Barion Pixel

Kié a szivárványkavics?


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

 
Hogy hol találkozhatsz vándormanókkal? Amerre éppen kóborolnak. Otthonuk a virágzó rét meg a hűs erdő, a lankás völgy vagy a sziklás hegyorom. A világot járják széltében - hosszában, és néhány finom falatért, korty almaborért cserében szívesen szóra...

Kép forrása: pixabay.com

 

Hogy hol találkozhatsz vándormanókkal? Amerre éppen kóborolnak. Otthonuk a virágzó rét meg a hűs erdő, a lankás völgy vagy a sziklás hegyorom. A világot járják széltében - hosszában, és néhány finom falatért, korty almaborért cserében szívesen szórakoztatnak izgalmas meséikkel. Hogy ezzel a kalanddal eldicsekedett – e valaha a két manócsibész – Rontom és Bontom –, azt nem tudhatom. De hogy megtörtént, az oly bizonyos, mint az, hogy a Szivárványréten tündérek élnek.

Egy verőfényes nyári napon éppen a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesen át vezetett a manólegények útja, amikor rövid pihenőt tartottak egy patak partján. Rontom lehajolt, hogy a kulacsát telemerítse vízzel, amikor megpillantott egy csillogó tárgyat a patakmederben. „Biztos egy manógaras!” – ujjongott magában, s már azon töprengett, milyen nyalánkságot vegyen rajta. De ahogy közelebbről szemügyre vette, rájött, hogy nem manógaras volt az, hanem egy kavics, amely a szivárvány minden színében tündökölt. Rontom ügyesen kihalászta a vízből, majd gondosan megtörölgette a kavicsot, s magasra tartva gyönyörködött benne.

–  Nézd, Bontom! Ugye, milyen csodálatos?  - mutatta meg a testvérének. - Ahogy megcsillan rajta a napfény...

A másik manó, aki kényelmesen elnyújtózott egy páfránylevél alatt odanézett, majd elhúzta a száját: – Csodálatos? Az a közönséges kődarab? Ugyan mitől lenne csodálatos? Megártott neked a megcsillanó napfény!

–  Közönséges? – háborodott fel Rontom. - Hogy mondhatsz ilyet! Hát hova tetted a szemedet! Nem látod, milyen varázslatos?

– Ha annyira varázslatos, akkor igazán ide varázsolhatnál vele egy kényelmes ágyat és egy tál manógombócot! – gúnyolódott a testvére. Rontom nem válaszolt egy szót sem, csak a zsebébe csúsztatta talált kincsét, majd vacsora után nézett. Nemsokára egy kalapnyi friss áfonyával tért vissza:

–  Nézd csak, Bontom! Gombóccal nem szolgálhatok, de jobb híján ez is megteszi – nyújtotta a kalapot testvére felé, aki elégedetten tömte magába a friss gyümölcsöt. Vacsora után puha mohából ágyat vetettek, és el is aludtak. Másnap újult erővel folytatták vándorútjukat a tölgyesen át. Rontom fütyörészve lépkedett, néha szökkent is egy nagyot, miközben Bontom egyre durcásabb képel ballagott mellette.

–  Soha nem érünk ki ebből az erdőből! – dohogott. Megállt egy pillanatra, levette fejéről csíkos sipkáját, és megtörölte a homlokát. Aztán a saruján is igazított egyet. – Már térdig elkopott a lábam! – panaszolta.

–   Miket beszélsz, Bontom? Szerintem semmi baja a lábadnak! Ugyancsak szaporán szeded mellettem! De ha szeretnéd, pihenhetünk egy keveset. – felelte Rontom, és letelepedett egy kőre. – Igazából nem is értem, mi a bajod a gyaloglással, bátyám. Elvégre vándormanók vagyunk. azért van lábunk, hogy vándoroljunk! – mondta széles vigyorral az arcán.

–  Amióta azt a nyamvadt követ megtaláltad, le sem lehet törölni a vigyort a képedről – morogta a Bontom. – És álló nap fütyörészel, mint egy szerelmes rigó! Régen benne voltál minden csínyben: makkal dobáltuk a mókusokat, mézet csentünk a medvétől, összekötöztük az alvó nyuszi füleit... Most meg! Felteszed a kipottyant fiókákat a fészekbe, cipeled a sün helyett az almát...

–  De olyan öreg volt az a sünanyóka, és olyan nehéz az a nagy alma! – védekezett Rontom. –

És ne feledkezz meg arról, hogy hálából meg is vendégelt minket. Ugyanúgy teletömted a hasad süteménnyel, mint én.

Bontom erre mérgesen dobbantot, még a sipkáját is földhöz vágta: – Te már akkor sem a régi Rontom vagy! – kiabálta. - Inkább Javítomnak kellene hívni téged!

–  És az baj? – nézett rá értetlenül a másik.

–  Ahogy bölcsen megjegyezted, MI vándormanók vagyunk! Nem jóságos tündérek! Érted? Folyton csínytevésen jár az eszünk, ezért hívnak Rontomnak és Bontomnak!

–  Értem, és sajnálom, ha téged bosszant a jókedvem.  És csendben maradok – ígérte Rontom, de néhány perc múlva már egy manónótát dudorászott. Aztán hol tobozokkal zsonglőrködött, hol bújócskát játszott, de széles jókedve nem hagyott alább.

„Véget vetek én ennek a mulatságnak!” – gondolta magában Bontom, de egy szót sem szólt egész nap. Így tértek nyugovóra egy odvas fa üregében. A következő reggelen azonban testvére jajveszékelésére riadt fel:

 –  A kavicsom! Eltűnt a kavicsom! Pedig a zsebembe tettem, jó mélyre... Lehet, mégis kiesett útközben? Vissza kell fordulnunk! Meg kell keresnünk! – kiabálta Rontom, miközben négykézláb kutatott a fa körül.

Bontom, ahogy lepillantott alig tudta nevetését elfojtani, de közömbös hangon csak ennyit mondott:  – Az csak egy értéktelen kő volt! Felesleges miatta ekkora lármát csapnod!

–  De nekem fontos volt... Te menj tovább, ha akarsz, én visszafordulok, és megkeresem.

–  Hát elvesztetted azt a csöpp maradék eszedet is, Rontom? Képes lennél felkutatni az erdőt egy kavics miatt? – vesztette el a türelmét ismét.

–  Képes bizony! – szegte fel a fejét az öccse elszántan.

–  Akkor itt van, ne keresd! Csak induljunk végre tovább!– nyúlt a tarisznyájába Bontom, s ledobta a kavicsot, amely éppen az öccse elé pottyant.

–  Ez az enyém? – nézte hitetlenkedve a testvére a szürke, fénytelen kődarabkát.

–  Igen, a tied – bólintott Bontom, miközben ő is lemászott a földre. – Kicsentem a zsebedből, amíg aludtál. Azt hittem, így majd visszaváltozol a régi Rontommá. Én csak jót akartam!

Rontom az ujjaival megsimogatta a kavicsot: – Már nem vagy olyan fényes, olyan csillogó, de akkor is az enyém vagy. Bár csak vissza tudnálak változtatni! Talán, ha újra a patak mosna, ha visszavinnélek…

–  Cseppet se aggódj! Idővel visszatér majd az ereje és fénye! – szólalt meg egy vékony hang a fejük fölött. Ahogy felpillantottak, egy parányi tündért pillantottak meg. A tölgy legalsó ágán hintázott. Apró szárnyai éppen olyan fényesen tündököltek, mint Rontom kincse nemrég.

–  Harmatcsepp vagyok, Szivárványföld tündére.  – mutatkozott be. - Az pedig, amit a kezedbe tartasz, egy szivárványkavics – röppent Rontom mellé. –  Az országunkból sodorhatta a patak ilyen messzire. De te megszeretted, vigyáztál rá, ezért maradjon csak nálad!

–   És mit tud ez a szivárványkő? – puhatolózott Bontom gyanakodva.

–  Kavics – javította ki Harmatcsepp.

–  Akkor kavics.

–  Azt adja, ami benne rejtezik: derűt és szeretetet.

–  Hát nekem nem adott semmi jót! – ellenkezett az idősebb vándormanó. – Csak bajt okozott.

–  Mert nem hittél benne. És irigyelted az öcséd szerencséjét és jókedvét! De én azért vagyok itt, hogy segítsek! – mondta Harmatcsepp, és Bontom felé nyújtotta parányi kezét.

–  Hű, hogy csillog! Milyen szép! – ámuldozott Rontom, amikor meglátta, mit rejt a tündér tenyere. – Ez is egy szivárványkavics?

–  Az bizony! És a testvérednek ajándékozom! Párban még szebbek lesznek, és erősítik majd egymást, ahogyan ti is.

–  És én is fütyörészni fogok? – kérdezte kételkedve Bontom.

–  Fütyörészni ám! Még a rigók is irigykedve fognak hallgatni! – kacagott fel Harmatcsepp.

–  És a mókusok is rajtam fognak nevetni...

–  Legalább nekik is jókedvük lesz – vigyorgott Rontom, és vállon veregette testvérét. – Ideje volna indulnunk, ma is hosszú út vár ránk, s ki tudja, hol talál ránk az este.

El is köszöntek volna a kedves tündértől, de Harmatcsepp közben úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sarkadi Emília (Limy), amatőr költő, író és meseíró

Sarkadi Emília vagyok. Barátaim még a középiskolában Limynek neveztek el. Ebből a becenévből született Facebook oldalam elnevezése, a Limytáltkiadas. Bölcsész vagyok diplomám és életszemléletem tekintetében egyaránt. Hazaköltözésem óta szülőfalum, Sárrétudvari iskolájában tanítok magyart, történelmet. drámát és angolt. Amennyire időm engedi, verseket, meséket, novellákat alkotok, de írtam már szövegkönyvet is...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!