Az ősök védelme

Az állatok összegyűltek és tanácskoztak:

– Kik lehettek ezek?

– Vajon mit akarnak tőlünk?

– Hová menekülhetnénk?

A kérdések csak úgy záporoztak a környék állataitól az idősödő krokodilpárra.

Simi és Samu mióta az eszüket tudták, a folyó két partjának őrzői voltak. Még a szüleiktől örökölték ezt a tisztséget, és sosem vallottak szégyent korábban. De ez most valahogy más volt...

Pár napja felfegyverezett emberek érkeztek a folyó keleti partjára, és benéztek minden bokorba, minden kő alá, még a legkisebb kavicsot is felfordították. Szerencsére a madarak időben hírt hoztak a közeledésükről, így minden állatot épségben át tudtak menekíteni a folyó nyugati partjára, ahol úgy elbújt még a leghatalmasabb állat is, hogy a folyó kihalt oldaláról az egész terület lakatlannak látszott.

Tegnap viszont a folyó nyugati partjára érkeztek ugyanezek az emberek, legalábbis látszólag ugyanazok voltak. Nekik is fegyver csillogott a vállukon, és a tekintetük hasonlóan marcona volt, mint azoknak, akik először igyekeztek megzavarni a természet békéjét. De a madarak ismét rászolgáltak jó hírükre. Ismét időben értesítették a többi állatot, így Simi és Samu ismét gondoskodhatott a folyó területének lakói biztonságáról.

Ám Simi és Samu aggódott. És tudták, hogy a többi állat is aggódik.

– Mi van, ha újra visszajönnek?

– Mi van, ha át akarnak keli a folyón?

– Mi van, ha bekerítenek minket, és nem lesz hová menekülnünk?

Simi és Samu csak egy megoldásban bízhatott, de mivel nem voltak biztosak a dolgukban, nem merték a többi állat elé tárni a gondolataikat.

Ekkor Kaira, az állatok legidősebbike, egy vénséges-vén elefánt a segítségükre sietett, és így szólt:

– Simi és Samu! Életünk védelmezői és őrzői vagytok. Mindig nagy tisztességgel és becsülettel láttátok el a feladataitokat, soha közülünk nem ragadott el rossz szándékú ember egyetlen állatot sem, hogy a bőrét ruhaként viselje, testéből lakmározzon vagy élettelen testével lakását díszítse. Ugyanígy nem került innen hosszú életetek alatt senki cirkuszba vagy állatkertbe közülünk, sem kísérleti laborba. Békében és nyugalomba élhettünk nektek köszönhetően. Mindig tudtátok melyik emberben lehet megbízni, ki jön segítő szándékkal, és ki ártó szándékkal. De most elbizonytalanodtatok. Túl sok elszánt ember bukkant fel mostanában, olyan ember, aki nem barátként közelített az élőhelyünk felé. Higgyétek azonban el, hogy a hatalom, ami a kezetekben van, aminek az őrzői vagytok -csak eddig még nem kellett sosem használnotok-, képes minket megóvni, ha a segítségét kérjük szükség idején. Ti még nem éltetek akkor, de én már igen, és a szemtanúja voltam annak, milyen amikor az ősök varázslata szükség idején megsegíti a rászoruló állatokat. Bizakodjatok hát és ne féljetek, de legfőképpen ne kételkedjetek!

Mikor befejezte Kaira a krokodilpárhoz intézett szavait, az állatok pusmogva dugták össze a fejüket. Volt aki értelmet vélt felfedezni az öreg elefánt szavai között, de a legtöbben nem tudták mit is akart ezzel mondani. De nem kellett sokat várniuk, másnap ugyanis lehullott a lepel a nagy titokról. A madarak azzal a hírrel érkeztek, hogy a folyó mindkét partja felől nagy autók közelednek. Mindegyik tele ijesztő, marcona emberekkel. De Simi és Samu az elefánt beszéde után már nem félt semmitől és senkitől. Nem bizonytalaníthatta el őket már semmilyen túlerő. A folyó két partjáról egyszerre úsztak be a folyó közepére. Ott alámerültek a folyómeder aljáig. Nem kellett soká keresgéljenek a víz alatt, egy melegen hullámzó ezüstös ragyogás mutatta nekik az utat. Amikor a fény forrásáig leértek, már tisztán kivehető volt egy megkövesedett, de vibráló melegséget árasztó krokodiltojás. Simi és Samu először háromszor körbeúszta ezt a csodás kövületet, majd egyszerre érintették hozzá pikkelyes farkukat, miközben ezt a varázsigét kántálták:

Madarak az égben,

halak a tófenéken,

emlősök a szárazföldön,

hüllők vízben, s kinn a földön,

csúszó-mászó, felröppenő,

vagy csak fű közt tekerőző,

nem számít, hogy mily állat vagy,

csak az, hogy szabad lehess,

akárhol vagy, megpihenhess.

Ember, kinek szíve rossz,

most forduljon egy nagyot!

Bántó szándék messze szállj,

védelmünkre érkezz már!

S ahogy az utolsó mondatot is kimondták, a megkövesedett tojáshéjon apró repedés szaladt végig, majd a kő nagy robajjal ketté repedt. Fénye egy szempillantás alatt áthatolt a vízen, és beborította nemcsak a vízpart közvetlen közelét, de elhatolt a közeledő járművekig is. Azok a nagy fényességre megálltak, kiszálltak az autóikból, s szemük, mely eddig csukva volt a világ csodáira, ismét úgy tekintett a természet adta kincsekre, ahogyan még gyermekként tekintettek. Nem is használták soha többé a puskáikat ártásra, csak is védelmezésre. Így lehetett Simi is és Samu is hosszú és boldog életük alatt szemtanúja annak, milyen is, amikor az ősök segítségével képesek vagyunk megváltoztatni a jelent.