Csöpike

Csöpike.

Elza legnagyobb álma az volt, hogy kis állata lehessen, ezért szinte mindennap kérlelte szüleit, hogy teljesítsék kívánságát.

– Kérlek vegyünk egy kiscicát!

– Majd, ha nagyobb leszel és tudsz róla gondoskodni – válaszolták neki.

– Legalább egy teknőst, vagy egy hörcsögöt, madarat vagy néhány halat!

– Kicsim, az állatot etetni kell, tisztán tartani a helyét. Nem rakhatod be őt a sarokba, ha egyszer ráunsz.

Ez így ment addig a bizonyos napig. Mintha óriás locsolt volna aznap hatalmas öntözőkannájával. Legalábbis Elzának ez jutott az eszébe, mikor azon az esős reggelen kinézett az ablakon. Nem volt kedve suliba menni, de a beígért gumicukornak nem tudott ellenállni.

Ahogy megállt az autó az iskola előtt, Elza észrevett egy ázott kiscicát az árok szélén. Ekkorra már a napsütés győzött az esőfelhők felett.

• Nézd, anya! Milyen aranyos cica! Ugye megtarthatjuk? – kérdezte.
• Valakinek biztosan nagyon hiányzik! Csak addig maradhat nálunk, amíg meg nem találjuk a gazdáját! – válaszolta anya.

Egy falevélen összegyűlt esőcsepp hirtelen ráesett a cica orrára, amitől nyávogva összerándult.

• Legyen a neved Csöpike! – kuncogott Elza.

Közösen kiragasztottak néhány gazdikereső szórólapot az iskola környékén. Elza és Csöpike otthon rengeteget játszottak. A cica annyi ölelést és simogatást kapott, hogy alig bírta őket dorombolással viszonozni.

Boldogságuk azonban nem tartott sokáig, ugyanis a gazdi már másnap délután eljött a cicáért. 

Elza annyira szomorú lett, hogy még a kedvenc csokijától sem vigasztalódott meg.

A kedves néninek azonnal feltűnt Elza szótlansága és rosszkedve. Ugyan nem szólt semmit, de

másnap reggel visszajött a kislányhoz egy nagy csomaggal.

• Tessék, ezt neked hoztam! – nyújtotta át a kislánynak a meglepetést.

Ahogy Elza kibontotta a csomagot, Csöpike ugrott ki belőle.

• Visszahoztam neked a kiscicát, mert nagyon hiányoztál neki. A lábára húzott kis zokni pedig elmesélte nekem, hogy te is mennyire szereted őt.
• Köszönöm! Jaj, anyu! Én olyan boldog vagyok! – mondta könnyes szemmel a kislány.

A hálából kapott sok puszi is kevés arra, hogy elmesélje, mekkora barátság vette kezdetét aznap.

Elza sokat játszott Csöpikével, simogatta, becézgette, etette, sőt még az almot is kitakarította. Egészen addig, míg szülinapjára meg nem kapta a régen vágyott lakóautót. Annyira örült az ajándéknak, hogy a cicáról egyre jobban megfeledkezett. Először csak az alomtakarítás maradt anyára, végül az etetés is. Mikor már a cica dorombolását sem hallotta meg, Csöpike fogta magát és megszökött.

– Nem láttad Csöpikét? -kérdezte tőle anya.

– Biztos elbújt valahová- rántotta meg a vállát Elza.

De estére már ő is aggódni kezdett. Talán elbújt a házban? Vagy kiszaladt az udvarra? Átment a szomszéd kislányhoz? Esetleg bajba került?

Kereste, hívogatta, de a cica nem válaszolt. Sem a házban, sem az udvaron nem találta. Átment a szomszéd kislányhoz:

– Nem láttad Csöpikét? Eltűnt.

– Sajnos nem láttam. Segítek megkeresni – mondta a szomszéd kislány.

Együtt elindultak, közben hívogatták a cicát. Megkérdezték a zöldségest, a hentest, a boltost, az óvónőt, de még a buszsofőrt is, de senki nem látta Csöpikét. Visszaértek, leültek a terasz lépcsőjére.

– Miért nem vigyáztam jobban rá? Egészen elfeledkeztem róla – sóhajtott fel Elza.

– Ne aggódj, előbb-utóbb éhes lesz, és akkor hazajön – vigasztalta anyukája.

– Ha előkerül, sokat fogok vele foglalkozni – ígérte meg a kislány.

– És ha kapsz egy új játékot? – kérdezte anyukája.

– Akkor sem, Csöpike sokkal fontosabb nekem, mint bármilyen játék – mondta Elza.

Erre a szóra, valahonnan a közelből, nyávogás hallatszott. Egészen pontosan a terasz mögül jött a hang. Odaszaladtak mindannyian és a bokorból két éhes szempár csillogott.

– Csöpike! Végre megvagy! Nagyon hiányoztál! Úgy látom, éhes vagy! Gyere, keresünk neked valami finomságot! És egyébként is sok dolgom van, be kell tartanom az ígéreteimet! – nevetett Elza.

Ezek után Elza bármilyen szuper játékot is kapott, odafigyelt rá, hogy mindig Csöpike legyen számára az első.