Apró mese, avagy a vidám manók (írta T. Fiser Ildikó)

Apró mese, avagy a vidám manók (írta T. Fiser Ildikó).

Egyszer volt, hol nem volt, a hegyen innen, az erdőn túl, egy aprócska réten, a rétnek közepében, vidám manók éltek boldogan, békében.

Egy csodás, napsütötte reggel, két kis manó, Panka és Péter, ezen a meseszép réten, sétálni indultak. A fák élénkzöld levelei, a színes, illatos virágok, mind feléjük integettek. Méhi, az apró méh, Panka tenyeréből kedves mosollyal üdvözölte az épp arra járó, kíváncsi kis csigát.

Egyszer csak megpillantották Tilit, Lilit és Cilit, a három manólányt, akik egy padon üldögéltek. Tili és Lili kosara tele volt a kora reggel gyűjtött finomságokkal, ám Cili kezében egy galambfióka pihegett.

• Mi történt vele? – kérdezte Panka kíváncsian.
• Út közben találtuk szegényt. Biztosan ő is kíváncsi lett volna az új Gombakörhintára. – felelte Cili.
• Gombakörhinta? Kipróbálhatom? – szólalt meg lelkesen Méhi Panka tenyerében.
• Hát, nem is tudom… - felelte kissé bizonytalanul Panka, aki még sose látott ilyesmit.
• Na, most már én is kíváncsi lettem. Menjünk és nézzük meg! – mondta ekkor Péter.

Elköszöntek hát a három manólánytól, és elindultak megkeresni a körhintát. Méhi reménykedni kezdett.

Hamarosan rá is leltek a büszke galócából készült, csodás körhintára, melynek szabályos pöttyökkel tarkított kalapját még az épp arra szálló pillangó is megirigyelte. A hinta körül pedig mindenfelé, szebbnél szebb, színpompás virág nyílt.

Tücsök Tóni és barátai vidáman kapaszkodtak a hinta köteleibe, miközben az körbe- körbe járt.

• De kár, hogy már nincs rajta hely! Ugye visszajövünk még! – mondta szomorúan Méhi.
• Hát persze! Vissza bizony! – válaszolt neki bíztatóan Panka.

Így aztán tovább sétáltak. Hirtelen halk, ám mégis dallamos cincogásra lettek figyelmesek. Ahogy közelebb értek, látták, hogy kis egér barátaik kéz a kézben, körben állnak, melynek kellős közepén egy gyönyörű, sárga napraforgó virított.

• Hát persze! Ma van a napraforgó ünnepe. – szólalt meg Péter.
• Az, amit Cincogiék minden évben megünnepelnek? – kérdezte Panka.
• Igen, az! – felelte Péter.
• Milyen kedves szokás! Menjünk tovább, hogy ne zavarjuk meg őket! – javasolta Panka.

Úgy is tettek. Egyszeriben, valahonnan a távolból hangos éljenzés és tapsolás hallatszott.

• Mi lehet ez? – kérdezte kíváncsian Panka.
• Nem tudom, de menjünk és nézzünk utána. – felelte Péter.
• Én tudom ám, hogy mi lehet. A kis csiga, akivel találkoztunk mondta nekem, hogy ma van a nagy csigafutam. – szólalt meg váratlanul Méhi, Panka tenyeréből.
• Csigafutam? De hiszen a csigák nem is tudnak futni! – csodálkozott el Panka.
• Hát, még én sem hallottam olyat hogy „gyors, mint a csiga” – kacagott fel Péter.

Hazafelé menet végig hangosan nevetgéltek. Elképzelték a kis csigákat, – akik, mint tudjuk, nem éppen a gyorsaságukról híresek – ahogy versenyt „futnak”.

Amikor a mezőn jártok, füleljetek jól, mert talán még most is halljátok a nevetésüket.