Az ajtó

Az ajtó.

Kisétáltam holnapután a Szen’mártoni ártérre, hogy búzavirágot ültessek. No, képzeljétek csak el, ahogy átsétáltam a hídon, találtam a földbe szúrva egy kardot. Méregettem, nézegettem, forgattam a levegőben, és néhányat még suhintottam is vele. Szeltem a levegőt jobbról ballra, ballról jobbra, s egyszer csak középen széjjelhasítottam. Hát uram fia! Menten ott találtam egy ajtót.

Ez az ajtó olyan szép volt, de olyan, mint egy varangyos béka. Hát, elképzelhetitek, hogy nagyon kíváncsi lettem, mi lehet az ajtó mögött. Közben végig azon gondolkodtam mi lenne, ha belépnék rajta, mert a kíváncsiság úgy hiányzott nekem, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Lassan lenyomtam a kilincset, s lám… egy szoba közepén álltam, ahol rengeteg ember aludt az ágyában. Néhányan éppen ébredeztek, nyújtózkodtak, dörgölték a szemüket. Meg is mérgesedtek, hogy felébresztettem őket. Az egyik felpattant és ingerülten futni kezdett felém. No, én erre úgy megijedtem, hogy észvesztve rohantam az ajtó felé, mint egy csiga. Feltépem az ajtót, és kinyargaltam rajta, mikor rájöttem, hogy egy madárházba kerültem. Ott ezer madár ült a fák tetején és mindegyik fogat mosott.  Én erre úgy elkezdtem hangosan kacagni, hogy kiesett a kezemből a kulcs, amivel magamra zártam az ajtót. A legnagyobb madár, akit éppen patkolt egy kovács ijedten a magasba emelkedett és vadul felém repült. Ismét elkapott a félelem és rohantam lélekszakadva az ajtó felé. Zsebemben kotorászva elkezdtem keresni a kulcsokat, de megbotlottam a lábtörlőben és úgy beleakadtam, mint sün a rágóba. A madár éktelen hangon nyávogott, én a kilincset ráncigáltam, és arra gondoltam, hogy azonnal vissza akarok jutni a hídra. Félelmemben egyre jobban kacagtam, s hirtelen ötlettől vezérelve kiugrottam az ablakon. S képzeljétek… rögtön fel is ébredtem.