélben, gondolj egy pillanatra a nagyorrúak országából érkezett fiúcskára, akit lova iránti szeretete hozott arra a földre, s akit az a föld befogadott. Látod, nem az a fontos, hogy milyen az orrod, kicsi-e vagy nagy, hanem az, milyen a szíved, mi lakik a szívedben, zárta a mesét Álomtündér.

                                               VÉGE