Az elkésett fecske

Az elkésett fecske.

Az ég olyan csodálatosan szép kék, olyan árnyalat, melyet sehol másol nem látni. Ahogy a nap fénye melegíti fel a már hónapok óta szunnyadó természetet, szinte engem is új életre kelt. Látom és érzem, ahogy a növények és állatok kinyílnak a komor szürkeségből és kezdik átadni magukat az új, élettel és színekkel teli gyönyörűséges napfénynek. Hát egy ilyen csodás napon vettem észre, hogy fecskék érkeztek az otthonomba. Pont oda, ahol tavaly is laktak. Még az is lehet, hogy pont ugyan azok. De most valami más. Nem olyan nyugodtak, mint ilyenkor szoktak.
Izgatottan repkedtek, csipogtak, szinte már bántotta a fülemet a zajuk. Pedig ez igazán nem volt jellemző a visszatérésük idején. Persze, szoktak szorgoskodni a régi fészkük felújításán, de az, hogy ilyen zűrzavar alakuljon ki, általam teljesen ismeretlen dolog volt. Meg is kérdeztem nagyapámat, hogy mit gondol, mi történik ott? Szerinte, csak sokan vannak vagy épp kevesen, és még szervezetlenek.
Figyeltem hát őket tovább, de valahogy nem értettem egyet nagyapámmal. Én inkább azt éreztem, hogy egyikük elveszett. Sokszor a csipogásuk olyan sürgetőnek, vészjóslónak tűnt. Aztán pedig egyre gyengébbek, lassabbak és kedvetlenebbek lettek. Kora tavasszal még hideg az éjjel, akár fagypont közeli is lehet a hajnal. Feltűnt, hogy fáznak és éheznek. Hiszen a hideg miatt még a rovarok sem igazán jönnek elő, talán csak napközben, mikor a Nap melege olyan csalogató.
Segíteni akartam valahogy, igazán, de nem tudtam mit tehetnék. Nem maradt más csak, hogy figyeljek. Megszámoltam őket, igyekeztem megismerni és valahogy megjegyezni melyikük melyik. Rájöttem, hogy valószínűleg családok laknak az egymás melletti fészkekben.
Legszélén fészkelt az új pár, akik tojásokat készültek rakni. Mellettük az idősebb pár, ők lehettek a fiatal pár szülei, azaz a jövendőbeli nagyik. A további fészkek kicsit távolabb voltak a szomszéd ház falán, gondolom, ők lehettek az egyéb rokonok. Volt egy fészek, ami azonban teljesen üres volt. Nem lakott ott senki. Mégis valahogy nagyon sokat repkedtek körülötte. Mintha ott is laknia kéne valakinek, aki most bizony még nincs ott. Szinte kihallottam a párbeszédet a prittyegő kis hangok közül.
- Hol lehet? Miért nem jön már!?
- Hiszen már itt az ideje! Mások már megérkeztek!
Hasonlókat gondoltam bele, a csivitelésekbe. De persze, ezek csak az én képzeletemben éltek.
A madárkák helyzete egyre silányabb lett, az élet utáni vágyuk is egyre inkább alább hagyott. Raktam ki madáretetőket, minden nap csordultig töltöttem mindenféle magvakkal, amit csak kapni lehetett a kisállatboltban. Némiképp segítettem nekik, de a zűrzavar nem csillapodott. 
Egyik reggel, mikor siettem kifelé az ajtón, hogy alaposan megtöltsem az etetőket, határozottan melegebb szellő csapta meg arcomat, mint az előző napokon. Éreztem, hogy jelentősen emelkedett a hőmérséklet és a kis szürkeség is eltűnt, ami még a kora reggeli órákban megfigyelhető volt eddig. A nap ragyogott, az ég kéklett és a rovarok is előjöttek már ilyen korán. Az az érzésem támadt, hogy ez a nap bizony valami újdonságot tartogat, valami meglepetést. Nem is kellett sokáig várnom, hogy rájöjjek mi az.
Miközben próbáltam minden egyes kis magvacskát beletuszkolni az etetőbe, gondolván, ha sok van benne, biztos sokat is esznek majd, feltűnt, hogy csend van. Az a lármás csipogás, ami olyan zavaró volt eddig, most bizony hiányzott. Hová tűnt? Miért nincs már, mi változott?
Végignéztem a fészkeken, mindenki a helyén, mindent rendben találtam. Majd a végén, megakadt valamin a szemem. Madárpiszok van az utolsó, lakaltan fészek alatt. Ez bizony, csak egy dolgot jelenthet. Reménnyel teli szemekkel csodáltam, azt a sárkupacot a szomszéd ház falán, úgy nagyjából fél órán át, mire kidugta valaki rajta a fejét. Azzal a mozdulattal, vissza is húzta és eltűnt a kis sötét menedékben. Biztos voltam benne, hogy ezt a fecskét eddig még nem láttam itt. Hiszen már mindet ismerem, és ők is engem. Azok már nem félnek tőlem, ennyire biztosan nem. Ez egy új lakó volt.
A megszokott reggeli etetés, most újra izgalommal telt meg. Vajon ez a madárka lehet az, akit olyan nagyon kerestek eddig? Lehetséges, hiszen most csend van.
A figyelmem teljes erőből újra a fészkekre és lakóikra irányult. Olyan izgatott voltam. Végre kiderülhet a hetek óta foglalkoztató rejtély.
Aztán akkor megláttam. Bámulatos könnyedséggel röppent elő az, eddig lakatlan fészekből egy minden kétséget kizáróan fiatal lány fecske. A mozgása kifinomult és lágy, a landolások elegánsak és a tollazata csak úgy csillogot az ápoltságtól. Biztos voltam benne, hogy ezt a madarat, ha nem várták volna és keresték volna ilyen izgatottan a többiek, nekem akkor is feltűnt volna a látványa.
A mozgása, a tollazata, az ereje messzi felülmúlta a már hetek óta hazatért fecskék ábrázatát. Tátott szájjal bámultam őt, mikor megjelent mellettem a nagyapám.
- Oh igen. Hogy ez nekem sem jutott eszembe!- mondta.- Ez egy elkésett fecske.
- Hogy micsoda?-kérdeztem, türelmetlenül. -Egy olyan jószág, melynek sokak szerint már korábban meg kellet volna érkeznie. De ő jobban tudta a maga idejét. Kivárta a jóidőt, a biztonságot és a figyelmet. Akkor jött mikor már mindannyian a legjobban várták.- mondta ámulattal. Az ilyen egyedek, igen ritkák. Megadják a család számára a nyugalmat, biztonságot, örömöt, a vágyakozást. Olyan különös, hogy egymaga van, de mégis mind csak őt várták. Vigyázni kell velük, belőlük lesz a leghuncutabb az udvarban!-mondta nagyapám mosolyogva.

Sok szeretettel Nórinak! :)