Barátom, Ubul manó

Barátom, Ubul manó.

A minap levelet kaptam régi barátomtól, Ubul manótól, akivel már tíz éve nem találkoztam személyesen. Még kisfiú voltam, amikor a sikaszói pataknál véletlenül bele botlottam, miközben egy nagyobb fenyőtobozt próbált cipelni a vállán. Először mókusnak véltem, de amikor megszólalt nagyon elcsodálkoztam. Aznap sokat beszélgettünk és barátságot kötöttünk, utána minden évben nyaranta meglátogatott a kis erdei tisztáson, ahol szüleimmel töltöttük a nyarat egy kis faházban. A szüleim persze nem tudnak Ubul manó barátságáról, hiába is mesélnék nekik róla, szerintük manók csak a mesékben léteznek.

Az évek teltek én pedig felnőtté cseperedtem, így egyre ritkábban jutottam ki a sikaszói patakhoz, már évek óta nem jártam ott. Mióta dolgozó felnőtt lettem el is felejtettem gyerekkori barátomat, aki mindig mosolyt tudott csalni az arcomra. A reggeli kávé mellett még félálmosan forgattam a napi újságokat, mikor a levelek között kicsúszott egy parányi kis boríték, amin aranyporból készült betűkkel írta: Zsolt barátomnak!

„Kedves Zsolt!

Hosszas keresgélés után ráakadtam egy nyomra, a füsti fecske vándorútja során egy ódon kastély tornyában egy kis repedésen keresztül megpillantott egy láncra vert manó lányt, aki az én édes testvérem születésem óta. Panni hét éves volt, amikor nyoma veszett áfonya szedés közben, csak egy nagy lábnyom jelezte, hogy valószínű egy óriás rabolta el szegényt. Minden fele kerestük, de ezidáig nem akadtunk rá! Most nagy szükségem van a segítségedre, tarts velem az Óperencián túlra, hogy megmentsük az iker testvéremet! Találkozzunk június elsején a pataknál!

Barátod,

Ubul”

Ez aztán a kaland! Egészen izgatott lettem, hogy viszont látom Ubul barátomat és együtt megmenthetjük Pannit! Június 1, gyermeknap lévén pont szabadnap volt, így nem kellett elkéreznem a munkából, egész nap szabad voltam. Kora reggel már útnak indultam a patakhoz.

Kötél, elemlámpa, bicska – minden, amit hasznosnak gondoltam bekerült a hátizsákomba. Amikor hármat füttyentett a rigó Ubul is megjelent a patak partján, ott, ahol annyi évvel ezelőtt először találkoztam vele. Úgy látszik rajta nem fogott az idő, semmit sem öregedett utolsó találkozásunk óta. A viszontlátás örömében átöleltük egymást, majd egy fa odván keresztül átutaztunk az Óperencián túlra. Egy nagy magas hegyen ott állt az ódon kastély, órákba telt amíg sikerült felmásznunk, ám hiába jártuk körbe sehol nem találtunk rajta kaput, ahol bemehettünk volna.

– Van egy ötletem! – szóltam oda lelkesen.

– Te töpörödj össze, én meg majd áthajítalak a túloldalra! – mondtam, miközben már vettem elő hátizsákomból az elemlámpát és a hosszú kötelet. Az elemlámpát jó erősen rákötöztem a kötél végére, manó belekapaszkodott és egy nagy lendülettel sikerült átdobnom a kastély falán.

A kastélyban csend honolt, sehol egy árva lélek, mindent elleptek a pókhálók. Ubul dobogó szívvel loholt fel a csigalépcsőn a magas toronyba, ahol iker testvére raboskodott. Nagy szerencséjére az ajtón nem volt zár, hanem csak kívülről volt bereteszelve. Minden erejét beleadva sikerült elmozdítani a reteszt és nagy nyikorgás közepette kinyílt az ajtó. A sötét szoba hirtelen fénnyel telt meg. Kócosan, lefogyva ott volt a láncra vert Panni, aki már nem sokáig bírta volna étlen-szomjan. A tőlem kapott bicskával manónak sikerült elfűrészelni a lánc egyik szemét, így kiszabadította testvérét. Folytak az örömkönnyek mindkettőjük szeméből, nem hitték, hogy valaha is viszont látják egymást. Panni elmesélte, hogy már több mint egy hete az óriás elment vadászni, és olyankor mindig befalazta a kastélyt, hogy senki be ne jöjjön, de ez alkalommal valami történhetett vele, mert nem tért vissza azóta sem. Szegény lány azóta vízbe áztatott kenyérhéjon élt, pont jókor érkezett a megmentője.

A kötélen keresztül, amit bedobtam sikerült kimászniuk az ódon falak közül.

– Bemutatom a legjobb barátomat, akinek segítsége nélkül nem boldogultam volna, hogy megmentselek! Ő itt Zsolt – mutatott rám Ubul.

– Kedves Zsolt, köszönöm, hogy jó barátja vagy testvéremnek, és segítettél neki kiszabadítani, mától engem is a barátaid között tudhatsz! A lány egy dallal ajándékozott meg, szép énekétől körülöttünk szebbnél-szebb virágok nyíltak ki, az égen pedig egy hatalmas szivárvány jelent meg.

– Soha nem láttam még ilyen gyönyörűséget! – fakadt ki belőlem.

Barátaim visszakísértek az én világomba, csakhamar újra a sikaszói patak partján találtam magam. Mikor megébredtem hirtelen nem tudtam, hogy álom volt mindez, vagy valóság, ám amikor megpillantottam a kis virágot ingem kitűzőjén, tudtam, hogy nem álom volt. Majd egyszer esti meseként elmesélem Józsi fiamnak milyen kalandok történtek vele és Ubul manóval. Megtanítom a fiamnak, hogy hinni kell a csodákban, a mesékben és segítenünk kell mindazokon, akik segítségünkre szorulnak! Mi lehetünk a hétköznapok hősei… Boldog apják napját kívánok!