Aranytollú

Aranytollú.

Szűkös kalitkában élte napjait a madár,

egy aranysárga tollú énekes papagáj.

Nem volt neki mása, csak a kalitkája,

és kedves, ám magányos, idősebb gazdája.

Unta magát nagyon, nem volt mit tennie,

tollászkodott naphosszat szűkös ketrecébe.

Jó gazdája egyedül élt, nem járt hozzá senki,

madarával olykor - olykor leült beszélgetni.

Idő múltán a papagáj megtanult beszélni,

s igyekezett a gazdáját jókedvre bírni.

Viccet mesélt, pletykálkodott, rímeket keresett,

ám, amikor csak tehette, az ablakon kilesett.

Látta ezt az idős gazda, megsajnálta madarát,

egy napos reggel úgy döntött, kinyitja a kalitkát.

Aranytollú nem értette, álldogált az ajtóban,

idő után szárnyát tárva, az ablakon kisuhant.

A jó gazda könnyes szemmel búcsúztatta madarát,

azt hitte, egy újabb barát, akit többé sosem lát.

Szomorkodott magányáért, szíve mégis boldog volt,

szabad lett az aranytollú, többé nem raboskodott.

Másnap reggel napkeltekor kibámult az ablakon,

madárkája után vágyott, hiányolta őt nagyon.

„Nincs már kivel beszélgetni, oly nehéz szabaddá tenni.

Ám most boldogan szárnyalhat, talán néha meglátogat.”

Így elmélkedett a gazda, s ekkor kit lát az ablakba?

Aranytollú jóbarátja hazatért az otthonába!

Úgy vágyott a szabadságra, ám hiányzott a gazdája.

Visszatért a kalitkába, az ajtaja mindig tárva.

Az énekes papagáj, napjait nem unja már.

Jó gazdája olvas neki, ő viccekkel nevetteti.

Minden reggel szabadon száll, bejárja a környéket,

így a gazda mindenről tud, mi érdekes történet.

Nem magányos a jó gazda, felderíti madara,

ki híreket mesél neki, s olykor megkacagtatja.

Aranytollú elégedett, jóra fordult a sorsa,

kalitkája nem ketrece, sokkal inkább otthona!