Csibészke naplója- A mértan példa

Csibészke naplója- A mértan példa.

Még mindig ugyanaz a Csintalan Béla Szilárd Kelemen vagyok, röviden csak Csibészke, pedig már régen magam mögött hagytam az elemit. A tanáraim különös emberek, de valahogy jól kijövök velük. Bárcsak az a matek ne lenne ilyen nehéz! Tegnap például egyáltalán nem tudtam készülni, mert a nyulaimnak kellett friss füvet kaszálnom, és még rengeteg más tennivalóm is akadt. Például megtisztítottam az udvart a patkányoktól. Ez édesapám ötlete volt: azt mondta, ha meglátom, hogy az állatokhoz közelednek, parittyával riaszthatom el őket. Készített is nekem egy parittyát. Bevallom, nagyon élveztem a dolgot. Nem tudom, mi szállt belém, de miközben nyújtogattam a csúzlit, gondoltam, megtréfálom a villanydróton ücsörgő verebeket. Épp meghúztam a gumit és célozni kezdtem, amikor valaki finoman megérintette a vállamat.

- Ejnye, Csibészke, mit művelsz azzal a parittyával?- csendült a hang a hátam mögött.

A lábam földbe gyökerezett. Nem, ez nem képzelődés volt, és nem is a madárijesztő szólalt meg a kertben. Maga az igazgató úr állt mögöttem, karba tett kézzel, szigorú pillantással. Várta a választ.

- Én… csak elijesztem a patkányokat, hogy ne menjenek a nyulaim közelébe- hebegtem riadtan.

- Hm… - morfondírozott gyanakvóan. Érdekes. Én még sosem láttam villanydróton balettező patkányokat. Vagy talán, nem a madarakra fájt a fogad?

Nem volt mit tennem, bevallottam, hogy verebet akartam lőni.

- Délután leírod százszor: „Nem bántom a madarakat.” Holnap reggel pedig bejössz az irodámba, és megmutatod. A hangja nem tűrt ellentmondást.

- Igenis, igazgató úr, úgy lesz!- ígértem rémülten.

Az igazgató úrnak soha, senki nem mert ellentmondani. Így hát este nekiültem, és százszor leírtam a mondatot. A matek házira persze már nem maradt időm.

Ma reggel bemutattam a büntetés feladatot. Az igazgató úr elégedetten mosolygott a bajsza alatt, majd megcsípte az arcomat.

- Eszedbe ne jusson még egyszer a madarakat bántani!- mondta, és én szentül megígértem mindent, amit csak lehetett. Megkönnyebbülten indultam vissza az osztályba.

Az első óra matek volt. Vártuk a kedves tanár urat, aki mindig szeretett velünk viccelődni, de ha valaki nem készült, bizony, hamar elkomorodott. Mintha megérezte volna, hogy én mára nem készültem, elsőként szólított ki a táblához felelni.

A hófehér kréta sercent, és a fekete táblán máris ott díszelgett valami ákombákom. Első pillantásra nyolcszögnek tűnt, de lehet, hogy csak hétszög, vagy hatszög? Nem is tudom. Csak álltam, és bámultam.

- No mi ez, Csibészkém? Talán egy fehér nyuszi?- kacsintott a többiekre a tanár úr.

Az osztály harsány nevetésben tört ki. Én meg tudtam, hogy ebből bizony egyes lesz. Honnan érzik meg ezek a tanárok, ha a szegény diák nem készült? És miért pont a fehér nyuszimat rója fel a tanár úr?

Újabb büntetést kaptam: ma este ötven hasábot kell rajzolnom, merthogy az lett volna a táblán. Unatkozni biztos nem fogok. Mindjárt neki is látok, de előbb gondoltam, elmesélem ezt a történetet. Hátha más nem jár így. Egy biztos: ideje lenne többet foglalkoznom a tanulással.