Bájos kispajtás

Bájos kispajtás.

Végre eljött ez a nap is. Amikor mind-mind fejet hajt előttem, mert mást már nem tehet. A trón előtt álltam, s gonosz mosolyra húzódott a szám. Igen, végre mind az enyém lehet, ami jogosan megillet. Az előttem jéggé fagyott emberről, aki egykor e birodalom királya volt, leemeltem a hűvös koronát, s a fejemre biggyesztettem. Még egy utolsó győzelmi pillantással végig mértem a jégcsarnokká varázsolt termet, s helyet foglaltam a trónon.

Lassú pillantással az óriás ablakok felé vetettem pillantásom, s a jégvirágok között is tisztán láttam, hogy szállingózni kezd a hó.

• Hát… így lettem én e-világi jégkirálynő. Mást már nem tehettem, tiltott varázslattal kellett megszereznem azt, ami régen az enyém volt. Hisz ez az ember, – gondolataimban elrévedve a megfagyott király felé vetettem a pillantásom – mindent elvett tőlem, s kiölte belőlem a szeretet minden magját.

A mágia miatt, amivel a háborút megnyertem sok egyéb mellékhatással járt. Hollófekete hajam hófehérré vált, zöld szemem fagyott kék tengerre emlékeztetett már. Úgy tűnt, hogy az érintésemtől minden és mindenki jéggé dermed. Éreztem, hogy az én szívem is megdermedt. Többé már nem éreztem a külvilág melegségét. De sebaj, kinek kell a szeretet, ha enyém a világ? S így legalább mindenki rettegte a nevem.

Egy nap különös dolog történt. Ahogy jégből készült hintommal róttam az utakat, egy furcsa narancs kis foltra lettem figyelmes a hóban. Néha-néha mocorgott, majd újra megállt. S így tettem én is, megálljt parancsoltam a kocsisnak, s figyeltem.

Egyszer csak újra mozgásba lendült, és kidugta a fejét is a kupacból. Egy macska volt az. Enyhén meglepődve néztem rá, bár nem is tudom mit vártam. Majd percekkel később újra intettem, hogy indulhatunk. Ekkor még nem vettem észre, hogy a kis jövevény ráugrott a kocsira, s velünk tartott egészen a kastélyomig.

Amikor megérkeztünk, óvatosan leléptem a hintó lépcsőfokain, majd magabiztosan indultam meg a bejárat felé. A kis cica a szoknyámra ugrott, így mikor éreztem, hogy valami megrántotta azt, észrevettem őt.

• Hess – hessegettem el finoman, miközben a ruhámat ujjaim közé csípve, finoman rázogatni kezdtem.

A kis narancs-tarka állat erősen kapaszkodott, s óriási szemekkel nézett rám. Az a tekintett, volt benne valami, ami megfogott benne. A bátorsága határtalannak tűnt. S mintha… mintha szeretetre vágyna. De hát nem tudja, ki vagyok én? Nem látja, hogy egy jéggé dermedt szívnek próbál kedveskedni?

• Hess, hess – próbálkoztam újra, de a kis karmai csak nem eresztettek. Hatalmas sóhaj szaladt ki a számon. Nem akartam hozzá érni, hisz akkor jéggé dermed, de ő sem akart ereszteni, így a kis potyautasommal indultam meg a bejárat felé újra. És így telt a napunk, én a kastély falait róttam, ő pedig végeláthatatlan kapaszkodott. ha ültem a szoknyámat úgy helyeztem, hogy ő kényelmesen az ölembe vackolhassa magát, s néha-néha néhány falatot is kapott.

A nap végére, mikor eljött az alvás ideje, nem akartam leöltözni, de ebben a ruhában aludni nem lehetett, hisz túl terebélyes volt ez ahhoz.  De éreztem, hogyha levetem magamról, akkor a kiscica, aki úgy a szívemhez kezdett nőni biztos, hogy hiányozna.

A tanakodásban és a körbe-körbejárásban úgy elfáradtam, hogy lehuppantam a legközelebbi székre, vigyázva az újdonsült pajtásomra. kezemet az ölemben pihentettem, s lecsuktam a szemem egy pillanatra.

Egyszer csak arra riadtam fel, hogy valami puha bolyhos ér a kezemhez. Riadtam pillantottam oda, s mozdulni sem mertem. A kiscica, ahogy eddig is felmászott ide, s most megörült, ahogy meglátta, hogy ott a kezem, s simogatásban reménykedve oda bújt.

Percek teltek el, s én feszülten figyeltem. Vártam, hogy ő is jégszoborrá változzon, de nem történt meg. Óvatosan kezeim közé kaptam, s szemébe néztem. Meleg, barátságos tekintete volt, s melegséggel töltötte meg a szívem.

Könnyek szöktek a szemembe, s magamhoz öleltem. Bundája bolyhos volt, és hallottam, ahogy hangos dorombolásba kezd. Forró levegő kezdett el keringeni körülöttünk s úgy éreztem újra élek. A fagyos világ egyszer csak felolvadt – tavasz lett.