Dorka, a megmentő (A pöttyös zokni meséi I.)


https://webshop.meskete.hu

Verőfényes nyári nap volt. A tengerpart homokja izzott, szikrázott a napsütésben, hűségesen őrizve az arra járók lábnyomát, míg egy-egy arra vetődő hullám el nem mosta azokat fáradhatatlanul táncolva a távolba és vissza a kéklő tengeren. A part közelében egy úszógumi lebegett a vízen. Gazdája, egy szőke kislány szemét lehunyva élvezte a hullámok ringatásátt. Már-már álomba szenderült, amikor egyszer csak vékonyka hangra lett figyelmes: – Segítség! Segítség! Segíts…

„Biztosan álmodom” – gondolta magában, de tévedett, mert a cérnavékony hang újra megszólalt: – Segíts, kérlek!

Dorka, a kislány kinyitotta a szemeit, és alaposan körülnézett. Hosszan pásztázta a tengert, de nem látott senkit a vízben. Aztán észrevette, hogy egy színes rongydarab úszkált a víz színén. „Vajon mi lehet az?” – ébredt fel a kíváncsiság benne, és ügyesen odakormányozta úszógumiját. Belenyúlt a vízbe, és kihalászta… a pöttyös zoknit! A zokni látszatra ugyanolyan volt, mint bármelyik társa: kötött, pöttyös – és csuromvizes. Csipp-csepp-csöpp, csöpögött belőle a víz, ahogy Dorka felemelte. Aztán nagyot tüsszentett, néhányat köhécselt is, miközben megmentője csak bámulta nagy szemekkel.

– Te kiabáltál nekem? Te kértél segítséget? – kérdezte Dorka hitetlenkedve.

A zokni egy szót sem szólt, csak egy hatalmasat tüsszentett ismét.

– Te tudsz beszélni? – faggatta tovább a kislány.

Ugyanaz az elhaló cérnahang, amely korábban segítségért kiabált, most így felelt: – Igen, tudok. Csak hadd pihenjek egy kicsit! Nagyon fáradt vagyok.

– Rendben, pihenj csak! – bólintott a kislány, és ráterítette az úszógumijára. – Így kényelmes neked? – kérdezte a pöttyös zoknit, miközben a part felé gázolt a vízben.

– Igen, köszönöm – válaszolta illemtudóan a pöttyös zokni. Nagyot sóhajtott:

– Mi tagadás, igencsak kimerültem az úszásban. Még sohasem láttam ilyen hatalmas mosógépet! Olyan félelmetes volt és milyen furcsán zúgott!

– Ez nem mosógép! – kacagott Dorina. – A mosógép egy nagy fehér doboz, de ez kék, nyitott és végtelen! Ez a tenger!

– A tenger? – ismételte meg a szót a zokni. – És mi az a tenger? Olyan, mint az áztató lavór vagy a mosóteknő?

– Hát, valami olyasmi, csak sokkal-sokkal nagyobb. Nem sokat láttál még a világból, ugye?

– Csodálkozol? – kérdezte kissé megbántva a pöttyös zokni: – Ti, emberek mindig cipőbe dugtok minket! Vagy mezítláb szaladgáltok, ha valami izgalmasat csináltok! Hogy tudnánk így világot látni?

– Sajnálom, nem akartalak megbántani! - bólintott Dorina, miközben némi lelkifurdalást is érzett a zokni szavai miatt. Tudod mit? Bemutatlak az anyukámnak! Ott napozik!

– Hogy mit csinál? – képedt el a zokni.

– Sütteti magát a napon!

– Értem már! – ragyogtak fel a zokni pöttyei. –Mi zoknik is szoktunk napozni a szárítókötélen, közben repülünk, mint a madarak! Te tudsz repülni?

– Azt nem – rázta meg a fejét Dorina -, csak biciklizni szoktam.

– Biciklizni? Bicikli? Az meg micsoda?

– Várj! – vakarta meg a fejét a kislány. – Hogy is magyarázzam? Kereke van, és el lehet vele menni valahova.

Tudom, tudom! – felelte izgatottan a zokni: – Nagy búgó hangja van, és akkora, de akkora gyomra, hogy elnyel egy zoknikkal teli bőröndöt is!

– Nem, nem – ingatta a fejét Dorina. – Azt úgy hívják, hogy autó. Azt csak anyuka tudja vezetni. De ő mindent tud. Majd ha én is nagy és anyuka leszek, én is mindent tudni fogok.

A pöttyös ezt hüppögte: – Bezzeg én semmit nem ismerek! Semmit nem tudok! Olyan ostoba vagyok!

Dorina gyengéden megsimogatta: – Nem vagy ostoba, csak keveset láttál a világból! De ez nem a te hibád!

– És az anyukád valóban mindent tud? Azt is, hol lehet az ikertestvérem?  - kérdezte reménykedve. - Együtt repültünk a szárítón, amikor engem a szél felkapott és belerepített ebbe a… ebbe a…

–… tengerbe! – fejezte be a mondatot Dorka.  – Elkérezkedem anyukától sétálni, és megkeressük az ikertestvéredet! Nem messze van egy fehér falú házikó, hátha odatartozol, és az ikertestvéred ott repül még mindig a kötélen!

 Útnak is indultak a parti ösvényen. Amikor odaértek, Dorka bekukucskált a rozoga fakerítésen – amely fáradtan dőlt a ház falának –, de nem látott senkit, csak néhány muskátli vöröslött az apró ház tornácán. A kislány óvatosan kinyitotta a rozoga kerítés még rozogább kapuját, és körülnézett. Csalódottan látta, hogy a szárítókötél üres, egy icuri-picuri zokni sem lengedezett rajta.

„Hogy mondjam meg szegénynek, hogy nem találom a párját?” – töprengett, amikor észrevette, hogy egy ócska, bicegő lábú asztalon egy pöttyös zokni hevert! Szakasztott mása annak, amelyet a tengerből mentett ki!

– Hát te, mit csinálsz itt? – kérdezte tőle.

– Várom, hogy kidobajnak, mert egyedül nem vagyok jó semmire – sóhajtott szomorúan a másik zokni. – És ki tudja, hol lehet a párom? A szél felkapta, és vitte-vitte…

– Én tudom – mosolyodott el Dorina.  – Visszahoztam. Látod? Nem vagy már egyedül! De legközelebb óvatosabban repüljetek azon a kötélen! Ideje, hogy elbúcsúzzunk – simogatta meg a zoknikat. – Nekem mennem kell, mert vár az anyukám.

– Ha szeretnéd, megtarthatod őket! – szólalt meg egy öreg néni Dorina háta mögött, aki nem volt más, mint a ház gazdája. – A kis unokámé voltak. De te megmentetted, és hazahoztad a párját, jutalmat érdemelsz!

– Köszönöm szépen, de biztosan hiányoznának a gazdájuknak. – szabadkozott Dorina.

– Amit mondtam, megmondtam. A pöttyös zokniknak mától te vagy az új gazdája!  – válaszolta a néni, megigazította a kontyát, köszönésként biccentett egyet, majd visszaballagott a házba. Dorina pedig óvatosan a zsebébe gyömöszölte a zoknikat:

– Akkor gyerünk, pöttyöskéim! Vár minket a nagy kaland! – kiáltotta, és boldogan intett búcsút a rozoga kerítésnek rikító muskátliknak és fehér falú háznak.

 

 

 

Sarkadi Emília (Limy), amatőr költő, író és meseíró

Sarkadi Emília vagyok. Barátaim még a középiskolában Limynek neveztek el. Ebből a becenévből született Facebook oldalam elnevezése, a Limytáltkiadas. Bölcsész vagyok diplomám és életszemléletem tekintetében egyaránt. Hazaköltözésem óta szülőfalum, Sárrétudvari iskolájában tanítok magyart, történelmet. drámát és angolt. Amennyire időm engedi, verseket, meséket, novellákat alkotok, de írtam már szövegkönyvet is...


https://webshop.meskete.hu

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!