Kié a szivárványkavics?

Kié a szivárványkavics?.

Hogy hol találkozhatsz vándormanókkal? Amerre éppen kóborolnak. Otthonuk a virágzó rét meg a hűs erdő, a lankás völgy vagy a sziklás hegyorom. A világot járják széltében - hosszában, és néhány finom falatért, korty almaborért cserében szívesen szórakoztatnak izgalmas meséikkel. Hogy ezzel a kalanddal eldicsekedett – e valaha a két manócsibész – Rontom és Bontom –, azt nem tudhatom. De hogy megtörtént, az oly bizonyos, mint az, hogy a Szivárványréten tündérek élnek.

Egy verőfényes nyári napon éppen a Sejtelmesen Suttogó Tölgyesen át vezetett a manólegények útja, amikor rövid pihenőt tartottak egy patak partján. Rontom lehajolt, hogy a kulacsát telemerítse vízzel, amikor megpillantott egy csillogó tárgyat a patakmederben. „Biztos egy manógaras!” – ujjongott magában, s már azon töprengett, milyen nyalánkságot vegyen rajta. De ahogy közelebbről szemügyre vette, rájött, hogy nem manógaras volt az, hanem egy kavics, amely a szivárvány minden színében tündökölt. Rontom ügyesen kihalászta a vízből, majd gondosan megtörölgette a kavicsot, s magasra tartva gyönyörködött benne.

–  Nézd, Bontom! Ugye, milyen csodálatos?  - mutatta meg a testvérének. - Ahogy megcsillan rajta a napfény...

A másik manó, aki kényelmesen elnyújtózott egy páfránylevél alatt odanézett, majd elhúzta a száját: – Csodálatos? Az a közönséges kődarab? Ugyan mitől lenne csodálatos? Megártott neked a megcsillanó napfény!

–  Közönséges? – háborodott fel Rontom. - Hogy mondhatsz ilyet! Hát hova tetted a szemedet! Nem látod, milyen varázslatos?

– Ha annyira varázslatos, akkor igazán ide varázsolhatnál vele egy kényelmes ágyat és egy tál manógombócot! – gúnyolódott a testvére. Rontom nem válaszolt egy szót sem, csak a zsebébe csúsztatta talált kincsét, majd vacsora után nézett. Nemsokára egy kalapnyi friss áfonyával tért vissza:

–  Nézd csak, Bontom! Gombóccal nem szolgálhatok, de jobb híján ez is megteszi – nyújtotta a kalapot testvére felé, aki elégedetten tömte magába a friss gyümölcsöt. Vacsora után puha mohából ágyat vetettek, és el is aludtak. Másnap újult erővel folytatták vándorútjukat a tölgyesen át. Rontom fütyörészve lépkedett, néha szökkent is egy nagyot, miközben Bontom egyre durcásabb képel ballagott mellette.

–  Soha nem érünk ki ebből az erdőből! – dohogott. Megállt egy pillanatra, levette fejéről csíkos sipkáját, és megtörölte a homlokát. Aztán a saruján is igazított egyet. – Már térdig elkopott a lábam! – panaszolta.

–   Miket beszélsz, Bontom? Szerintem semmi baja a lábadnak! Ugyancsak szaporán szeded mellettem! De ha szeretnéd, pihenhetünk egy keveset. – felelte Rontom, és letelepedett egy kőre. – Igazából nem is értem, mi a bajod a gyaloglással, bátyám. Elvégre vándormanók vagyunk. azért van lábunk, hogy vándoroljunk! – mondta széles vigyorral az arcán.

–  Amióta azt a nyamvadt követ megtaláltad, le sem lehet törölni a vigyort a képedről – morogta a Bontom. – És álló nap fütyörészel, mint egy szerelmes rigó! Régen benne voltál minden csínyben: makkal dobáltuk a mókusokat, mézet csentünk a medvétől, összekötöztük az alvó nyuszi füleit... Most meg! Felteszed a kipottyant fiókákat a fészekbe, cipeled a sün helyett az almát...

–  De olyan öreg volt az a sünanyóka, és olyan nehéz az a nagy alma! – védekezett Rontom. –

És ne feledkezz meg arról, hogy hálából meg is vendégelt minket. Ugyanúgy teletömted a hasad süteménnyel, mint én.

Bontom erre mérgesen dobbantot, még a sipkáját is földhöz vágta: – Te már akkor sem a régi Rontom vagy! – kiabálta. - Inkább Javítomnak kellene hívni téged!

–  És az baj? – nézett rá értetlenül a másik.

–  Ahogy bölcsen megjegyezted, MI vándormanók vagyunk! Nem jóságos tündérek! Érted? Folyton csínytevésen jár az eszünk, ezért hívnak Rontomnak és Bontomnak!

–  Értem, és sajnálom, ha téged bosszant a jókedvem.  És csendben maradok – ígérte Rontom, de néhány perc múlva már egy manónótát dudorászott. Aztán hol tobozokkal zsonglőrködött, hol bújócskát játszott, de széles jókedve nem hagyott alább.

„Véget vetek én ennek a mulatságnak!” – gondolta magában Bontom, de egy szót sem szólt egész nap. Így tértek nyugovóra egy odvas fa üregében. A következő reggelen azonban testvére jajveszékelésére riadt fel:

 –  A kavicsom! Eltűnt a kavicsom! Pedig a zsebembe tettem, jó mélyre... Lehet, mégis kiesett útközben? Vissza kell fordulnunk! Meg kell keresnünk! – kiabálta Rontom, miközben négykézláb kutatott a fa körül.

Bontom, ahogy lepillantott alig tudta nevetését elfojtani, de közömbös hangon csak ennyit mondott:  – Az csak egy értéktelen kő volt! Felesleges miatta ekkora lármát csapnod!

–  De nekem fontos volt... Te menj tovább, ha akarsz, én visszafordulok, és megkeresem.

–  Hát elvesztetted azt a csöpp maradék eszedet is, Rontom? Képes lennél felkutatni az erdőt egy kavics miatt? – vesztette el a türelmét ismét.

–  Képes bizony! – szegte fel a fejét az öccse elszántan.

–  Akkor itt van, ne keresd! Csak induljunk végre tovább!– nyúlt a tarisznyájába Bontom, s ledobta a kavicsot, amely éppen az öccse elé pottyant.

–  Ez az enyém? – nézte hitetlenkedve a testvére a szürke, fénytelen kődarabkát.

–  Igen, a tied – bólintott Bontom, miközben ő is lemászott a földre. – Kicsentem a zsebedből, amíg aludtál. Azt hittem, így majd visszaváltozol a régi Rontommá. Én csak jót akartam!

Rontom az ujjaival megsimogatta a kavicsot: – Már nem vagy olyan fényes, olyan csillogó, de akkor is az enyém vagy. Bár csak vissza tudnálak változtatni! Talán, ha újra a patak mosna, ha visszavinnélek…

–  Cseppet se aggódj! Idővel visszatér majd az ereje és fénye! – szólalt meg egy vékony hang a fejük fölött. Ahogy felpillantottak, egy parányi tündért pillantottak meg. A tölgy legalsó ágán hintázott. Apró szárnyai éppen olyan fényesen tündököltek, mint Rontom kincse nemrég.

–  Harmatcsepp vagyok, Szivárványföld tündére.  – mutatkozott be. - Az pedig, amit a kezedbe tartasz, egy szivárványkavics – röppent Rontom mellé. –  Az országunkból sodorhatta a patak ilyen messzire. De te megszeretted, vigyáztál rá, ezért maradjon csak nálad!

–   És mit tud ez a szivárványkő? – puhatolózott Bontom gyanakodva.

–  Kavics – javította ki Harmatcsepp.

–  Akkor kavics.

–  Azt adja, ami benne rejtezik: derűt és szeretetet.

–  Hát nekem nem adott semmi jót! – ellenkezett az idősebb vándormanó. – Csak bajt okozott.

–  Mert nem hittél benne. És irigyelted az öcséd szerencséjét és jókedvét! De én azért vagyok itt, hogy segítsek! – mondta Harmatcsepp, és Bontom felé nyújtotta parányi kezét.

–  Hű, hogy csillog! Milyen szép! – ámuldozott Rontom, amikor meglátta, mit rejt a tündér tenyere. – Ez is egy szivárványkavics?

–  Az bizony! És a testvérednek ajándékozom! Párban még szebbek lesznek, és erősítik majd egymást, ahogyan ti is.

–  És én is fütyörészni fogok? – kérdezte kételkedve Bontom.

–  Fütyörészni ám! Még a rigók is irigykedve fognak hallgatni! – kacagott fel Harmatcsepp.

–  És a mókusok is rajtam fognak nevetni...

–  Legalább nekik is jókedvük lesz – vigyorgott Rontom, és vállon veregette testvérét. – Ideje volna indulnunk, ma is hosszú út vár ránk, s ki tudja, hol talál ránk az este.

El is köszöntek volna a kedves tündértől, de Harmatcsepp közben úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.