Az eltűnt méhecske nyomában

Az eltűnt méhecske nyomában.

Zümi reggel kipihenten ébredt. Kikukucskált a pipacsvirág kelyhéből, de testvérkéjét sehol sem látta.

- Méhike! – kiabálta, azonban válasz nem érkezett.

- Hová tűnhetett? 

Sírásra görbült a szája.

- Neked meg mi bajod? Minek lógatod az orrod? – kérdezte tőle egy kis ciripelő hang.

Zümi a hang irányába fordult, de senkit sem látott.

- Itt vagyok lent! A fűben! – kiáltotta az ismeretlen. -  Hegedülök neked valami szépet, attól biztosan jobb kedved lesz.

Ezzel összedörzsölte szárnyacskáit, és egy vidám nótába kezdett.

- Te CipCirip vagy, a mezei tücsök, ugye? – kérdezte tőle Zümi szipogva. – Nagyon szépen muzsikálsz.  Nem találom a testvérkémet.

 - Egyet se búsulj, kiskomám! – mondta CipCirip. – Segítek megkeresni.  Jól ismerem a környéket. Biztosan megtaláljuk.

Ezzel piros masnis, égszínkék kalapját a fejébe húzta, és jelezte Züminek, hogy kövesse.

- Hová megyünk? – kérdezte a kis méh.

- Meglátogatjuk Fanyűvő barátomat. Az erdő szélén lakik egy öreg, korhadt tölgyfában.

Fanyűvő, a kopogóbogár volt a környék hírszerzője. Már messziről észrevette öreg cimboráját, és tárt karokkal fogadta.

- Isten hozott szerény hajlékomban! Ki a barátod? - kérdezte.

- Züminek hívják. A testvérét keresi. Ugye segítesz megtalálni?

- Meglátom, mit tehetek.

A kopogóbogár egy gyors morzét kopogott a fatörzsön, amire hamarosan válasz érkezett.

 - Kora reggel egy kis méhet láttak a tölgyes felé repülni. Egy méhészmadár volt a nyomában.

- Ez nem jó hír – sóhajtott CipCrip.  - A méhészmadár olyan gyors, mint egy vadászgép. Szinte lehetetlen kitérni előle.

 - Jaj, ne! – suttogta Zümi rémülten.

- Ne félj, megtaláljuk! – válaszolta a kis tücsök, de maga sem igazán hitte, hogy a kis méhnek volt esélye a gyurgyalaggal szemben.

A nap már magasan járt, amikor elbúcsúztak Fanyűvőtől. Útjuk egy hatalmas és öreg tölgyfákkal szegélyezett ösvényhez vezetett. Az út itt kétfelé ágazott.

-– És most, merre? – kérdezte Zümi?

Hirtelen feltámadt a szél, sötét felhők kezdtek gyülekezni az égen.

- Mindjárt itt a zivatar! – mondta a kis tücsök. – Le kell térnünk az ösvényről!

A faóriások terebélyes lomkoronája fenyegetően hajlongott, táncolt a szél szavára.

- Oda! – kiáltotta CipCirip, miközben egy taplógomba felé vette az irányt. – Itt meghúzzuk magunkat, míg elül a vihar.

Szerencsére az esőfelhők gyorsan elvonultak. A nap újra kisütött, sugarai áthatoltak a fák ágain, megcsillantva a leveleken és a fűszálakon ülő esőcseppeket. A csendet hirtelen segélykiáltás hangja törte meg.

- Ez Méhike! – kiáltott fel örömében Zümi.

- Itt vagyok! Idelent! – szólalt meg újra a hang.

Mindkettőjük szeme a földet pásztázta. Végül a kis méh felfedezett egy üreget.

- Vigyázz, Zümi! Lehet, hogy csapda! – figyelmeztette őt CipCirip.

De már késő volt. Zümi egy farkaspók barlangjában találta magát. Az üreg sötét volt és rideg, belseje sűrű, nemezszerű pókfonállal szőtt. Szerencsére a pók nem volt otthon. Amikor a kis méh szeme végre hozzászokott a sötéthez, észrevette a sarokban gubbasztó Méhikét. Egymás nyakába borultak, és örömükben sírva fakadtak. Ezután megpróbáltak kijutni a pók üregéből, de mindenütt falakba ütköztek. Most mitévők legyenek? Méhikének támadt egy ötlete.

- CipCirip! – kiáltotta. – Ismered Fürgelábú Pedrót?

- Bárcsak ne ismerném! – sóhajtott a kis tücsök, és rettegve gondolt vissza a gyíkkal való első találkozására.

- Keresd meg, kérlek! Mondd, hogy Ugi mama kelepcéjébe estünk, és ő az egyetlen esélyünk.

- Hát jó! - sóhajtott CipCirip, és a fürge gyík keresésére indult.

Nem kellett messzire mennie. Fürgelábú Pedró imádta a napfényt. Amikor csak tehette, órákig sütkérezett a napsütötte köveken. Épp készült a másik oldalára fordulni, amikor egy hatalmas árnyék vetődött rá, és eltakarta előle a napot. Álmosan pillantott fel.

- Nicsak, kit látnak szemeim! – emelte fel a fejét. Jóízűen megnyalta a szája szélét. Igaz, már ebédelt, de a potyaebédnek sosem tudott ellenállni.

CipCirip villámgyorsan elhadarta, mi történt kis barátaival.

- Ugi mama. – suttogta maga elé Pedró.  –  Már megint az a banya! Gyerünk! Mutasd az utat!

A kis tücsök egy percig sem tétovázott, és elvezette Pedrót a farkaspók üregéhez. A két kis méh már nagyon várta a mentőcsapatot.  Mindketten éhesek, szomjasok voltak, és teljesen átfáztak. Hirtelen egy fenyegető árnyék jelent meg a barlang bejáratánál.

- Hazaért – suttogta rémülten Méhike.

Reszketve bújt testvéréhez, ám Ugi mama helyett Pedró lépett be az üreg száján, fején egy dióhéj kalappal.

- Gyertek gyorsan, bújjatok a dióhéjba! – mondta, majd villámgyorsan elhagyta a pók üregét. CipCirip nagyon boldog volt, mikor végre magához ölelhette kis barátait. Búcsút vettek Pedrótól, és hazaindultak. A fürge gyík pedig elrejtőzött a pókverem mélyén, úgy várta, hogy Ugi mama hazatérjen. Nem kellett soká várnia. Már messziről hallatszott, ahogy a pók útközben egy versikét kántál:

„Firkusz, furkusz, fődimusz, nyissz és prucc és pókfityusz. Ugi mama kedvence rovarocska, kis szöcske.”

Hogy mi történt ezután, senki sem tudja, de a környéken soha többé nem hallottak róla.