Az árva királyfi

Az árva királyfi.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egy öreg király s annak a felesége. Mindenképen jól voltak. Boldogok is, szerették, megbecsülték egymást, igazságosak voltak a néphez, hogy hét országon is eljárt a hírük. Mégis, mégis szomorúak voltak, mert hosszú életök végén nem volt szegény fejüknek bár egy akkora gyermekük sem, mint a kicsi ujjam. Pedig éj-nap folyton imádkozott érette szegény király, de még a királyné is.

Egyszer, amint a király a palota belső szobájában forgatja a királyi írásokat, akad egy a kezébe, melyet ő addig soha nem vett észre. Olvasni kezdi nagy kíváncsisággal, hát az van rá írva, hogy a jó Isten meghallgatta mindennapi imájukat, csak legyenek ezután is Istenben bízók. Menjen ki a király a feleségével a palota elé. Ott van egy nagy lapos kő, térdeljenek rá arra, mondjanak el azon egy imát, két miatyánkot és két hiszekegyet, és kívánságuk teljesül.

Megtették az imát, úgy ahogy az írás rendelte. Hát beteljesedék a jövendölés, s idő ráteltével olyan gyönyörű fiok született, éppen mint egy szál virág.

Telt, múlt az idő. Hanem amikor a gyermek esztendős korú lett volna, azt mondja a királyné: már énnekem, édes királyi férjemuram, itt van a halálom; árván marad egyetlen gyermekünk, mert holnap déli tizenkét órakor meghalok, így jelentette nekem éjjeli álmom, mával harmadikszor. Temessetek engem a palota végénél levő rózsabokor árnyékába. A kicsi árvát pedig neveld tudós, derék, istenfélő nagy emberré, hogy élhessen ezen a világon.

Ahogy a királyné elmondotta, úgy is lett.

Eltemettette a király nagy, fényes pompával, de búsult utána olyan erősen, hogy sem éjjele sem nappala nem volt. Sem nem evett, sem nem ivott, sem nem aludt; az országa dolgát is csak úgy nézte, mintha nem is tartoznék az reá.

Volt neki egy táltos csikója. Elment hozzá panaszolni az ő nagy búbánatát, s azt mondja neki, hogy úgy készüljön s úgy elvigye őt erről a helyről, hogy soha ebben az életben nem hogy emberrel találkozzék, de a hírét se hallja, mert ő csupán az árvájának akar élni mán túl, s azt nevelni, hogy időre derék ember legyen.

Azt mondja a táltos: elviszlek én, felséges gazdám. Olyan helyre viszlek, ahol földönjáró embernek híre-pora sem lesz, ahová a világ lármája sem hallik. Ahol örök nyár leszen. Csakhogy azt tanácsolnám, hajtsuk el a királyi juhokat is, mert azok tartanak ki majd étellel.

Felkészül a király. Bezárja a palota minden ajtóját, s nekiindulának a nagy, hosszú, szomorú zarándok-útnak.

Mentek, mendegéltek, tíz álló hétig örökké, Isten tudja meddig, mezőről ki, mezőre be. A király a fiúval a táltoson, a juhok a csikó előtt; ő terelgette, hajtogatta azokat maga előtt, tovább. Ahol meg alkalmas helye volt, legeltette a juhokat.

Végre elértek egy rengeteg, világnagy havasba. Abban is mentek még hét nap, s hét éjjel mind egyformán, amíg elérkeztek egy szép, de gyönyörű tisztásra. Ott megállt a táltos s azt mondotta: itthon vagyunk, felséges gazdám. Itt üssünk fel sátrat, ennél a vadrózsa bokornál. Itt alább a kristálytiszta forrásvíz, s mán túl a fiadon kívül ne törődj egyébbel, csak a juhok tejét, sajtját, túróját gondozzad. Előrzöm én őket, tél itt soha sem lesz.

Csak telt, múlt az idő. Éldegélt a király nagy búsan, szomorúan. Tanítgatta, oktatgatta az árva királyfit, egész húsz esztendős koráig. Mikor a királyfi a húsz évet éppen betöltötte, egy szépséges, tiszta, hervatag őszi napon sírni kezd a király olyan szívettépő, fájó nagy zokszóval, hogy még a kő is megsajnálhatta volna.

Kérdi a királyfi: mi baj, kedves apámuram?

- Semmi egyéb, édes fiam - feleli a király - déli álmot szenderegni dőltem s azt mondotta álmomban egy öreg, ősz ember: készüljek a halálomra, amely holnap beáll. - Hiába vígasztalja a fiú, hogy így, s hogy úgy, kedves apám, ne is gondoljon reá, álom s esős idő!... az öreg királyba nem lehetett lelket verni többé. Meghagyakoz mindent, hogy mi legyen vele a halála után, hogy ide a vadrózsabokor árnyékába temessék, aztán elbúcsúzott a fiától.

Másnapra kelve csakugyan meghalt a király. Eltemették parancsa szerint, de a szegény árva királyfiból is elköltözött a lélek. Kifáradott, elaludott, felébredt s újra kezdte olyan fennszóval a keserves sírást és panaszt, hogy messzire zengett belé a vadon rengeteg.

Amint megint siránkozik, hogy mi lesz belőle, merre kapjon haza, hogy jusson emberek közé, eléje áll egy világnagy fekete medve s azt mondja neki: na, királyfi, tegnap múltam kétezer esztendős, de olyan igazi szívből jövő sírást nem hallottam még soha, mintahogy te sírsz. Hát mondd meg, mi bajod, ki-mi bánt, miért sírsz úgy?

Elbeszéli a királyfi a históriáját elejétől végig, és ismét gondba esik, mint jusson ki innen. - Azt mondja a medve: sohase sírj ezért, ne búsulj te azon, elvezetlek én éppen a hazádig, a királyi palotáig, csupán fogadd meg a kardodra, hogy soha ebben az életben fehérnéppel mégcsak szóba sem állasz.

A szegény árva királyfi, minthogy jó móddal azt sem tudta, mi fán terem a fehérnép, s milyen is lehet az: örömében, hogy az őserdőből kijuthat, meg is esküdt rögtön.

Tereli haza este a táltos a juhokat, s mondja a királyfi, hogy ő mint járt egy nagy fekete medvével, s készüljön, mert virradóra kelve útnak indulnak a hazája felé.

Megbúsul a táltos, hogy mint tehetett a királyfi olyan oktalan fogadalmat, amit százszor is megbán majd. Hiszen hogyha elárulta volna bizalommal, mi az óhajtása, ő is hazavitte volna, mint az a rosszmájú, irígy s otromba medve. - Dehát ez már megvolt.

Hajnalra kelve indulni kellett, mert indította őket a medve. Addig mentek, mendegéltek, hogy tíz álló hétre éppen a királyfi városához értek. - Hej, volt öröm, mikor a népek meglátták a nagy turma juhot, amint a határt ellepték, hogy itthon van ismét az ő jó királyuk! Csaptak olyan örömünnepet, hogy hét országra híre járt. Gyűltek a királyfihoz a szép, büszke daliák, a gyönyörűséges herceg s királykisasszonyok, mint egy-egy pompás virágbokréta.

De bezzeg, hogy megmozdult a királyfi szíve a sok szép fehérnép láttán, úgy, hogy tüstént elfelejtett medvét, fogadást, mindent. Azt mondja ott helyből a legszebbik leánynak: hallod e, te szép hercegkisasszony, egyet se mondj nemet, hanem én a tiéd, te az enyém; legyünk mi egymásé, mert én úgy megszerettelek, hogy nálad nélkül mán túl nem élet nekem ez az élet többet.

Mert a leánynak is nem kicsit tetszett a szép halavány, szomorú királyfi, csak kezet adott s azt mondta: ásó, kapa, s a nagy harang válasszon el minket, te szép, szomorú királyfi!

Csak annyi, hogy sok szót ne vesztegessek, abban a nyomban kézfogót tartottak, s egy füst alatt találkozó-ünnep s lakodalom megleve.

Megtudja ezt a királyfi táltosa, de hivatja, mégpedig sürgősen királyi gazdáját.

Kérdi a királyfi: mi baj, kedves táltosom?

- Az, felséges gazdám, - mondja a táltos, - hogy most fogadást szegtél, s aki a szavának nem áll, mindig baj éri azt.

Mondja a királyfi: az olyan tudatlanul tett fogadalmat Isten is megbocsátja, kedves táltosom, s arra fordítja a bajt, aki tudva is rosszba viszi az embert.

- Már felséges gazdám, nem bánom én, akárhogy legyen, csak jól legyen, - feleli a táltos, - de félek, hogy rossz vége lesz mindennek, azért tégy meg annyit a kedvemért, hogy amikor esküvőre mentek, engem is vigy magaddal; ha kell, hogy kéznél lehessek.

Elgondolja a királyfi, hogy bizony mond valamit ez a táltos, mert annak a fele sem volna tréfa, ha az az otromba, hámbárnagy medve el találna jönni. Hogy valamelyest biztosítsa magát, parancsot ad, hogy a vártörő ágyúkat úgy készítsék el, hogy lövésre mindig készen álljanak.

Mikor a lakodalom napján a sok vendég összegyűlt már, s menni akartak éppen a templomba, hát ott a medve a várkapuban. Parancsolja a királyfi: tüstént zárba a kapukat, s a medvére sütni valamennyi ágyút! Hanem azt kiáltja a medve, hogy ide ne merjetek lőni, ha kedves az életetek s a városotok, mert tudjátok meg, hogy engem a golyó úgy sem jár meg, s ha mégis reám lőtök, irgalom nélkül semmivé teszem az egész királyi várost. Jobb lesz, szépen adjátok ki a királyfit, s nem lesz akkor semmi bántódástok.

De már, - gondolták a vendégek, - hogy adják ők ki, amikor mégis csak elsőbb nekik a királyfi, mint egy otromba, vad medve. A táltosra ráültetik a királyfit, a vár másik kapujánál kibocsátják, s amikor messze haladt már, lekiáltanak a medvének, hogy szedje hát a talpát, mert a királyfi a vár másik kapujánál rég megszökött.

A királyfit vitte is a hű táltos, úgy mint a gondolat, hetedhét országon át egy perc alatt, hogy estére éppen a szelek királyához repítette.

Csak az édesanyja volt otthon.

Szerencsés jóestét köszön a királyfi, amint illik, s panaszolja az öregnek, hogy ő mi járatban volna, s oltalomért esedeznék.

Azt mondja a szelek anyja: én nem segíthetek rajtad királyfi, hanem mindjárt hazajön a fiam, s ő szívesen segít, ha tud.

Éppen érkezik is a szél-király, s elpanaszolja neki is a királyfi az ő búját, baját s kéri az oltalmat.

- Hm - mondja a szélkirály, - éppen láttam ehelyt a kapu előtt, de fene egy otromba, nagy medve ez! Én nem tudlak megmenteni tőle, hanem pihenj le reggelig, akkor kiszöktetlek innen előle. Menj el a holdkirályhoz, hátha ő segítene. - Édesanyámnak meg azt mondanám, süssön ennek a királyfinak reggelre egy akkora nagy pogácsát az útra, mint én magam. Neked meg azt mondom, a pogácsából ha falsz is egyet-kettőt, nehogy egészen megegyed, mert szükséged lehet rá!

Hajnalra ébredve útra teszi a szélkirály a királyfit a táltossal. Ment az úgy, mint a gondolat, hetedhét országot egy perc alatt, hogy estére éppen a holdkirály palotájához tevé a királyfit.

Bemegy a királyfi, köszön illedelmesen, s engedelmet kér, hogy ő ilyen későn alkalmatlankodik, dehát szükség törvényt ront, s ő oltalomért jött volna, ha szerencsés lenne.

- Bizony én rajtad segíteni nem tudok - mondja a holdkirály - hanem reggelig már pihend ki magad, holnap aztán menj a napkirályhoz, az tud segíteni, ha akar, majd én is beszélek még vele. - Édesanyámat meg arra kérném: süssön egy akkora pogácsát ennek a fiúnak, mint a mekkora magam vagyok. De te, királyfi, ha falsz is abból egyet-kettőt, gondját viseld, mert még hasznát veheted.

Hajnalban aztán útra tette a hold a királyfit. De vitte úgy a hűséges táltosa, mint a villanat, hetedhét országon át is egy perc alatt, hogy estére éppen a napkirályhoz vederedtek.

A királynak csak az édesanyja volt otthon.

Jóestét köszön szépen a királyfi s panaszolni kezdi az ő megszorult állapotját.

- Tudom fiam, tudom - mondja a nap anyja. - Mindjárt jön a fiam, oda van a jó Istenhez, részedre is oltalomért esedezni.

Ezenközben érkezik is a napkirály. Panaszolni kezdi a királyfi az ő keserves, megszorult életét, de közbeszól a nap: nincs baj most az egyszer, hanem többet ismeretlenül olyan fogadást ne tégy a nap alatt. Most pedig feküdj, le s aludjál reggelig. - Édesanyámat arra kérném, süssön ennek a fiúnak akkora pogácsát reggelre, mint én magam. Neked meg azt tanácsolom, hogyha megéhezel, egyet-kettőt falhatsz ugyan belőle, de meg ne merd enni, mert úgy cseppenhet, hogy szükséged lesz reá!

Reggelre virradva odaad a napkirály a királyfinak egy korbácsot s azt mondja: csak menjetek, tudja a táltosod, hogy meddig. Amikor pedig olyan folyóvízhez értek, amelyik alul tűz, felül forró vízzel buzog: ott ahol a forró víz a tűzzel összeér, suhints keresztül ezzel a korbáccsal, akkor a tűz meg a víz kétfelé nyílnak, te átmész rajtuk, s a hátad megett majd visszacsapódik, hogy a medve nem tud általmenni rajta, s így megszabadulsz.

Megindult a táltos, de ment úgy mint a gondolat, hogy már délre ott volt a tüzes-vizes-folyónál. Végigsuhint a korbáccsal rajta a királyfi, és csakugyan kettényílt az egy szempillantásra, hogy a táltos szerencsésen átjuthatott rajta.

Hanem ment úgy a medve is mindenütt a nyomukban, hogy vissza sem csapódhatott a királyfi után a víz a tűzzel, s már a medve is átkerülhetett azon. Hanem bezzeg volt aztán drága dolga, amikor összecsapott. Isten csudájára menekülhetett meg csupán, de még akkor is úgy, hogy egyik oldala leforrázva, a másik meg leperzselve. Csakhogy a szeme volt még valamennyire ép!

A királyfi, amint átért a folyón, csak elámult, hogy ő milyen kedves szép vidékre ért. Hogy ő bizony elhatározta, hogy ha már most úgy is barátságos helyre jutott, ma egyet sem megy tovább, hanem kipiheni, kigyönyörködi magát ezen a felséges vidéken. A táltost legelni csapta, a pogácsákat: egyiket a jobb kezéhez, másikat a balhoz, a harmadikat a fejéhez helyezte, s avval ledőlt, és el is aluvék egy szemrebbenés alatt, mert erősen bágyadt volt.

Hát szerelmes szent Istenem, amikor megébredett, akkora három oroszlán ült a három pogácsa helyén, mint három nagy határdomb. Egy kicsit megszeppent a királyfi, hanem az oroszlánok azt mondották: ne félj te szomorú királyfi, mi a szolgálatodra vagyunk kirendelve, hanem addig egyet se tudunk mozdulni, amíg meg nem keresztelsz.

Megkeresztelte hát a királyfi: jóllátó, jólhalló és földneheze lett a nevük, s avval tovább indultak egy felé.

Minél tovább mentek, annál szebb vidékre értek, s értek annak a közepén egy olyan tündéri palotát, akár fényes királyi kastélyt.

Kiáll a kastély ajtójába egy havasnagy medve s azt mondja a királyfinak: ne menj tovább jó királyfi, ilyen szép erdőt, rétet, vidéket úgy sem találsz az élő világon. Én háromezer éves vagyok, s hét éve hogy mind egyedül. Ha itt maradsz, fiamnak fogadlak, s boldogul eléldegélünk, csak azokat a csúf vadakat ne hozd be magaddal.

- Már édes medveanyó - feleli a királyfi - én csak úgy fogadom el a meghivását, ha ezeket is szívesen látja, s beereszti, mert nem tudnak ezek nálam nélkül élni, de meg én sem hagyom el őket.

A vén medveanyó inkább a vadakat is elfogadta, csak a királyfit el ne szalassza.

Telt, múlt az idő. A királyfi minden reggel vadászni ment, s mindig csak az este vetette haza. Egyszer hát megérkezik a vén anyamedve kétezer éves fia is.

Azt mondja az anyamedve: rég vártalak fiam, jó, hogy nem haltál bele a nagy sebeidbe. Tudod-e, hogy itt van a királyfi ellenséged, most elbánhatsz vele; csakhogy ügyelned kell, mert olyan három oroszlánja van, mint három határdomb. - Hogy megörvend a hírnek a kétezer esztendős medvefióka!

- No anyám - elkezdi - reszelje ki hamar a fogaimat, de olyan élesre, mint egy jó arató sarlót, s oda a góc fejéhez ássunk egy likat, én bele fekszem, kegyed egy szőnyeggel betakar, akkor nem veszik észre, hogy itt vagyok, s amikor mind elaludtak, egy falásra béfalom az egész királyfit.

- Éppen jó is lesz úgy, fiam - biztatja a vén anyamedve.

Késő estére jön haza a királyfi az állataival. Útjába esik egy olyan két bivaly heverésnyi, kora-nyári pocsolya. Nekidől földneheze, valamit érzett, a víznek, s úgy meghengerődzik benne, hogy ami víz csak a pocsolyában volt, azt ő mind egy cseppig magára itatta.

Kérdi a királyfi: hát te ugyan földneheze mit csinálsz?

- Én? - mondja földneheze - ha tudná, kegyed sem kérdezné édes királyi gazdám.

Hazamentek s megvacsoráltak. Földneheze pedig, ahogy a komlós cipóját csak megehette, azon csuromvizesen neki a tűzhely fejének s végigesett úgy a szőnyegen, hogy még a hely is megrengett belé. De úgy megnyomta reggelig a likba szorult szegény medvefiókát, mert az még mukkanni sem mert földneheze alatt, hogy amikor másnap a királyfi ismét vadászni ment, alig tudá szegényt az öreg anyja a likból kiemelni. Ahogy aztán valahogy magához térhetett, azt mondja az anyjának szörnyű dühvel, fogcsikorgatva: reszelje ki édesanyám még egyszer a fogam éppen tűhegyesre, s ássunk likat most az asztal alá!

Jön haza este a királyfi. A pocsolya ismét tele volt. Beheverész újból földneheze, s magára itatja az egész pocsolya vizét. S amikor haza érkeztek, még jóformán le sem nyelte a komlós cipóját, azon csuromvizesen végighanyatlott ismét az asztal alatt a szőnyegre, úgy, hogy a szegény kalodába szorult medve nagyot nyekkent belé. Aztán megnyomkodta istenesen reggelig, annyira, hogy amikor hajnalban megint elment a királyfi vadászni, alig is tudta szerencsétlent az anyja a likból előszedni.

- Jaj, - elkezdi a medvefióka - jaj, így sem jó, időnap előtt végem lesz, ha ez tovább így tart! Holnap valahogy marassza itthon a királyfit, anyám, mutogassa meg neki a virágos kertet. Az állatokat meg rekesszék be abba a vasléckeretű kriptába, úgy aztán ha elbánhatok vele. Mégis azért ma éjszaka próbálok még egyet, de most úgy kireszelje a fogam, hogy éppen ánglus tűhegyesre, s ássunk az ágy alá likat, ott talán csak nem fogja megkaphatni a szőnyeget.

Estére kelve jött haza a királyfi, de útközben ismét csak belefeküdt földneheze a telt pocsolyába s magára itatta a sok vizet. S amint haza jöttek, s ahogy lenyelte a komlós cipóját, hengergőzött be az ágy alá. De úgy megnyomogatta, úgy meggyúrogatta reggelig a medvét, hogy csak alig győzte szusszal.

Reggel menni akar a királyfi vadászni. Hanem eléállott az anyamedve, s nem engedte; kérte, hogy most ne menjen vadászni, mert még meg sem is nézte a virágos kertet. - No, addig erre, addig tova, míg kibeszélte a királyfit a szép eszéből s otthon maradott. De sőt még abba is beléegyezett, hogy berekesszék az oroszlánokat, nehogy a szép virágokat összetapossák. Bezárták őket az öntött vasérc-kriptába.

Mikor a királyfi kigyönyörködte volna magát a dús virágos kertben, elébe áll váratlanul a medve-fiú, s rárivall: na, királyfi, most a kezemben vagy, meg is etted mával az utolsó falatodat.

A királyfi hamar át is látta, hogy itt most már komolyan megszorult, mert ráismert a medvére s egy pillanat alatt egy jegenyefán termett.

Azt mondja a medve: én amondó vagyok, sokkal jobb lesz, ha szépen leszállasz onnan, mert ha ki kell tépnem érted ezt a szép fát, tudom istenem, hogy százszorosan megkeserülöd, mert elevenen szaggatlak ízekre, érted-e ezt?

Azt feleli a királyfi: tudom, hogy végem van, le is szállok mindjárt, csak engedj előbb hármat imádkoznom.

- Jól van hát, de hamar - mormogja a medve.

Elkiáltja magát erre a királyfi: jóllátó, jólhalló, földneheze, ne hagyjatok!

Kérdezi a medve: hát ez miféle imádság?

Mondja a királyfi, hogy ez görögül van, s újból elkiáltja: jólhalló, jóllátó, földneheze jertek elő!

Újból kérdezi a medve: hát ez ugyan miféle imádság?

Mondja a királyfi: ez törökül van.

Hanem jóllátó, jólhalló ugyancsak törték volna a vasléckerítést, mert jól hallották a kiáltást, csakhogy az egyet sem engedett.

Harmadszor is elkiáltja hát a királyfi: földneheze, jólhalló, jóllátó, ne hagyjatok!

Felkél akkor földneheze s azt mondja: most már menjünk. Uram segíts! - avval nekifeküdt az öntött vasléc-keretnek úgy, hogy a kereten volt kettős körabroncs egy mérföldre pattant róla, de még a vaslécek is mind szilánkká szakadtak. Akkor egy villanatra a medvénél termettek, s pár perc alatt széjjeltépték anyástul.

A királyfi leszállt most a fáról, elővezette a táltost s haza indult vele.

Alighogy a királyfi a városba érkezett, hall hangos, víg muzsikaszót. Bemegy egyik házba s kérdi, miféle lárma s vígasság van ebben a városban, amikor a királyfit kellene, hogy gyászolja minden igaz lélek.

Mondja a háziasszony, - mert belátta a gúnyájáról, hogy a vendége királyfi: - bizony lelkem királyfi, ép tegnap múlt hét esztendeje, hogy elment, el a mi drága fiatal királyunk, azóta örökös örökké sírva várta vissza a menyasszonya. De hogy máig sem jött meg, és hogy az ország se legyen már tovább király nélkül, úgy határozott, hogy férjhez megy. Annak az örömünnepe ez.

- Hej, lelkem nénikém, - mondja a királyfi, - itt van ez a fél zsebkendő, vigye el a királykisasszonyhoz. Mert, hogy ehelyt egyik szavamat a másikba öltsem, amikor a királyfi, a medve elől menekülni kényszerült, előbb az ő zsebkendőjét is, a királykisasszony jegyeséét is kettéhasította, s felét-felét mind a kettőnek eltették magukhoz, és még gyűrűt is cseréltek.

Az asszony a fél zsebkendővel el is indult, s beadta a kívánt helyre.

Meglátja a királykisasszony a menyasszonykori zsebkendőjének a felét, s rögtön ráismert. - Haj, egeknek Ura, milyen öröme lett erre a szép kisasszonynak, de milyen kedve, mint a derűs ég, hogy az egész palotát felverte nagy jókedvében. Mindjárt tizenkét hintót állított elő, nászvendégeket abba, s egy szemhúnyításra a királyfinál termett. Bezzeg nem sokáig nézegették egymást, s méregették a zsebkendőt. Tüstént egymásra ismertek, összeölelkeztek, összecsókolóztak, hazamentek s csaptak olyan világra szóló, díszes lakodalmat, hogy hét nap s hét éjjel egyre csak vígadtak. S aki maguk közül ezt nem akarná elhinni, a holnapi napon utána járhat.

A mű forrása: https://mek.oszk.hu/ - SZÉKELY NÉPMESÉK: A gyémánt emberke
Válogatta és szerkesztette: R.Berde Mária
Erre a népmesére a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu