Botladozó és a macska

Botladozó és a macska.

Botladozó és a macska

Tengerimalac városban nem volt különös esemény, ha kismalacok születtek. Szinte minden nap két-három újszülött malackából álló, nyüzsgő kupac jelent meg a város valamelyik eldugott házikójában. Az apró, szőrös jószágok hamar nőttek, ügyesedtek, nem sok idő elteltével már önállóan fedezték fel lakóhelyük nevezetességeit. Benéztek az óvodába, átszaladtak az iskolába, majd hosszasan elidőztek a múzeumban. Körbejárták a város központjában álló, Híres Malacról készült életnagyságú szobrot, utána megpihentek a templom hűvösében. Bármerre jártak, mindenütt találtak valami finomságot. A piacon sárgarépát, retket, uborkát, a házak kertjében pitypangot, az úton elszórva friss füvet, száraz szénát. A vupi-jupi, ami a száraz malaceleség városi neve, nagy halomban állt az üzletekben, még fizetni sem kellett érte. A kis felfedezők degeszre ehették magukat.

Kivéve Botladozót. Neki az egyik lába rövidebb volt, mind az amúgy sem hosszú többi lábacskája, ezért járása bizonytalan volt. Nem tudott úgy futni, ugrándozni, mint a többiek. Folyton fellökték, nem engedték a finom falatok közelébe. Neki mindig csak megrágott répa, kukacos retek, poshadt uborka jutott. A pitypang lerágott tönkjével, letaposott, összetört szénadarabkákkal kellett beérnie.

– Kérek vupi-jupit! – visított szinte egész nap keservesen. Mire bejutott a boltba, a fürgébb malacok már kifosztották a polcokat, elvitték az összes eleséget.

Nem csak üres gyomra miatt siránkozott. Még jobban bántotta, hogy nincsenek barátai. Senki sem akart vele játszani. Magányosan járta a város utcáit, észre sem vették őt gyorsabban mozgó társai.

Éppen a játszótér sarkában álldogált, és nézte, ahogy a többiek játszanak, amikor éles visításokra lett figyelmes.

– Vigyázzatok, jön a szörny! – kiáltották innen is, onnan is. Mindenki rohant búvóhelyet keresni. A házak megteltek rémülten lapuló malacokkal. Pillanatok alatt kiürült az egész város.

Egyedül Botladozónak nem sikerült elmenekülnie. Botladozott házról házra, de mindenhonnan elzavarták.

– Itt már nincs hely, menj máshová! – mormolták az ijedt városlakók.

Nem tudott mást tenni, a város egy távoli sarkába menekült, onnan leste, hol is lehet, ki is lehet az a borzasztó szörny. Hamarosan meg is látta a hatalmas, vészjóslóan közeledő, időnként meg-megálló szürke macskát.

Botladozó befordult a sarokba, amennyire csak tudta, összehúzta magát, és remegve várta, mi fog történni.

– Végre valaki! Már azt hittem, mindenki elszaladt – szólalt meg elnyújtott, nyávogó hangján a macska.

Botladozó nem válaszolt. Még szorosabban húzta össze magát a sarokban.

– Te sem beszélsz velem? Szomorú vagyok. Azért jöttem, hogy barátokat találjak, de mindenki elrohant. Miért nem akar senki sem játszani velem? -  siránkozott a macska.

Botladozó azt hitte, nem jól hall.

– A szörny szomorú? A szörny barátokat keres? A szörny siránkozik? Nem hiszem el! – álmélkodott magában a kismalac.

Már-már megfordult, amikor eszébe jutott, hogy lehet, hogy az egész csak trükk. Így akarja őt a macska kicsábítani a sarokból.

– A szörny malacokat eszik! – gondolta magában, és nem mozdult. – Várjunk csak! A szörny malacokat eszik? Biztos? Ki mondta ezt? – gondolkozott tovább. – Senki sem mondta, de mindenki elmenekült. Akkor pedig a szörny biztos, hogy malacokat eszik – döntötte el, és továbbra sem mozdult.

– Nem vagyok éhes, játszani szeretnék! -  nyávogta a macska.

Hogyan? Tudja, mit gondolok? – ámult Botladozó, még mindig mozdulatlanul, összehúzódva.

– A gazdám tejgyárban dolgozik. Minden nap hozza nekem a finomabbnál finomabb sajtokat, joghurtokat, tejszint, tejfölt. Annyit eszem, amennyit csak akarok. Kövér vagyok, sokkal kövérebb, mint a többi macska. Nem tudok gyorsan szaladni, ugrálni. Ezért nem játszik velem senki sem – hallotta Botladozó a macska siránkozását.

– Velem sem játszik senki – motyogta halkan, még mindig a sarok felé fordulva. Én sem tudok gyorsan szaladni, ugrálni.

– Tényleg? Pedig te nem is vagy kövér! – ámuldozott a macska.

Botladozó lassan megfordult.

– Engem ezért kerül el a többi malac – mondta, és kinyújtotta rövidebbre nőtt lábacskáját.

A macska nagyon meglepődött.

– Megfordultál, beszélsz velem? – dorombolta örömmel. – Leszünk barátok?

– Nem zavar, hogy ilyen a lábam? Hogy nem tudok gyorsan futni, ugrálni? – sikkantotta vidáman Botladozó.

– Dehogy! Gyere, mutasd meg nekem a várost!

Botladozó és a macska lassan sétáltak át az üres, csendes városon. Miközben a macska megcsodálta az épületeket, a kismalac zavartalanul rágcsálhatta a piacon hagyott friss zöldségeket, az üres kertekben nyíló üde pitypangokat, az utcán elszórt szénát, friss füvet. Betértek a boltokba, ahol Botladozó végre annyi vupi-jupit ehetett, amennyit csak bírt.

A többi malac döbbenten leste búvóhelyéről a különös párt. Egyikük sem mert kimerészkedni.

– Milyen bátor ez a Botladozó! – suttogta valamelyik. A többiek helyeslően bólogattak.

Jó sok idő eltelt, mire a két barát elbúcsúzott egymástól. A macska alaposan megéhezett a hosszú séta alatt. Sietett haza enni.

Botladozó jóllakottan elpihent az egyik fa árnyékában, és hamarosan elaludt.

Lassan-lassan előmerészkedtek a malacok. Tisztelettel nézték alvó társukat. Alig várták, hogy felébredjen és elmesélje kalandjait. Titkon mindenki azt remélte, hogy őt fogja barátjául választani Botladozó, a hős kismalac.