Mese a Föld napjára

Mese a Föld napjára.

Egy verőfényes tavaszi délutánon három jó barát – Anna, Marci és Lili – az iskolából tartott hazafelé. Hátizsákjukban még ott lapultak a Föld napjára készített rajzaik: a bolygót ölelő kezek sokasága; egy virágzó tarka rét, amelyet méhek és pillangók látogatnak, és egy zöldebb, élhetőbb város látképe. A tanító néni lelkesen mesélt nekik arról, hogyan lehet megóvni a bolygót, de Marci kissé bizonytalan volt:

– De most őszintén – nézett a többiekre –, ha mi hárman teszünk valamit, az változtat bármin is?

Mielőtt Marci kérdésére válaszolhattak volna a többiek, hirtelen különös szellő támadt. A fák levelei táncolni kezdtek és egy varázslatos fénycsóva szelte át a levegőt. Ekkor a fák közül előrelépett egy gyönyörű női alak. Szőke haja lágyan hullámzott a szélben, ruháját vadvirágok százai díszítették és léptei nyomán friss fű sarjadt. Arca melegséget sugárzott, de szemei tele voltak bölcsességgel, mint aki évszázadok óta őrzi a természet titkait.

–   Már az is sokat számít, hogy kérdezel – mosolygott rá. Hadd mutatkozzam be nektek! Flóra vagyok, a Föld szelleme. Segítek nektek meglátni, mi történik a Földdel, és hogy mi mindannyian tehetünk a változásért – folytatta Flóra.

– Mi még csak gyerekek vagyunk, akik néha a saját árnyékukban is megbotlanak – nézett rá Marci szégyenlősen.

–  Tudod, Marci – szólt Flóra lágy hangon – a legnagyobb változások mindig a legkisebb lépésekkel kezdődnek. Ahogyan a fa is egyetlen magból nő, úgy a folyó is egyetlen vízcseppből indul el útjára. Ti is ilyen apró csodák vagytok.

A három barát kíváncsi szemekkel figyelte Flórát. Ekkor Flóra meglendítette a kezében lévő varázsbotot és egy fénylő kaput varázsolt az égboltra. A csillogó kapu körül színpompás madarak keltek szárnyra és a legszebb dallamokat zengték kórusban. Mintha a természet csak erre az ünnepi pillanatra várt volna.

–  Ha beléptek a varázskapu alatt, láthatjátok, hogyan alakíthatjuk a világ jövőjét. Két ösvény áll előttetek, amelyek két különböző jövőt mutatnak meg. Egyet, ha nem vigyázunk a bolygóra, és egyet, ha mindannyian összefogunk.

Anna, Marci és Lili tekintete egy pillanatra összetalálkozott, majd egy apró bólintással jelezték, hogy benne vannak a kalandban. Flóra intett nekik, hogy kövessék őt. A három barát belépett a fényes kapu alatt és egy szempillantás alatt egy teljesen más világban találták magukat.

Az ösvény mindkét oldalán különös fények pattogtak, majd ahogyan Flóra említette a jövő ösvénye kétfelé ágazott.

Az első ösvény – amely a bal oldalon kanyarodott – egy borongós, elhanyagolt világba vezette őket. Szürke ég borult a város fölé. Az utak zsúfolásig megteltek autókkal, amelyek igyekeztek kikerülni az előttük tornyosuló szemétkupacokat. Az utcák koszosak és porosak voltak, mintha évek óta nem takarították volna őket. Szürke, sűrű levegő nehezedett a város utcáira. Az emberek maszkban sétáltak, szemükben fáradtság és közöny tükröződött. A föld kopár volt, a fák alig nőttek meg. A gyerekek látták, ahogyan egy kismadár próbál ivóvizet találni ebben csendes, de ugyanakkor szomorú világban.

–  Itt nem vigyáztunk a Földre – mondta Flóra halkan. –  Az emberek kihasználták a bolygó nyújtotta erőforrásokat, de elfelejtettek belőle visszaadni. Nem ültettek fákat, nem vigyáztak az élővilágra, csak elvettek, amit akartak, gondolkodás nélkül. A bolygó figyelmeztetett minket, de mi nem hallgattunk rá.

–  Ez olyan….üres. – suttogta  Lili.

Flóra komoran nézett rájuk.

– Ha nem teszünk valamit, ha nem figyelünk arra, hogy hogyan bánunk a természettel, akkor a világ ilyen irányba haladhat. De még nem késő – tette hozzá reménykedve. – Van még esély, hogy más jövőt építsünk.

Majd Flóra vezetésével rátértek a második ösvényre, amely egy örömtelibb jövőt mutatott.

A város, ahová kerültek egészen más hangulatot árasztott, mint az előző. Az égbolt kristálytisztán ragyogott, rajta a kék szín különböző árnyalatai játszadoztak. A Föld tüdejét mintha kicserélték volna, a levegő olyan tiszta volt. Az emberek biciklivel jártak, szemükben ott csillogott az élet öröme. A park tele volt nevető gyerekekkel, akik önfeledten bújócskáztak a fák között. A madarak dalra fakadtak, a méhek szorgosan döngicséltek, a közeli patak minden egyes vízcseppje mintha táncolva csobogott volna, ütemesen követve a természet ritmusát. Az emberek együtt dolgoztak: komposztáltak, ültettek, újrahasznosítottak. 

–  Ez a jövő akkor születik meg, ha figyelünk, kérdezünk, és cselekszünk – mosolygott Flóra a gyerekekre.

–  Ez….ez gyönyörű! És ez mind megtörténhet? – kérdezte Anna.

–  Természetesen. Minden egyes döntésünk egy új lépés a szebb jövő felé – bólintott Flóra. Nem kell egyszerre megváltoztatni a világot, elég ha minden nap teszünk egy apró lépést a változásért. – folytatta Flóra.

A gyerekek szeme felcsillant.

–  Akkor mi is lehetünk hősök? – kérdezték Flórát.

–  Hát persze – nevetett Flóra. Nem attól lesz valaki hős, ha nagy dolgokat visz véghez, hanem attól, hogy bátran és szívből cselekszik  – tette hozzá mosolyogva.

–  Akkor kezdjük el ma! – mondta lelkesen Marci.

–  Én hazafele összeszedem a szemetet a játszótér mellett! – jelentette ki Lili eltökélten.

–  Én megkérem otthon apát és anyát, hogy hétvégén ültessünk fát! – csatlakozott hozzá Anna.

–  Én pedig szervezek egy biciklis napot az osztályban! – csillogott Marci szeme is.

Flóra örömmel figyelte őket, majd egy halvány mosollyal biccentett. Aztán a szél újra feltámadt, körbefonta őt, és lassan szertefoszlatta az alakját. A varázslat lassan elillant, a gyerekek újra a parkban álltak – de már másként látták a világot. Ahogy a nap sugarai áttörtek a lombok között, a három barát csendben elindult hazafelé. Szívükben ott lüktetett a felismerés: a jövő nem valami távoli csoda, hanem minden nap ott kezdődik, ahol ők vannak.