Az üveggömb

Az üveggömb.

  Mindig is az este volt a kedvenc időszakom. Legfőképpen karácsonykor. Már kicsi gyerekként azt vártam, hogy lemenjen a nap, felragyogjanak a csillagok és az este selymes leplet terítsen az ablakokra. Ilyenkor elkezdődött a varázslat. Édesanyám – jó szokásunkhoz híven – megkérdezte, hogy melyik mesekönyvből olvasson fel –, mert rengeteg mesekönyvünk volt ám – milyen történethez lenne kedvem. Én, mint mindig, most is azt kértem, hogy lepjen meg valami különlegességgel. Nem csalódtam. Az én selymes hangú, sellőalakú, kedves mosolyú anyukám mielőtt beleült volna a kedvenc hintaszékébe, az ágyamhoz lépett és kezembe adta a pingpong golyónyi üveggömböt, amit ő is az anyukájától kapott. Ez a kis gömb generációk óta öröklődik anyáról lányára, most épp rám – majd szelíd mosoly kíséretében arconcsókolt, komótosan elhelyezkedett a székében és belefogott a „Szépség és a szörnyeteg” történetébe.

  A szemem magasságába emeltem a gömböt, belenéztem és elkezdődött a varázslat. A szemközti falon, mintha csak egy kivetítő lenne, megelevenedett a történet, s én ragyogó szemmel kísértem az elátkozott herceg és Belle történetét. Mondanom sem kell, hogy mennyire szerettem ezeket az estéket.

  Valamivel a kilencedik születésnapom után azonban megváltozott minden. A mese esték ritkábbak lettek, a ház zajai is tompává váltak, s valahányszor bejött jó éjt kívánni az én mindig vidám anyukám, valahogy megfakult, vékonnyá vált, csendessé, csak a szemében lobbant mosoly, mikor puszit nyomott az arcomra, és átölelt. Az ölelései napról napra lettek erőtlenebbek, míg egy este hiába vártam, nem jött többé, nem mesélt bársonyos hangján, nem kívánt jó éjt.

  Csendes temetése volt. Édesapám azt suttogta akkor a fülembe, hogy már a kisangyaloknak mesél.

  Sok év eltelt azóta, már én is anya vagyok, nekem is van egy gyönyörű lányom, aki rajong a mesékért, s én szívesen mesélek neki ahányszor csak kéri. Egyedül az szomorít el, hogy nem tudok olyan élményt adni a kicsikémnek, amilyet az üveggömbön át én kaptam, mivel elveszett azon a szomorú éjszakán, mikor anyukám eltávozott, s vele együtt a varázslat is eltűnt.

  Ma karácsony estéje van. Luca, az én szemem fénye a kandalló előtti nagy fotelban kuporog, és töprengő arckifejezéssel mustrálja a fenyőfánkat.

  – Anyca – mert így hív –, valami hiányzik a fáról, olyan nem teljes.

  – Mire gondolsz szívecském?

  – Nem igazán tudom, de érzem, hogy valami fontos nincs rajta.

  – Biztos, csak a szülinapod miatt érzed így, hisz holnap kilenc éves leszel, kész hölgy. És persze Karácsony első napja, a Télapó is várható, mert nagyon jó gyerek voltál. Sok ez egyszerre. Menj szépen, és pihenj le.

  – Rendben Anyca, de kérlek mesélj nekem ma este, ülj ide mellém, szeretném még nézni a fát, – kérlel két ásítás között.

  Elmosolyodom, nem tudok ellenálli szőke fürtös, égkék szemű, cseresznyepiros ajkú gyermekemnek, pedig ezer dolgom lenne, hisz holnap nagy nap lesz. Ma fejből mesélek – mondom – s beülök a fotelba, ő pedig az ölembe kucorodik és érdeklődéssel figyel. Belekezdek a számomra legkedvesebb történetbe, abba ahogyan nekem mesélt az anyukám, és hogyan elevenedtek meg a mesealakok a falamon a csodás gömb segítségéve. Eleinte nehézkesen találom a megfelelő szavakat, még mindig fáj a hiány, hiányzik az a bársonyos hang, ami a világomat jelentette, de aztán mintha egy gát szakadt volna át, ömleni kezdtek a szavak, újra éltem minden történetet, minden csodás estét, ami csak kettőnké volt. Luca hol hitetlenkedve, hol nagyokat kacagva, hol az arcomat simogatva hallgatta. Olyan jóleső volt végre elmesélni, és látni és hallani, hogy az én kicsikém mennyire érti, és átéli igaz mesémet. Gondolataimból az óra hangos kondulása zökkentett ki, elütötte az éjfélt. Boldog szülinapot kívánva emelem fel csemetémet, ölelem, puszilom, ahol érem. Ő nagyokat kacag gyöngyöző hangján, túlcsordul bennem a szeretet, az én gyönyörű kincsem immár kilenc éves. Egy néma könnycsepp indul útjára, benne a sóhajom az én drága anyám felé. Épp betöltöttem a kilencet, mikor rövid, gyors lefolyású betegség után meghalt. Szomorú emlékfoszlányomból Luca hangja húz vissza.

  – Nézd, Anyca, teljes lett a fa, már nem hiányos. Ott, középen van rajta egy gyönyörű üveggömb, és egy néni mosolyog benne. Olyan, mint te, csak kicsit idősebb. Nézd!

  Megbabonázva követem lányom ujját, ami egyenesen a fa közepére mutat, és el sem hiszem, de mégis ott van a rég elveszett üveggömb, ragyog, mint egy csillag, s még látom drága anyám arcát benne, mielőtt egy kacsintás kíséretében eltűnne.

  – Valóra vált a kívánságom, újságolja boldogan az én szívem csücske. Azt kértem szülinapomra és karácsonyi ajándéknak is a Jézuskától, hogy egyszer hadd láthassam a nagymamám, és megkerüljön a csodagömböd, hogy többé ne légy szomorú, és nekem is úgy tudj mesélni, mint a te anyukád neked.