CSODACIPŐ

CSODACIPŐ.

A cipőről, amelyikről a mesém szól, egy véletlen esemény folytán bizonyosodott be, hogy „csodacipő”. Érezte, tudta magáról, hogy ő más, mint a többi cipő, más, mint a párja, neki vannak különleges tulajdonságai. Szerette volna érzéseit megosztani valakivel, de Jobb, a párja, innen már tudjátok, hogy az ő neve Bal, nem volt társa ebben. Sokat vitatkoztak, néha, az orrukat elfordítva, órákig nem szóltak egymáshoz.

– Hiába duzzogsz! – mondta a társa – úgy sem hiszem el, amit mondasz! Jobb, ha elfogadod, hogy én vagyok a Jobb, te pedig a Bal, tehát én vagyok a jobb! Érted, ugye? Ha, ha, ha… jobb, nagyon jó! Jobb!

Napsütötte téli délelőtt történt. Bal cipőfűzője elszakadt. Pedig nagy nap volt a mai! A negyedik osztály korcsolyázni ment, de cipőfűző nélkül, kis gazdája nem tarthatott velük. Bal, hiába vigasztalta a párja, szomorú volt, hogy miatta a kisfiú szobafogságba kényszerült.

Nehezen telt az idő.

– Jó lenne, ha rajzolgatna! – gondolta a cipő. – Addig sem unatkozna.

A kisfiú szeretett rajzolni. A bal cipőt a padra tette, ceruzát vett elő, és rajzolni kezdett. Mire a rajz elkészült, az osztálytársai is megérkeztek.

– De jót rajzoltál! – dicsérték a gyerekek. – Szép cipő! Észre se vettük eddig, hogy neked ilyen csodás cipőd van.

– Igen, és a bal nagyon különleges. Csodacipő.

Nézett mosolyogva a cipőire a kisfiú.

– Észrevette – pillantott a párja felé a cipő. – Ő, észrevette.