Barion Pixel

Az epreskerti csókalányok

  • 2023.
    jan
  • 01

Élt valahol messze-messze - talán a Szen’mártoni Telekparton - egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt azoknak három semmirekellő fia, akik naphosszat csak otthon heverésztek. Dolgozni nem akartak, csak az eget bámulták kitartóan. Ezért a jóra...

Kép forrása: pixabay.com

Élt valahol messze-messze - talán a Szen’mártoni Telekparton - egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt azoknak három semmirekellő fia, akik naphosszat csak otthon heverésztek. Dolgozni nem akartak, csak az eget bámulták kitartóan. Ezért a jóravaló, öreg szüleik igencsak szomorkodtak. Egyszer meg is kérdezte a legidősebb:

  • Édesapám! Mindég olyan kedvetlen, mint a háromnapos esősidő, mi baja van kendnek?
  • Én bizony édes fiam úgy innék egy kupica pálinkát! Attól bizonyosan felvidulnék, talán még táncra is perdülnék!
  • Drága édesapám! Szerzek én magának pálinkát, csak mondja meg mi fán terem az!
  • No, fiam, ha így van, indulj útnak, s addig meg se állj, amíg egy aranyos Epreskertet nem találsz. Ha oda érsz, szépen halkan vedd le a bocskorod, nehogy nyikorogjon és bárki is észrevegyen, mássz fel csöndesen az első fára, és szedd tarisznyába az összes bűbájos epret, amit csak találsz! Ha hazahozod, finom pálinkát főzünk majd belőle.
  • Miféle gyümölcs az a bűbájos eper?
  • Megtudod azonnal, ha az utolsó szemet is leszedted a fáról. De jól vigyázz, hogy közben zajt ne csapj, mert könnyen bajba kerülhetsz!
  • Nem félek én semmitől! Fél nap és ott vagyok, másik fél nap meg itthon! Csak várjanak rám édesapám!

A legény még gyorsan megszalonnázott az út előtt, az anyja pedig a nyakába akasztott egy üres tarisznyát, azzal el is indult. Ment mendegélt a kocsiúton, már majdnem beesteledett, el is tévedt, de sehogy nem találta azt az aranyos Epreskertet.

Éppen vissza akart fordulni, amikor látja ám, hogy az útszéli tócsában kiáltozik egy picinyke kis hernyó:

  • Húzzál ki te legény, mert rögtön megfulladok!
  • Dehogy húzlak! Már csak pontosan te hiányoznál nekem! Maradj a pocsolyában, ahol eddig voltál!

Azzal gyorsan tovább is állt. Ahogy haladt az úton látja ám, hogy a messzi távolban erősen fénylik valami.

  • Én bizony megnézem, hátha az az aranyos Epreskert világít ott a messzeségben!

Így is tett és nemsokára oda is ért a kerthez.

  • Mit is tanácsolt édesapám? – jutott eszébe a legénynek. Vegyem le a bocskoromat, másszak fel a fára és szedjem tarisznyába a bűbájos epret! Hiszen ez könnyen megvan!

A legény hitelen lekapta a lábáról a csizmáját, de édes jó Istenem, abban a pillanatban, ahogy csikordult a csizma talpa, nagyot dördült az ég, hatalmas szél kerekedett, s váratlanul elibe röppent három fekete csóka. Nagy mérgesen lecsipkedték a fáról az összes epret és olyan gyorsan eltűntek, ahogyan jöttek. A legény fel sem ocsúdott a meglepetéséből, az epreknek hűlt helyét találta. Kicsinykét még ott állott a fa alatt, aztán lehorgasztott orral szégyenkezve hazaballagott.

Otthon még nagyobb lett a szomorúság, ahogy megtudták, hogy a legény eper nélkül jött haza.

Telt, múlt az idő megszólalt a középső fiú:

  • Én bizony nem nézem tovább itthon mindenki savanyú képét! Majd szedek én epret, hogy pálinkát főzhessünk édesapámnak!

Az anyja őt is megszalonnáztatta, feltarisznyázta, s ez a legény is útnak eredt, mint a bátyja.

Ment ő is nagy sebesen, hogy mielőbb a kerthez érjen. Már a bocskor is hólyagosra törte a lábát. Gondolt egyet, levetette, a hátára kapta s így haladt az úton nagy sietve, amikor meglátta a tócsában a pici hernyót:

  • Húzzál ki te legény, mert rögtön megfulladok!
  • Dehogy húzlak! Már csak pont te hiányoznál nekem! Maradj a pocsolyában, ahol eddig voltál! – mondotta a középső legény is.

Ő is úgy otthagyta az esdeklő kis pondrót, hogy vissza sem nézett. Egyszerre csak látja ám a távolban, hogy valami nagy fényesség világít a horizonton.

  • Az ott talán az aranyos Epreskert! No, hát akkor nincs más dolgom, mint amit az édesapám megparancsolt. Levetem szépen a bocskoromat, felmászok a fára, és tarisznyába szedem az epret. De hiszen a bocskort már le is vetettem! Nincs más dolgom, mint felmászni a fa tetejére.

Amint kigondolta, úgy is tett. Megragadta a feje fölött az ágat, amikor az hirtelen ketté törött. No hiszen lett akkora égzengés, szélvihar, olyan hangzavar hogy a legény majd lepottyant az eperfáról. Abban a pillanatban rettenetes szárnysuhogással megjelent a három csóka, lecsipkedték a fáról az összes epret. A legény még csak szóhoz sem jutott, már el is tűntek amilyen gyorsan jöttek. Mikor pedig felocsúdott a meglepetéséből, lemászott a fáról és nagy búsan hazabandukolt. Kettőt sem szólt a többiekhez, naphosszat csak rídogált.

Megunta ezt hallgatni a legkisebb fiú és gondolt egyet.

  • Édesanyám! Én bizony elindulok epret szedni!
  • Ugyan fiam! Kicsi is vagy, bocskorod sincs! Hová is indulnál!
  • Jó lesz nekem édesapámé is!
  • A szalonnánk is elfogyott! Maradj itthon!
  • Nincsen maradásom édesanyám! – szólt a legény, s felkapta az apja csizmáját és az üres tarisznyát.

Ment a legény, mendegélt, már fél napja úton volt, amikor meglátta a tócsában a kis pondrót. Olyan keservesen kiabált, hogy a legény rögvest odafutott hozzá és azonnal kikapta a pocsolyából.

  • No, te legény! Jó tett helyébe jót várj! Adok én neked egy rozsdás drót darabot. Tedd jól el a tarisznyád mélyébe, s ha meg akarsz fogni egy madarat, csak vedd elő, és dobd fel a magasba. Meglásd, mi történik!

A legény úgy gondolta, hogy mit sem tud kezdeni egy rozsdás dróttal, de szépen megköszönte, majd továbbindult. Azután ismét csak mendegélt, s meglátott a távolban valami fényességet.

  • Ez bizony csakis az aranyos Epreskert lehet!

Nosza, elkezdte szaporázni a lépteit, hogy mihamarabb oda érjen. Ahogy közeledett, hát látja ám, hogy a kert összes fája roskadozik a bűbájos epertől.

  • No, ebből aztán jó sok pálinkát főzhetünk – gondolta a legény.

Közelebb lopakodott, hogy jobban szemügyre vegye az ínycsiklandó gyümölcsöket, s mivel nem látott egy fia lelket sem ott, leült a fűbe, szép csendesen levetette lábáról a csizmáját. Hátára kötötte, s elkezdett felfelé mászni a fára. Mászott, nyújtózkodott, kapaszkodott, átölelte a fa törzsét, és közben minduntalan a bűbájos epreket bámulta.

Gondolta magában:

  • Én bizony gyorsan teleszedem ezt a két csizmaszárat eperrel, s már itt sem vagyok!

Ahogy kigondolta úgy is tett. Szép óvatosan leszakított egy bűbájos epret, aztán a másikat, és a harmadikat. Már éppen az utolsót akarta leszakítani, amikor rosszul nyúlt érte, és véletlenül a földre ejtette.

No hiszen, kerekedett akkora szélvihar, lett is olyan égzengés, dörgés, villámlás, hogy a legény majdnem leesett a fáról. Hirtelen, csak a semmiből ott termett a három koromfekete csóka, s a fa körül keringve dühösen keresték az epreket. Amint meglátták az egyik ágon a legényt a teli csizmaszárakkal, éktelen haragra gerjedtek, elkezdték csípni, vágni, karmolni. A legény megijedt, még a fáról is lepottyant, ahogy megpróbálta elzavarni a gonosz madarakat. Kapkodott, csapkodott össze-vissza, amikor eszébe jutott a rozsdás drót darab. Belenyúlt a tarisznyába, megmarkolta erősen, majd jó magasra feldobta. Hát láss csodát, a rozsdás drót arany hurokká változott, a legmérgesebb csóka lábára tekeredett, a legény pedig gyorsan lerántotta magához a földre. Abban a pillanatban a fekete csóka csodaszép leánnyá változott. A legény szája tátva maradt a csodálkozástól:

  • Ki vagy te, szépséges leány?
  • Én bizony egy elátkozott királylány vagyok, és ezek itt a nővéreim. Egy gonosz boszorkány elvarázsolt bennünket, amikor lekvárt akartunk főzni az eprekből. Addig tartott a varázslat, amíg egy bátor legény le nem szedi az összes bűbájos epret a fáról.

Ekkor a legény szépen kézen fogta a gyönyörű lányt, hazavezette szülei házába a nővéreivel együtt. Bizony a másik két legénynek is gyorsan megtetszettek az elvarázsolt csókalányok.

Csaptak ám hetedhét országra szóló lakodalmat, a bűbájos eperből pedig lekváros gombócot főztek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

És hogy szavamat ne feledjem, idős édesapjuknak sem kellett már a pálinka, mert anélkül is boldogan táncoltak, mulattak napestig. Aki nem hiszi, járjon utána!

 

 

 

 

Tóth Marianna, meseíró

Ezt a mesét írta: Tóth Marianna meseíró

Kunszentmártonban élek, 1963. november 1-én születtem Szentesen. Kisgyermekkorom nagy részét nagyszüleimnél, Alattyánon és Csépán töltöttem, ahol megismerkedtem a falusi emberek életének szépségeivel és nehézségeivel. Iskoláimat Kunszentmártonban, Szarvason, Budapesten, Szegeden és Debrecenben végeztem az óvónői pályához kapcsolódóan. Az óvodapedagógia sajátos eszközrendszere lehetőséget adott arra, hogy a művé...

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások