Az Üveghegyek

Az Üveghegyek.

Valamikor régen az emberek sok-sok feleslegessé vált üveget, cserepet hordtak a távoli Ussuri-öböl partjára. Ebből a milliónyi üvegdarabkákból, hosszú-hosszú évek alatt a víz és a szelek színpompás köveket varázsoltak. Mikor beköszöntött a hideg idő, ezeket az aprócska, szépséges kövecskéket az öböl hullámai összehordták a parton, a szelek pedig csodás Üvegheggyé formálták őket. Mikor a nap sugarai megvilágították a hegyet a szivárvány minden színe ott játszott rajtuk.  Varázslatos látvány volt! A kövek ragyogása, fényessége még a nap sugaraiban is látható volt, bármerre is világított a Föld kerekén. Épp hajnalodott mikor az öböl menti erdősávból kireppent a szarkanépség, hogy köszöntse a felkelő napot. Egyedül Szulejka, a kis szarkalány illegette magát elégedetlenül a tükör előtt. Minden nap rácsodálkozott saját fekete-fehér tollazatára, melyet nem talált túl szépnek, sőt egyenesen unalmasnak, semmitmondónak tartott. Ezen a reggelen azonban egy szempillantásnyi időre ragyogó fényes, színes tollruhában láthatta magát, melyet egy kósza napsugár hozott magával az üvegpartról. Örömében elnyújtott, gyors rekedt hangon “cse-cse-cse-cse-cse…” kicserregett ablakán, amikor meglátta a szarkalak előtt az öreg erdésznek, Borisznak a legkisebb fiát Dimát. Szarkahangja nyomban el is akadt. Tudnotok kell, hogy a nagy nyári viharok idején súlyosan megsérültek Szulejka szárnyi, lábai. Dobálta a szél széltében-hosszában az erdőn át, egyenesen Dima lábai elé. A fiú mentette ki a kíméletlen szelek karjai közül. Gondosan ápolta, etette, esténként pedig meséket mondott Szulejkának. A szarkalány egy idő után már tudta utánozni Dima szavait, lassan, lassan megtanulta az emberi beszédet is. Dima minden simogatása, kedvessége Szulejka szívégi ért, tudta, hogy reménytelenül megszerette a fiút. Ezen a reggelen is hevesen dobogott szarkaszívecskéje, mikor meglátta a fiút, aki kedvesen köszöntötte, majd intett neki, hogy röppenjen le hozzá. Szulejka nem tétovázott, Dima vállára szállt, fejecskéjével arcához dörgölőzött, kedves cserregő hangot hallatott.                -- -Kedves madárkám! - szólt Dima. Ma hosszú útra indulok. Az öreg Tél már megrázta szakállát, nekem fel kell mennem az Üveghegyekbe, hogy vigyázzam a hegyek téli álmát. Szépséges reggeleken, amikor a nap sugarai a fagyos télben megvilágítják színüvegcséit, szerte-széjjel szórják szépséges szivárványfényüket a világban velük a boldogság is megmelengeti a szíveket. Ha majd erőm fogytán lesz, nagyon szorongat a tél hidege, a gyöngysárga hajnal fényével üzenek érted, akkor gyere, melengesd meg az én didergő szívemet.         Szulejka szíve megremegett Dima szavai hallatán, szarkakönnyecskéi áztatták a fiú szépséges arcát. Szólhatott volna, szépeket mondhatott volna, marasztalhatta volna, de tudta, mind hiába is tenné. Szarkamadár létére csak bús, csendes rekedtes hangját „csa-ka!”, “csjah-csa” hallatta a fiúva. Szulejka felreppent a szarkalak legmagasabb csúcsára, onnan figyelte Dimát, amíg az el nem tűnt a domhátak hajlata mögött. Teltek a napok, múltak a hetek, Dimáról nem hoztak hírt a hajnalok. A szarkalakban ez idő alatt egyre nagyobb izgalommal készült a szarkanépség a karácsonyra. Egyedül Szulejka szomorkodott minden hajnalon, amikor a nap sugarai szivárványszínekben játszottak ablaka előtt. Az öbölben már fosztogatott a Tél. Süvöltő szelek, hóviharok, fagyos hidegség tombolt mindenütt. Dima minden napfelkelte előtt háromszor körbe sétálta a hegyeket, majd megkérte a Napot, olvassza le a hegyek hó- és jégtakaróját. Majd sugaraival ölelje körbe, útja során szórja szét szépséges színeit a Föld körül. Csakis akkor lesz a hegyek álma békés, ha a Nap megszabadítja a fagyos hidegek szorításától. A hegy lábánál volt egy borbolyavörös kövecske, melyet soha sem lepett be a hó, a fagy sem csipkedte meg soha. Ez a kő ragyogott, fénylett éjjel-nappal. Dima minden nap ennél a kőnél pihent. Hátát megmelengette a borbolyavörös kövecske, amikor álomba merült Szulejka cserregő hangját hallotta nap, nap után. Furcsa érzései támadtak, vágyott a szarkalány simogató szárnyacskáira, cserregő vidám hangjára. Érezte, hogy ereje egyre csak fogy, egyre gyengül. Amikor a fenyőfák lerázták hóruhájukat, elindultak a hegyekről, hogy karácsony estére örömet szerezzenek az embereknek, apjának az öreg Borisznak az erdészházban és az ő Szulejkájának szarkalakban, akkor valami szorongató, fájó érzés mardosta szívét. Azon a reggelen már nem tudott elindulni, csak feküdt a borbolyavörös kő melegénél, majd a kelő Nap fényére könnycseppeket folyatott, melyek gyöngysárgában ragyogtak. Szulejka azon a reggelen is türelmetlenül várta a napfelkeltét. Rémülten látta, ahogy a nap sugarai gyöngysárga ragyogással emelkednek a domhátak fölé. Egy cserregés nem sok, annyit nem hallatott, máris indult az öböl felé. Dima már alig lélegzett. A kis szarkalány szárnyacskáival betakargatta a fiú arcát, majd a legszebb szarkahangon, amit ember még addig nem hallott, mesélt, mesélt a fiúnak, ahogy ő is tette annak idején. A Nap már nyugodni tért, amikor Dima kezdett magához térni, érezte ereje is visszatér. Nem akart hinni a szemének! Aki mesélt neki, aki melengette a fagyos hidegségben egy szépséges, szép leány volt. Nézte, nézte a lányt, akinek szürke, fekete hajtincsei közt gyöngysárga fények játszottak. Szulejka maga volt a csoda. A borbolyavörös kövecske megsúgta a szarkalánynak, ha felfedi titkát Dima előtt, emberi nyelven beszél hozzá, tiszta, őszinte szívvel, szívének minden melegével, akkor ő maga is emberré válhat. Szulejka annyira szerette Dimát, hogyha kellett volna, akár három nap, három éjszaka is mesél neki. Aznap amikor Szulejka és Dima egymásra találtak az öböl Üveghegyének lábánál, a borbolyavörös kő fénye kialudt, aznap éjszaka a hó és a fagyok betakargatták. Szulejka és Dima másnap hiába kereste a kövecskét, nem találták sehol, hiába járták körbe a hegyet, soha többé nem lelték rá erre a borbolyavörös varázskövecskére. Szulejka és Dima attól a naptól elválaszthatatlanok voltak. Dima az öböl menti erdősáv szélén épített maguknak egy házat. Innen jól látták azt a mesés üvegpartot , azokat a színpompás Üveghegyeket, melyeknek boldogságukat köszönhették. Udvaruk és házuk gyakori vendégei voltak a szarkanemzetségek, aki egy-egy csillogó üvegdarabkával csinosítgatták házukat, mely az évek során szivárványszínű üvegházikóvá vált az Ussuri-öböl üvegpartján.