Az elátkozott királyság

Az elátkozott királyság.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember és annak egy felesége. Ez a szegény ember elindult fát vágni, s ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy lesoványodott lovat. Megsajnálta és hazavitte. Otthon aztán arra gondolt: jó lesz szántani vele, ha megerősödik.

  Telt-múlt az idő, a ló szépen lassan megizmosodott, erőre kapott. Majd egyszer a szegény ember kiment szántani a mezőre, és magával vitte a lovat is. Ahogy ott barázdálnak, megszólal a ló:

 – Hallod-é, szegény ember, jótett helyébe jót várj! Most mondok neked valamit. Van ott az a sűrű erdő. – Fejével abba az irányba mutatott, ahol a bozótos szinte átjárhatatlan volt. És így folytatta: – Abban van egy aranykastély, aminek kapuján három lakat lóg. A kastély mellett van egy rozoga kunyhó, amiben minden éjfélkor három vén boszorkány kötöget a kályha előtt hintaszékben üldögélve. A kályha fölött akasztva lóg három kulcs, azok nyitják a kastély három lakatját. Ha elég bátor vagy, és ma éjszaka velem tartasz, megcsinálhatod a szerencsédet.

  Este volt, mire hazaértek. A szegény ember megetette a lovat, ő is evett, majd lefeküdtek aludni. Éjfélkor kopog a szegény ember ablakán a ló, és így szól:

– Gyere, szegény ember, itt az idő. Elviszlek az aranykastély melletti kunyhóhoz, és kihozzuk a három kulcsot. Mikor odaértek, és az ember leszállt a lóról, a paripa így szólt:

– Tessék, itt van ez a marék por, most menj oda a kunyhóhoz, és fújd be a kulcslyukon az egészet. Ettől a boszorkányok elalszanak, és te nyugodtan bemehetsz a kulcsokért. Csak egy dologra ügyelj: Vigyázz, nehogy levegőt vegyél, míg bent vagy, mert akkor te is elalszol.

  A szegény ember úgy is tett, ahogy a ló tanácsolta. Odament a kunyhó ajtajához, a kulcslyukon befújta a port, majd benyitott az ajtón, és a három vén boszorkány csakugyan ott aludt a kályha előtt. Már a hintaszék sem mozdult alattuk, a kötés is kiesett a kezükből.  A kulcsok is ott voltak felakasztva egy szögre a kályha fölé. A szegény ember nem sokat tétovázott, fogta a három kulcsot. Amikor kiment, így szólt a ló:

 – Most menj oda a kastélyhoz. Az első lakatban az első kulcsot hétszer, a második lakatban a második kulcsot tizenkétszer, a harmadik lakatban a harmadik kulcsot huszonnégyszer kell megforgatnod. Ügyelj rá, hogy pontosan számolj! A szegény ember úgy is tett. Fogta a kulcsokat, és mindet megforgatta a kastély lakatjaiban úgy, ahogy a ló mondta. Mikor utoljára megforgatta az utolsó lakatban az utolsó kulcsot is, kinyílt a kastély kapuja. Ekkor a ló újra megszólalt:

– Tudd meg, te szegény ember, hogy abban a három lakatban van a boszorkányok ereje is. Fogj egy követ, és mindegyik lakatra annyiszor csapj rá, ahányszor a kulcsot megforgattad benne. De siess! Mert ahogy a lakatokra lecsapsz, a te erőd is folyton fogy.

  A szegény ember fogott egy követ, rácsapott az első lakatra hétszer, a másodikra tizenkétszer, majd a harmadik lakatnak is nekilátott. Az utolsó, huszonnegyedik csapásnál már alig volt ereje, de mikor arra is bevégezte, a boszorkányok egyszeriben füstté váltak és kiszálltak a kunyhó kéményén.

  A kastély körüli erdő egy nagy faluvá változott, a lóból pedig királyfi lett, aki így szólt:

 – Köszönöm, szegény ember, hogy segítettél megtörni az átkomat! Ezért jutalmat kapsz tőlem. A királyfi adott neki három szekér aranyat, lovat, szép nagy földet, apjaként szerette, és gyakran látta vendégül a kastélyában. Ezek után a szegény ember már nem volt többé szegény, hanem boldogan élt a feleségével, amíg meg nem haltak. Így volt, mese volt, füle-farka benne volt.