Az erdei hangverseny

Az erdei hangverseny.

A tavasz beköszöntével a Meseerdő újra megtelt élettel: a fák rügyezni kezdtek, a virágok sorra bontották ki szirmaikat a fény felé és elárasztották varázslatos illatukkal az erdőt. A májusi szellő lágyan megcirógatta az erdő közepén álló Tölgy Apó orcáját. Az idős tölgy körül éppen szorgos tanácskozás zajlott a hamarosan megrendezésre kerülő Madarak és Fák Napja eseményről. Az erdő lakói minden évben ünnepséget szerveznek Tölgy Apó tiszteletére, mert ő nem csak az erdő legidősebb fája, hanem a bölcsesség őrzője is, aki évszázadok óta vigyáz a Meseerdő békéjére. Most is ott állt vastag törzse mellett Trilla, a fekete rigó, Harkó, a fiatal nagy fakopáncs, és Cince, a széncinege mind azon tanakodva, hogy mivel tehetnék az idei ünnepséget még különlegesebbé.

– Idén valami igazán emlékezeteset kell kitalálnunk – szólt Cince, miközben egy virágszirmot igazgatott a farka végére. – Valamit, amitől Tölgy Apó szíve is megmelegszik.

– Egy hangverseny! – rikkantotta Trilla. – Egy olyan, amilyet még sosem hallott az erdő!

A szomszéd fán tollászkodó szajkónak sem kellett több, azonnal szétkürtölte a hangverseny hírét az erdőben.

- Hangverseny! Hangversenyt rendezünk Tölgy Apónak! Délután találkozó a tisztásnál! – kiabálta szerteszét a szajkó, miközben egyik ágról a másikra röppent, minden odúba, bokorba és lombkoronába bekiabálva a hírt.

Délutánra az erdő tisztása egy zsibongó, színes forgataggá változott. Jöttek csapatostul a rigók, a vörösbegyek, az erdei pintyek és még a félénk őszapók is előmerészkedtek a hír hallatára. Trilla rigó, begyét büszkén kidüllesztve, felszállt egy virágzó ágra és csengő hangján belekezdett a fődallamba. Cince és a többi madár pedig sorban csatlakoztak hozzá. A próbának messze híre ment az erdő többi lakója között. A mókusok teljes átéléssel zörgették a kezükben lévő leveles ágakat, a tücsök banda vígan hegedült, míg a békák kórusban brekegtek.

Harkó kissé távolabbról figyelte az eseményeket. Ekkor egy veréb röppent fel mellé az ágra, majd így szólt:

– Te nem is tudsz énekelni! – jegyezte meg a kis veréb. – Te csak kopogni tudsz!

Harkó lehorgasztotta a fejét. Ez igaz volt, kissé éles „csikk” hangjával kilógott a többi énekesmadár közül. Ő csak ütemesen kopogott fáról fára.

Aznap este elvonult a kedvenc fatörzséhez, és ott kezdett el kopogni – bánatosan, lassan, ahogy a szíve diktálta. Nem tudta, hogy valaki hallgatja.

A levelek megrezdültek, majd a diófa mély susogással megszólalt.

-        – Ne búsulj, Harkó! A zene nem csupán éneklésből áll, kell hozzá ritmus is. És szerintem te ebben vagy a legjobb!

A diófa bölcs szavai reményt ébresztettek a fiatal harkályban, aki estére mosollyal az arcán hajtotta álomra a fejét.

Másnap az erdei állatok főpróbát tartottak tisztáson. Ám valami nem stimmelt. A madarak szép dallamot fújtak, de mindenki más tempóban. Volt, aki sietett, más meg lemaradt.

Trilla rigó szomorúan nézett körbe.

-          – Ez így nem fog menni! – sóhajtotta. Hiába tudunk énekelni, ha nincs, aki összefogja a bandát.

Ekkor lépett elő Harkó. A fiatal harkály nem szólt semmit, csak leült egy odvas ágra, és elkezdett kopogni. Egyenesen, határozottan: kop-kop-kop-kop-pihen.

És akkor… valami csoda történt. Trilla pontosan belépett a második kopogásra. Cince a negyediknél trillázott. A tücsök zenekar pedig a pihenőnél kezdte húzni a vonót.  Az egész zenekar szívvel-lélekkel muzsikált, most már teljes harmóniában. Trilla elégedett mosollyal biccentett Harkó felé. A fiatal harkály szívét melegség járta át. Végre érezte, hogy ő is nélkülözhetetlen része az erdő ünnepi énekének.

Végre elérkezett a hangverseny napja, az őszapók virágfüzérekkel díszítették fel Tölgy Apó lombkoronáját. Az erdő apraja-nagyja Tölgy Apó köré gyűlt, majd megosztották ajándékaikat és jókívánságaikat a bölcs tölgyfával. Tölgy Apó meghatódottan nézett körbe az erdő lakóin, majd hirtelen megremegett.

– Á-ááh... – susogta. A kérge megrepedezett, levelei hirtelen elernyedtek. – Nem... érzem jól magam...

Az erdő lakói megrémültek.

-         –  Mi történt?! – kiáltotta Cince.

-          – Nem lehet koncert, ha a fa … beteg! – suttogta Trilla.

Harkó gondolkodás nélkül odarepült. Megkopogtatta a törzset – kop–kop–kop – és szinte hallotta, amit más nem: üreg keletkezett a fa belsejében, valami odabent megroppant.

– Beteg – mondta halkan. – Valami beette magát a fába. De még megmenthetjük.

A fiatal harkály nem várt tovább. Felcsapta a szárnyait, felrepült a törzsre, és óvatosan, pontos mozdulatokkal kopogni kezdett – nem zenére, hanem gyógyításra. Kivájta a káros részt, kitisztította a kérget, levegőt engedett a belső üregbe, ahogy az öreg fák mesterei tanítják.

A mókus puha mohát gyűjtött, a méhek gyógyító propoliszt hoztak. Egy erdei fülesbagoly pedig odalent talált fakérget, amelytől erőre kapnak a beteg ágak. Az erdő népe minden erejével segített az idős tölgynek, hogy minél hamarabb visszanyerje erejét.

A fa lassan újraéledt. Levelei megmozdultak és törzsében újra pulzált az élet.

– Köszönöm, drága barátaim – susogta lágyan a lombjai közül.

És akkor – mintha csak egy pillanatra állt volna meg a világ – Harkó visszatelepedett a régi, odvas ágra, és finoman, szinte suttogva kopogni kezdett. A hangverseny ezennel kezdetét vette. A hangok szépen egymásba fonódtak, a résztvevők teljes összhangban daloltak, mindezt Harkó segítségével. A koncert végén nem volt taps, mégis mindenki tudta, hogy ez volt az erdő legszebb dala. A lombok táncoltak, a napfény megcsillant a fák között, s a madarak kört repültek örömükben. Harkó pedig úgy érezte, hogy nemcsak a zenét adta, hanem egy darabot az erdő szívéből is.