Szita Szelli meséje

Szita Szelli meséje.

Messze, messze valamerre, hegyek közt a vízivölgyben,

szitakötők éldegéltek nádtengernek közepében.

Nap, nap után minden reggel, vízre szálltak táncot lejtve.

Víz pettyezte színes szárnyuk, nap csillámlott lábaikon.

Varázslatos volt a reggel, csoda történt vízivölgyben.

Tó vizének égszínkékjén zöld fátyolban táncolt a fény.

Hullám fodrát cirógatta, fátylát jobbra-balra dobta,

nádszálakat átölelte, egy-egy sárga megbújt közte.

Keleten a hajnal pírja kikandikált kíváncsian.

Aranylott a nap korongja, mosolyt rajzolt az égboltra.

Szita Szelli volt az első, akit a nap reggel keltett,

kicsalta a hegytetőre, onnan nézzen le a völgyre.

Száját tátva, szárnyszegetten, bámulta a vízivölgyet,

alig hitt a szemeinek, hova tűnt a tó kék vize?

Eldöntötte megkeresi, ki lopta el a tó kékjét?

Szárnyat bontott és felröppent egy arra úszó felhőre.

Felicián a vén felhő ismerősként köszöntötte,

tanúja volt, mikor Szelli a szitakötők szépe lett.

Széles mosoly volt az arcán, míg fecsegését hallgatta,

hova indult, mit keres majd messzeségnek távolában.

Kacagását visszafojtva, örömködve szemlélgette,

hogy Szelline kobakjában fura ötletek pörögnek.

Végül már nem bírta tovább, egy hatalmasat kacagott,

szétdurrant az öreg felhő, majd apró darabokra hullt.

Felhőfoszlányait Szelli, szárnyaival söprögette,

bárányfelhővé terelte a kóborló fellegeket.

Felicián megköszönte, tán még bocsánatot is kért,

hogy Szellinek nem segített, megkeresni a tó kékjét.

Kérte hát a szitakötőt, kövesse a felhők fölé,

ott él a bölcs Fedor felhő, ki biztosan segít neki.

Fényt deríthet a talányra, az ismeretlen csodára,

hogy is lett a tónak kékje, sárga pettyes zöld mellényes?

Mikor Szelli megérkezett, Fedor éppen sütkérezett.

Köszöntötte tisztelettel, arra kérte, mesélje el,

hova tűnik nyaranta el vízivölgyi tónak kékje?

Nekikezdett a mesének, hallgassátok figyelmesen!

Három hegyen és azon túl, ott ahol a poros út fut,

tündérhonnak mezejében, tavainak a vizében,

dédapámnak idejében, vagy még annál is régebben,

szemet gyönyörködtető, szép virágnemzetségek éltek.

Szív alakú volt ruhájuk, fényes zöld a mintázatuk,

levélnyelek seregének tökforma volt sárga feje.

Tündérnépség megszerette vízitöknek nevezte el.

Egyszer,

mikor az Ősz beköszöntött a poros út is sáros lett,

szelek söpörték a mezőt, korbácsolták a vizeket,

virágokat szaggattak le, leveleket tépáztak meg,

fosztogatták a vidéket, még a felhők is könnyeztek.

Ekkor,

Virágszerető Szél Fortunát az én öreg dédapám,

nyomban oltalmába vette a kósza virágsereget.

Összetornyosultak a fellegek, munkához is kezdtek,

széllányoknak kötényébe vízitököket tereltek.

Kikékült a tavak vize, elcsendesedtek a szelek,

tündérhonnak kék tavain szivárványszínt játszott a fény.

Akkor,

útnak indultak a szelek, amerre csak tekeregtek

kötényüket meglebbentve sárga vízitökök estek.

Így történt, hogy vízivölgybe, annak is a tó vizében

nyaranként életre keltek a sárga vízitök fejek.

Leveleik nőttön-nőttek, beborították a vizet,

rajtuk tavirózsák ültek, mindenkinek örömére.

Szelli nyomban indult volna, hogy a titkot elmondhassa,

hova let a tónak kékje messze, lenn a vízivölgyben.

A szelek nem eresztették, hosszú az út míg hazaér.

Felhő Filoménra bízták a szép szitakötő lánykát.

Jól tudták az öreg szelek, hogy Filomén szerelmes lett.

Szelliért dobogott szíve, amióta csak ismerte.

Szitakötők legszebbikét fényképről már ismerte rég,

Felicián hozta hírét, vízivölgyből hazatérvén.

Filomén még el is pirult, Szelli szárnyába fogódzott,

majd gyengéden átölelte, így szálltak a messzeségbe.

Szitakötők völgye felett megvallotta hát Szellinek,

mennyire nagyon szerelmes, szíve csakis érte eped.

Szelli arcán mosoly bújt meg, hiszen ő is ezt érezte.

Emlékezett a Tavaszra, mely Filomént bemutatta,

azóta csak arra vágyott, hogy a széllel táncot járjon,

megölelje, megcsókolja, soha többé el ne hagyja.

Tüstént híre ment a völgybe, Szelli végre megérkezett.

Napnyugtakor pontban hatkor, vízivölgyi tónak szélén

sereglett a rovarnépség, duruzsoltak, sugdolóztak,

szárnyaikat suhogtatva köszöntötték társaikat.

Színes szárnyú szitakötőt, zöld rablót és tavi rablót,

no meg a nagy foltosrablót, barátját a lomha rablót.

Légivadászok érkeztek, fürgék, ritkák és vörösek,

kéksávosak és holdkékek, ritka szépek sőt díszesek.

A karcsú acsák népsége, sebes, zöld és lápi acsa,

nyerges, tavi és óriás, velük jött a fatörzsvadász.

Hegyi szitakötók szálltak, folyami barátaikkal,

utolsók közt szállingóztak pásztorok a sárkányokkal.

Mikor a nap lenyugodott, felragyogtak a csillagok,

kiült Szelli a holdfényre, belekezdett a mesébe,

mit az öreg Fedor regélt, elejétől a végéig,

ki nem hagyva még egy e-t sem, szóról-szóra elmondta mind.

Szitakötők így tudták meg, miért zöld a kék tó vize,

hogy a sárga vízitökök miképp kerülhettek ide.

Megcsobbant a tónak vize, zöld fágyolát lebbentette,

tónak kékjét újra láttak, benne csillag ragyogását.

Ekkor érkeztek a szelek, körbefogták vízivölgyet,

tó vizével sutyorogtak, nádszálakat hintáztattak,

szitakötők seregével nagy örömködésbe kezdtek,

hisz Filomén Szellit kérte, legyen társa egy életre.

Zöld fátyolát tó vizének égig emelték a szelek,

megfodrozták állóvizét, meglengették nádtengerét

bogárnépség táncba kezdett, zizegtek a szárnyfedelek,

szelek fújtak, zúgtak, búgtak, hold mosolygott le a tóra.

Messze, messze valamerre, hegyek közt a vízivölgyben,

szitakötő éldegélnek nádtengernek közepében,

vidámságban, békességben, rokonságban a szelekkel.

Ha majd egyszer arra játok, lessétek meg boldogságuk!

Forrás: https://www.facebook.com/search/top?q=mir%20-%20magyar%20irodalmi%20rovat