Bánat-mese

Bánat-mese.

 Bánat-mese

Valamikor réges-régen,

Mindenségnek kezdetében,

Béke honolt itt e tájon,

„Tündér lakta” szép határon.

Azaz, dehogy! Rosszul mondtam!

Földön én csak ember voltam.

Tündérek az égben éltek,

S figyelték e szép vidéket.

Vigyázták az ember álmát,

Bajnak nehogy kárát lássák,

Boldog-büszkén éltek ígyen,

Ember Földön, Tündér égben.

Történt pedig téli éjjen,

Gyémánt színű hóesésben,

Tündérek a Földre jöttek

Boldogságot látni többet.

Manócskákkal kézen fogva,

Kémleltek az otthonokba,

Ügyelték az „ember lelket”,

Óvtak-védtek minden rendet.

Tél tündérke lelkendezve,

Földnek minden titkát leste,

Ezüst jégcsap fuvoláját,

Fűzfa lányok hó ruháját.

Közben – nehogy elfelejtsem -,

Faluszéli édenkertben,

Földi gyermekcsapat párban,

Hógolyóztak Héthatárban.

Szegény s gazdag békességben

Játszadoztak hóesésben,

Erszény súlya itt nem fér meg,

Csak ami a szívnek lényeg.

Sivalkodó gyereksereg,

Verébhadat ijesztgetett,

Búzát, morzsát szórtak szerte,

Táncukat sok tündér leste.

Tavasztündér alig várta,

Hogy az orgonákat lássa,

Főtündéren „razsnakolva”

Ácsingózott habcukorra.

Tündéranyját arra kérte,

Hintsen virágot a rétre,

Gyöngyvirágot, margarétát,

Illatozó szép bokrétát.

Sok kérés mind meghallgatva,

Változott a Föld hajnalra,

Kizöldült a határ szépen,

Szivárványos messzeségben.

Ámde mégis vihar támadt,

Zúgó tenger szava áradt,

Gazdag asszony gőggel telve,

Derűs lányait kereste.

Vége lett a vidámságnak,

Szép tavaszi, víg mókának,

Harag szava csattan, koppan

Szónak helye sincsen ottan:

„Óh, Istenem! Hitvány lélek!

Ezek itt csak mind henyélnek!

Mindegyre a napot lopják,

Pergetik az idő sodrát!

Bárcsak fiút szültem volna!

Erszény súlyosan hajolna!

Teher nekem leánygyermek,

Gazdagságot így hogy szerzek?”

Főtündérünk mérgelődik,

Átok szava érlelődik:

„Ne teremjen éke fának

Ha a lánnyal így elbánnak!”

„Vigyük őket hozzánk haza,

S eltűnik az ő panasza!

Így döntöttem, ennek vége,

Legyen Földön ismét béke!”

Évek telnek, napok múlnak,

Földön nincsen helye újnak,

Fiúk immár mind felnőttek,

Szép szál legénnyé fejlődtek.

Forgatják az ásót, kapát,

Visszasírják felhők szavát.

Rég volt! Hogy volt? Emlegetik.

Szívük lányért epekedik.

Faluszélen szomorkodva,

Gondolnak a jobb napokra,

Átkozzák az öreg banyát,

Égi keserűség baját.

Hajadonnak mind eközben,

Gondolatjok’ szerteröppen,

Vágynak régi honba vissza,

Könnyüket föld pora issza.

Tavasztündér hiába int,

Szép leányzó visszakacsint:

„Nem leszünk mi jól neveltek!”

Gonoszkodva jót nevetnek.

Tündérföldön szól a dallam,

Otthon járnak gondolatban,

Szivárványos selyem réten,

Fiúk között mind a négyen.

Nyár tündérke rosszat sejtve,

Morgolódik, rossz a kedve.

„Mér’ nem terem alma a fán?

Elszunnyadt az élet talán?”

Visszaszökik titkon Földre,

A szépséges pázsit zöldre.

Fiúk rögtön körbeveszik,

Kút láncával megkötözik.

Ősz tündére fut utána,

Egyre jobban szaporázza:

„Drága testvér, hová lettél?

Ugye nem a kútba estél?”

Ősz is, Nyár is nagyon mérges,

Szerintük a Tavasz vétkes!

Ne törődjünk most a lánnyal,

Táncoljunk egyet a lánccal!

Legényeink szívén bánat,

Dalukból a panasz árad,

Szomorkodva, búslakodva,

Sóhajuk száll csillagokba.

Azt hihetnénk, hogy csak álom

Varázsköd a szemen, s tájon,

Tündérszóra emlékeznek,

Almáskertbe visszamennek.

Főtündérünk mindezt látja,

Asszony bűnét megbocsájtja,

Földi embert jóra inti,

Bölcsességét szerte hinti:

„Ne várj másra! Magad szeresd!

Intelmeim jól megjegyezd!

Célok nélkül mit sem érhetsz,

Új életre sosem térhetsz!”

Tündérváros alszik éppen,

Elpihen a baj is szépen,

Kis manócskák álmodozva,

Készülnek a jobb napokra.

Négy legényünk tettre készen,

Tanakodnak faluszélen,

Sóhajukat szél zenéli,

Emlékeket szív meséli.

Nemsoká az éjfél eljő’,

Nincs az égen bárányfelhő,

Teliholdnál kinn a kertben,

Várakoznak szépen, csendben.

Szívük gyenge és erőtlen,

Mégis elfér tenyerökben,

• Reménységnek piciny ága -

Felteszik az almafára!

Sóhajuk száll messzeségbe,

Feltekintenek az égbe,

Lányok aranyos szekéren,

Visszatértek mind a négyen!

Főtündérünk boldog végre,

Földön, s Égen szent a béke,

Manók örömtáncot jártak,

Mesebeli Boltot zártak!